2018. december 21., péntek

A Tél Szelei - Mercy

Zihálva ébredt, nem tudva, kicsoda, vagy hogy hol van.
   A vér szaga súlyosan ülte meg az orrlyukait... vagy lehet, hogy csak a rémálma kísértette még mindig? Megint farkasokról álmodott; arról, hogy keresztülrohan valamilyen sötét fenyőerdőn, sarkában egy nagy falkával, a zsákmány szagának nyomában.
   Félhomály töltötte be a szobát, szürkén és komoran. Reszketve ült fel az ágyában és simított végig a fején. Tarló szúrta a tenyerét. Meg kell borotválkoznom, mielőtt Izembaro meglátja. Mercy, Mercy vagyok, és ma éjszaka megerőszakolnak és meggyilkolnak. Az igazi neve Mercedene volt, de mindenki Mercynek szólította...
   Kivéve álmomban. Mély levegőt vett, hogy elhallgattassa a farkasüvöltést a szívében, próbálva több mindenre emlékezni az álmából, de annak nagy része már tovatűnt. De vér volt benne, és telihold a feje felett, és egy fa figyelte, ahogy rohant.
   Visszacsukta a zsalugátereket, hogy a reggeli nap ne ébressze fel. De nem sütött a nap Mercy kicsiny szobája előtt, csak egy emelkedő ködfal állt ott. A levegő már csípősen hideg volt... és ez jól is jött, mert máskülönben talán végigaludta volna az egész napot. Az épp olyan lenne, mintha Mercy átaludná a saját megerőszakolását.
   Libabőr terítette be a lábait. A takarója köréje csavarodott, akár egy kígyó. Letekerte magáról, majd a csupasz deszkapadlóra dobta a takarót és meztelenül az ablakhoz surrant. Braavos a ködbe veszett. Látta a kis kanális zöld vizét odalent, a házak között futó, macskaköves utat, a mohás híd két boltívét... de a híd túlsó vége szürkeségbe veszett, és csupán pár homályos fény látszott a csatornán túli épületekből. Lágy loccsanást hallott, ahogy egy kígyóhajó bukkant fel a híd központi boltíve alól. - Hány óra van? - kiáltott le Mercy a férfinak, aki a kígyó felemelt farkánál állt, és a botjával tolta el a hajót a kaputól.
   A csónakos felbámult, a hang forrását keresve. - A Titán üvöltése szerint négy. - Szavai üresen visszhangoztak végig a kavargó, zöld vízen és a láthatatlan építmények falain.
   Nem késett el, még nem, de nem vesztegethette az időt. Mercy boldog lélek volt, és keményen dolgozott, de ritkán volt pontos. Ez ma éjjel nem jönne jól. A westerosi követet ma estére várták a Kapuban, és Izembarónak nem lenne hangulata mentségeket hallgatni, még akkor sem, ha azokat egy édes mosollyal sorolja fel.
   Múlt éjszaka feltöltötte a lavórját a csatorna vizével, mielőtt lefeküdt aludni, mert jobban kedvelte a sós csatornavizet, mint az iszapos, zöld esővizet, ami a kinti ciszternában párolgott. Egy durva rongyot vízbe mártva mosdott meg tetőtől talpig, egyszerre egy lábon egyensúlyozva, hogy lesikálja kérges talpait. Aztán megtalálta a borotváját. Izembaro szerint a kopasz fejbőrön jobban állt a paróka.
   Megborotválkozott, felöltötte a fehérneműjét és átbújtatta a fejét egy ormótlan, barna gyapjúruhán. Az egyik harisnyája foltozásra szorult, vette észre, mikor felhúzta a lábára. Megkérhetné Sügért, hogy segítsen; a saját öltései olyan nyomorultak voltak, hogy a jelmezekért felelős asszony általában megszánta. Vagy inkább elemelhetnék egy szebb darabot a ruhatárból. Habár ez kockázatos lett volna. Izembaro ki nem állhatta, mikor a komédiások az ő kosztümjeit hordták az utcákon. Kivéve Wendeyne-t. Csak egy kis nyalintás Izembaro farkára, és egy lány annyi kosztümöt viselhet, ahányat akar. Mercy viszont nem volt ennyire bolond. Daena figyelmeztette: - Azok a lányok, akik erre az útra lépnek, a Hajón fogják végezni, ahol az összes férfi tudni fogja, hogy bármilyen csinos kis dolgot megkaphat tőlük, amit a színpadon lát, hogyha elég kövér a pénztárcája.
   Viseltes csizmája tele volt sófoltos, barna bőrfoltozásokkal, és már össze is repedezett a sok viseléstől; az öve egy vég kékre festett kender volt. A lány a dereka köré csomózta, egy kést akasztott jobb csípőjére és egy pénzeszacskót a baljára. Legvégül a vállára kanyarította a köpönyegét. Ez igazi komédiás köpeny volt, lila gyapjú, vörös selyemmel bélelve, egy csuklyával, ami távol tartotta az esőt, és három titkos zsebbel. Az egyikben pár érmét rejtett el, a másikban egy vaskulcsot, és a harmadikban egy pengét. Igazi pengét, nem gyümölcskést, mint amilyen a másik volt a csípőjén, de a titkos tőr nem Mercyhez tartozott, nem jobban, mint a többi kincs. Mercyhez a gyümölcskés tartozott. Mercy arra született, hogy gyümölcsöt falatozzon, mosolyogjon, viccelődjön és keményen dolgozzon és hogy azt tegye, amit mondanak neki.
 - Mercy, Mercy, Mercy - énekelte, ahogy leereszkedett a falépcsőkön az utcára. A korlát szilánkos volt, a fokok meredekek, és ötfordulós volt, de pont ezek miatt kapta meg a szobát olyan olcsón. Emiatt, és Mercy mosolya miatt. Talán kopasz volt és sovány, de Mercynek szép mosolya volt, és bizonyos bája. Még Izembaro is elismerte, hogy kecses volt. A varjú röpte szerint nem volt messze a Kaputól, de szárnyak helyett gyalogosan közlekedő lányok számára hosszabb az út. Braavos kanyargós város volt. Az utcák kanyargósak voltak, a sikátorok még kanyargósabbak, és a csatornák a legkanyargósabbak mind közül. A legtöbb napon a hosszabbik utat részesítette előnyben, le Ragman Útján, a Külső Kikötő mentén, ahol előtte terült el a tenger és fölötte az ég, és tiszta kilátás nyílt a Nagy Lagúnán át az Arzenálra és Sellagoro Mezejének fenyves lejtőire. A tengerészek gyakran üdvözölték, ahogy átkelt a dokkon, kátrányos, ibbeni bálnavadászhajók és nagyhasú westerosi koggák fedélzetéről kiáltva le neki. Mercy nem mindig értette a szavaikat, de tudta, mit mondtak. Néha visszamosolygott rájuk, és odakiáltotta nekik, hogy a Kapunál találják, ha van elég pénzük.
   A hosszú út átvezette a Szemek Hídján is, annak faragott, kő arcain. A tetejéről belátná a boltíveket és az egész várost: az Igazság Termének zöld réz kupoláit, a Lila Kikötőből erdőként felmeredő árbocokat, a messzeség magas tornyait, a spirálba forduló, arany mennyköveket a Tengerúr Palotájának tetején… még a Titán bronz vállait is, a sötétzöld víz fölé tornyosulva. De csak akkor, ha nap sütött Braavosra. Ha a köd sűrű volt, nem látszott semmi, csak szürkeség, ezért Mercy ma a rövidebb útvonalat választotta, hogy kímélje szegény, agyonhordott csizmáját.
   Úgy tűnt, mintha a köd szétnyílna előtte, majd újból összecsukódna, mikor elhaladt. A macskakövek nedvesek és simák voltak a talpa alatt. Egy macskát hallott panaszosan nyivákolni. Braavos jó hely volt a macskák számára, és az állatok mindenfelé kalandoztak, különösen éjjel. A ködben minden macska szürke, gondolta Mercy. A ködben minden férfi gyilkos.
   Még sosem látott ilyen sűrű ködöt. A nagyobb csatornákon a révészek kígyóhajói összeütköztek egymással, mivel csupán homályos fényeket láttak az épületekből maguk mellett.
   Mercy elhaladt egy lámpást tartó öregember mellett, és irigyelte a fényéért. Az utca annyira komor volt, hogy alig látta, hova lép. A város szerényebb részein a házak, üzletek és raktárak összezsúfolódtak, egymásra hajoltak, akár az ittas szeretők; a felső emeleteik annyira közel voltak egymáshoz, hogy át lehetett lépni egyik erkélyről a másikra. A lenti utcák sötét csatornákká váltak, ahol minden lépés visszhangot vert. A kicsi kanálisok még veszélyesebbek voltak, mivel a velük határos házak közül sok illemhelye kihajolt a víz fölé. Izembaro szerette előadni a Tengerúr beszédét az A Kereskedő Búskomor Lányából, azt, ami így hangzott: "még mindig itt áll az utolsó Titán, testvérei kővállain lovagolva", de Mercy jobban szerette azt a jelenetet, melyben a kövér kereskedő a Tengerúr fejére szart, amikor áthaladt alant arany és lila színű bárkájában. Azt mondják, ilyesmi csakis Braavosban történhetett meg, és csakis Braavosban bömbölt rajta a nevetéstől Tengerúr és tengerész egyaránt.
   A Kapu közel állt a Vízbefúlt Város széléhez, a Külső Kikötő és a Lila Kikötő között. Egy régi raktár égett le ott, és a föld minden évben süllyedt egy kicsit, ezért a föld olcsóvá vált. A raktár elárasztott kőalapján állt Izembaro barlangszerű színháza. A Kupola és a Kék Lámpás talán divatosabb környezetet élvez, szokta mondani a férfi a komédiásainak, de itt, a kikötők között soha nem lesz hiányuk tengerészekben és szajhákban, akik betöltik a helyiséget. A Hajó közel van, még mindig jókora tömegeket vonz a rakpartra, ahol már húsz éve áll, mondta, és így a Kapu is virágzik.
   Az idő bebizonyította a férfi igazát. A Kapu színpada enyhén megdőlt, ahogy az épület megállapodott, a jelmezeik elterültek a penészben és vízi kígyók fészkeltek az elárasztott pincében, de mindez nem zavarta a komédiásokat addig, amíg telt ház volt.
   A legutolsó híd kötélből és nyers deszkákból készült, és úgy tűnt, semmivé foszlik, de ez csak a köd miatt volt. Mercy átsurrant rajta, a sarkai zörögtek a fán. A köd úgy nyílt meg előtte, mint egy rongyos függöny, amely felfedte a színházat. Vajszínű, sárga fény ömlött az ajtókból, és Mercy hangokat hallott bentről. A bejárat mellett Nagy Brusco hatalmas, vörös betűkkel ráfestette a legutóbbi műsor címére, hogy A Véres Kéz. Épp egy véres kezet festett a szavak alá azoknak, akik nem tudtak olvasni. Mercy megállt, hogy vessen rá egy pillantást. - Szép kéz - mondta neki.
 - A hüvelykujj görbe - bökött rá Brusco az ecsetével. - A Komédiások Királya keresett.
 - Olyan sötét volt, hogy csak aludtam és aludtam. - Mikor Izembaro először nevezte magát a Komédiások Királyának, a társaság gonosz örömet lelt benne, ízlelgette a riválisaik felháborodását a Kupolából és a Kék Lámpásból. Habár újabban Izembaro elkezdte túl komolyan venni a címzést. - Most már csak királyosdit fog játszani - mondta Marro, a szemét forgatva -, és, ha a darabban nincs király, akkor inkább nem is viszi színre.
   A Véres Kéz két királyt ajánlott fel, a kövéret és a kisfiút. Izembaro játszotta a kövéret. Nem volt túl nagy szerep, de a beszéd jó volt, amikor haldokolva feküdt, és előtte egy pompás csatája is volt egy démonikus vaddisznóval. Ezt Phario Forel írta, és neki volt a legvéresebb pennája Braavosban.
   Mercy a színpad mögött találta az összegyűlt társaságot, és besurrant Daena és Sügér között hátul, remélve, hogy késői érkezését nem veszik majd észre. Izembaro épp arról beszélt a többieknek, hogy ma éjszaka színültig telt nézőtérre számít, a köd ellenére is. - Westeros Királya követeket küld, hogy hódolatukat tegyék a Komédiások Királyának ma éjszaka - mondta a színtársulatának. - Nem fogunk csalódást okozni uralkodótársunknak.
 - Mi? - nézett fel Sügér, aki a kosztümöket készítette a komédiásoknak. - Hát nem csak egy van belőle?
 - Elég kövér, hogy kettőnek számítsuk - suttogta Bobono. Minden színtársulathoz kellett, hogy tartozzon egy törpe. Bobono volt az övék. Mikor meglátta Mercyt, rákacsintott. - Ohó - mondta -, hát itt van! Készen áll a kishölgy a megerőszakolására? - Cuppantott az ajkaival.
   Sügér a fejére csapott. - Csend legyen!
   A Komédiások Királya figyelmen kívül hagyta a rövid zűrzavart. Még mindig beszélt, azt magyarázva a komédiásoknak, mennyire pazarnak kell lenniük. A westerosi követeken kívül nagykutyák is lesznek ma este a tömegben, és híres kurtizánok is. Nem szándékozott hagyni, hogy silány véleménnyel távozzanak a Kapuról. - Nem állok jót azért, aki megszégyenít! - ígérte, azzal a fenyegetéssel, amelyet Garin herceg csata előtti monológjából kölcsönzött A Sárkányurak Haragjából, Phario Forel első darabjából.
   Mire Izembaro végre befejezte a beszédet, kevesebb, mint egy óra maradt hátra a kezdésig, és a komédiások mind felváltva voltak dühöngők és bosszúsak. A Kapu Mercy nevétől zengett.
 - Mercy - esedezett a barátnője, Daena -, Gólya úrnő megint rálépett a köntöse szegélyére. Gyere, segíts nekem felvarrni!
 - Mercy - kiáltotta az Idegen -, hozd ide azt a rohadt ragasztót, a szarvam meglazult!
 - Mercy - búgta a Nagy Izembaro maga -, mit tettél a koronámmal, te lány? Nem léphetek színpadra a koronám nélkül! Honnan tudnák úgy, hogy király vagyok?
 - Mercy - vinnyogta a törpe Bobono -, Mercy, valami nincs rendben a csipkémmel, a farkam folyton kilóg belőle.
   A ragacsos masszával visszaerősítette az Idegen bal szarvát a homlokára. Az árnyékszéken megtalálta Izembaro koronáját, ahol mindig el szokta hagyni, és segített neki feltűzni a parókájára, aztán tűért és cérnáért rohant, hogy Sügér visszavarrhassa a szegélyt az aranyszőttes estélyire, amit a királyné fog viselni a menyegzős jelenetben.
   És Bobono farka valóban szabadon lógott. Direkt volt így, az erőszakolás miatt. Micsoda förtelmes testrész, gondolta Mercy, ahogy letérdelt a törpe elé, hogy helyrehozza. A törpe pöcse egy láb hosszú volt és olyan vastag, mint a lány karja, elég nagy, hogy a legmagasabb erkélyről is látni lehessen. Bár a kelmefestő meglehetősen szegényes munkát végzett a cserzett bőrrel: az anyagot rózsaszín és fehér foltok pöttyözték, egy szilvaszínű hagymafejjel. Mercy visszatuszkolta Bobono gatyájába, és visszafűzte. - Mercy - dúdolta a törpe, ahogy szorosra fűzte a gatyáját -, Mercy, Mercy, jöjj a szobámba ma éjjel, és tégy férfivá!
 - Eunuchhá foglak tenni, ha továbbra is folyton kicsomózod a gatyádat csak azért, hogy a farkadon hegedüljek!
 - Mi egymásnak lettünk teremtve, Mercy! - tartott ki Bobono. - Nézd, pont egyforma magasak vagyunk!
 - Csak akkor, ha térdelek. Emlékszel az első sorodra? - Még csak két hét telt el, mióta a törpe fellódult a színpadra és Az Arkhón Kínját a grumpkinbeszéddel nyitotta meg az A Kereskedő Heves Feleségéből. Izembaro elevenen megnyúzta volna, hogyha újabb hasonló baklövést követett volna el, nem számít, mennyire nehéz jó törpét találni.
 - Mit is játszunk, Mercy? - kérdezte Bobono ártatlanul.
   Ugrat engem, gondolta Mercy. Ma éjjel nem részeg, tökéletesen ismeri a darabot. - Phario új Véres Kezét játsszuk, a Hét Királyság követének tiszteletére.
 - Már emlékszem. - Bobono baljós károgássá halkította a hangját. - A hétarcú isten megcsalt engem - mondta. - Az én felséges atyámat a legtisztább aranyból teremtette, és aranyból teremtette a testvéreimet, fiút és lányt. De engem sötétebb tésztából gyúrtak, csontokból és vérből és agyagból, bezárva ebbe az undok testbe, amit magad előtt látsz. - Azzal megragadta a lány mellkasát, a mellbimbóért matatva. - Nincs cicid. Hogy erőszakoljak meg egy lányt, akinek nincs cicije?
   A hüvelyk- és a mutatóujja közé csípte a törpe orrát, és megcsavarta. - Neked orrod nem lesz, ha nem veszed le rólam a kezed!
 - Owwwww - visította a törpe, és elengedte őt.
 - Növesztek ciciket egy vagy két éven belül. - Mercy felállt, hogy a kis ember fölé tornyosuljon. - De neked sosem nő új orrod. Gondolj erre, mielőtt megérintesz ott engem!
   Bobono megdörzsölte érzékeny orrát. - Nincs szükség rá, hogy ennyire félénk légy. Hamarosan megerőszakollak.
 - A második felvonásig nem.
 - Mindig megszorongathatom Wendeyne cicijét, mikor megerőszakolom Az Arkhón Kínjában - panaszkodott a törpe. - Szereti, és a nézők is. Muszáj a nézők kedvére tenni!
   Ez egyike volt Izembaro "bölcsességeinek", ahogy ő szerette nevezni őket. Muszáj a nézők kedvére tenned.  - Fogadok, tetszene a nézőknek, ha letépném a törpe farkadat, és azzal csépelném a fejedet - felelte Mercy. - Ez olyasmi lenne, amit eddig még nem láttak. - Mindig adj nekik valamit, amit addig még nem láttak; ez is Izembaro "bölcsességeinek" egyike volt, és erre Bobono sem tudott mit felelni. - Kész, megvagyunk - jelentette be Mercy. - Próbáld meg a helyén tartani a gatyádat, amíg szükség lesz rá!
   Izembaro ismét érte kiáltott. Most a disznólándzsáját nem találta. Mercy megkereste neki, segített Nagy Bruscónak felölteni a vaddisznóöltönyét, ellenőrizte a műtőröket, hogy nem cserélte-e ki valaki őket valódi pengékre (valaki tett hasonlót a Kupolában egyszer, és egy komédiás meg is halt), és töltött Gólya úrnőnek egy korty bort, ahogy azt minden előadás előtt szerette. Mire nagy sokára az összes "Mercy, Mercy, Mercy" kiáltás elhalt, vetett egy pillantást a nézőtérre.
   Ennyire zsúfoltnak még sosem látta a színházat, és az emberek már most jól szórakoztak, viccelődtek és lökdösődtek, ettek-ittak. Látott egy árust, aki sajtdarabokat kínált, letörve a falatot a sajthengerről, valahányszor vevője akadt. Egy asszonynak egy táskányi ráncos almája volt. Boros flakonokat adogattak kézről kézre, néhány lány csókot árult, egy tengerész pedig vízipipán játszott. A Toll nevű, szomorú szemű kis férfi állt hátul, hogy meglesse, milyen ötleteket lophatna el a saját darabjaihoz. Bűvész Cossomo is eljött, karján Ynával, az egyszemű szajhával Boldogkikötőből, de Mercy őket nem ismerhette, és ők sem Mercyt. Daena felismert néhány Kapu-törzsvendéget a tömegben, és megmutatta őket a lánynak; a kelmefestő Dellonót a beesett, fehér arcával és foltos, lila kezével, Galeót, a kolbászkészítőt a zsíros, cserzett bőr kötényében, a magas Tomarrót a háziállatként tartott patkányával a vállán. - Tomarro jobban teszi, ha nem hagyja, hogy Galeo meglássa azt a patkányt - figyelmeztette Daena. - Azt hallottam, csakis patkányhúst tesz a kolbászaiba. - Mercy a száját eltakarva nevetett.
   Az erkélyek is dugig voltak. Az első és a harmadik emelet kereskedőké és kapitányoké és egyéb tiszteletreméltó népségeké volt. A braavosiak a negyedik, legfelső emeletet preferálták, mert ott voltak a legolcsóbbak az ülőhelyek. Élénk színek lázadása zajlott odafent, míg odalent komorabb árnyalatok voltak többségben. A második erkély privát páholyokra volt felosztva, ahol a hatalmasságok is megfértek egymással, kényelembe és biztonságba helyezve magukat, biztonságos távolra a fenti és a lenti közönségességtől. Ők láttak rá legjobban a színpadra, és szolgák vittek nekik ételt, bort, párnákat, bármit, amire vágytak. A Kapuban ritkán lehetett több, mint félig tele látni a második erkélyt; azok az uraságok, akik élvezték az éjszakai komédiákat, legtöbbször inkább a Kupolába vagy a Kék Lámpásba mentek, ahol az ajánlatok finomabbnak és költőibbnek számítottak.
   De ez az éjszaka más volt, minden kétséget kizáróan a westerosi követ miatt. Az egyik páholyban Otharys három leszármazottja ült, mindegyikük híres kurtizánok kíséretében; Prestayn, a férfi, aki annyira régimódi volt, hogy a lány el sem tudta képzelni, hogy érte el a rangját, egyedül ücsörgött; Torone és Pranelis egy páholyon osztoztak, éppúgy, mint egy kényelmetlen szövetségen; a Harmadik Kard fél tucat barátját látta vendégül.
 - Öt nagykutyát számoltam - mondta Daena.
 - Bessaro annyira kövér, hogy kettőnek kéne számolnod - felelte kuncogva Mercy. Izembaro is pocakos volt, de Bessaróhoz hasonlítva olyan karcsú, mint egy fűzfa. A kulcsár annyira nagydarab volt, hogy különleges ülést igényelt, háromszor akkorát, mint egy rendes szék.
 - Azok a Reyaanok mind kövérek - jegyezte meg Daena. - Akkora a hasuk, mint a hajóik. Látnod kellett volna az apját! Mellette ez kicsinek tűnt. Egyszer meghívták az Igazság Termébe szavazni, de mikor belépett a bárkájába, az elsüllyedt. - Megragadta Mercy könyökét. - Nézd, a Tengerúr páholyánál! - A Tengerúr soha nem látogatta meg a Kaput, de Izembaro azért kinevezett neki egy páholyt, a legnagyobbat és legfényűzőbbet a házban. - Az biztosan a westerosi követ. Láttál már hasonló ruhát egy öregemberen? És nézd, elhozta a Fekete Gyöngyöt!
   A követ kis termetű és kopaszodó volt, és egy nevetséges, szürke szakállkezdemény nőtt az állán. A köpenye és a nadrágja sárga bársonyból készült. A zekéje annyira élénk kék volt, hogy Mercy majdnem könnyezett, ha ránézett. Mellkasára arany szálakkal egy pajzsot hímeztek, rajta egy büszke, kék kakassal, lazurit színű alapon. Az egyik őre segítette a helyére, míg két másik mögötte, a páholy hátuljában állt.
   A nő, aki vele volt, mindössze harmadannyi idős lehetett, mint a férfi. Annyira bájos volt, hogy mintha a lámpások élénkebben égtek volna, mikor elhaladt mellettük. Fakósárga, mélyen dekoltált bársonyruhába volt öltözve, ami ijesztően elütött világosbarna bőrétől. Fekete haját aranyból szőtt hajhálóval fogta össze, és sugárzó fekete és aranyszínű nyaklánc simult telt kebleihez. Miközben figyelték, odahajolt a követhez és súgott valamit a fülébe, mire az nevetni kezdett. - Inkább Barna Gyöngynek kéne hívniuk - mondta Mercy Daenának. - Inkább barna, mint fekete.
 - Az első Fekete Gyöngy olyan fekete volt, mint egy fazék tinta - mondta Daena. - Egy kalózkirálynő volt; egy Tengerúr fia nemzette egy nyár-szigeteki hercegnőnek. Egy westerosi sárkánykirály tette a szeretőjévé.
 - Szívesen látnék egy sárkányt - mondta vágyakozva Mercy. - Miért van egy csirke a követ mellkasán?
   Daena felvonyított. - Mercy, hát semmit nem tudsz? Az a címere! A Hajnal Királyságaiban minden úrnak van címere. Van, akinek virág, van, akinek hal, van, akinek medve vagy szarvas és van még sok más. Nézd, a követ őrei oroszlánt viselnek!
   Ez igaz volt. Négy őr volt; nagy, keménykötésű férfiak sodronyingben, nehéz westerosi hosszúkarddal a csípőjükön. Karmazsinvörös köpönyegüket aranyozás keretezte, és gránátvörös szemű aranyoroszlánok kapcsolták össze a vállukon. Mikor Mercy az aranyozott, oroszláncímeres sisakok mögött rejtőző arcokra pillantott, megreszketett a gyomra. Az istenek megajándékoztak engem. Ujjai erősen Daena karja köré fonódtak. - Az az őr. A szélen, a Fekete Gyöngy mögött.
 - Mi van vele? Ismered?
 - Nem. - Mercy Braavosban született és élt, honnan ismert volna holmi westerosit? Egy pillanatig gondolkodnia kellett. - Csak… hát, jóképű, nem gondolod? - A maga csiszolatlan módján az volt, habár a szemei, akár a sziklák.
   Daena vállat vont. - Nagyon öreg. Nem annyira, mint a többi, de… talán megvan harminc. És westerosi. Borzalmasan vad emberek, Mercy! Jobb, ha távol maradunk a fajtájától.
 - Távol maradni? - vihogott Mercy. Mercy vihogós lány volt. - Nem. Közelebb kell jutnom! - Megszorította Daena kezét, és így szólt: - Ha Sügér keres, mondd, hogy elmentem átolvasni a szövegemet! - Nem volt belőle túl sok, és a nagy része csupán annyiból állt, hogy "Ó, nem, nem, nem", és "Ne, ó, ne, ne érj hozzám!" és "Kérlek, jóuram, még szűz vagyok!", de ez volt az első alkalom, hogy Izembaro egyáltalán adott neki szöveget, tehát lehetett rá számítani, hogy szegény Mercy rendesen akarja tudni azt.
   A Hét Királyság követe magával vitte két őrét a páholyba, hogy ott álljanak mögötte és a Fekete Gyöngy mögött, de a másik kettő az ajtó előtt állt, hogy biztosítsa, hogy urukat senki ne zavarhassa. Halkan beszélgettek Westeros Közös Nyelvén, mikor a lány csendesen felsurrant mögöttük az elsötétített átjárón. Mercy nem értette ezt a nyelvet.
 - Hét pokol, ez a hely nyirkos! - hallotta az őr panaszkodását. - Csontig átfagytam. Hol vannak a rohadt narancsfák? Mindenhonnan azt hallani, hogy a Szabad Városokban narancsfák vannak. Citromok és zöldcitromok. Gránátalmák. Csípős paprikák, meleg éjszakák, meztelen hasú lányok. Hol vannak a meztelen hasú lányok, elárulnád?
 - Lent, Lysben, és Myrben, és Ó-Volantisban - felelte a másik őr. Ő már öregebb volt, nagy hasú és őszülő hajú. - Egyszer elmentem Tywin nagyúrral Lysbe, mikor még Aerys Segítője volt. Braavos északra van Királyvártól, te bolond! Hát nem tudsz térképet olvasni?
 - Szerinted meddig leszünk még itt?
 - Tovább, mint szeretnéd - felelte az öreg. - Ha az arany nélkül tér vissza, a királynő lefejezteti. Egyébként láttam már a feleségét. Vannak lépcsők Kaszter-hegyben, amiken nem tud lemenni, mert fél, hogy beszorul, amilyen kövér. Ki menne vissza ezért, ha már van egy kormos királynője?
   A jóképű őr elvigyorodott. - Gondolom, nem fogja megosztani a hölgyet velünk, ugye?
 - Mi, megőrültél? Szerinted észreveszi ő a magunkfajtákat? A mocskos gazember legtöbbször össze is keveri a nevünket. Talán Clegane idején más volt.
 - A lovag nem volt oda a komédiákért és a csinos kurvákért. Amikor akart egy nőt, magáévá tette, de néha azután nekünk is megengedte. Nem lenne ellenemre megízlelni azt a Fekete Gyöngyöt sem. Gondolod, hogy rózsaszín a lábai között?
   Mercy többet is akart hallani, de nem volt rá idő. A Véres Kéz nemsokára elkezdődik, és Sügér nemsokára keresni kezdi, hogy segítsen a kosztümökkel. Lehet, hogy Izembaro a Komédiások Királya, de Sügér volt az, akitől mindannyian rettegtek. Lesz még idő a csinos kis őrére később.
   A Véres Kéz egy temetőben kezdődött.
   Amikor a törpe hirtelen felbukkant egy fa sírkő mögül, a tömeg sziszegni és átkozódni kezdett. Bobono a színpad elejére kacsázott, és rájuk bámult. - A hétarcú isten megcsalt engem - kezdte, vicsorogva ejtve ki a szavakat. - Az én felséges atyámat a legtisztább aranyból teremtette, és aranyból teremtette a testvéreimet, fiút és lányt. De engem sötétebb tésztából gyúrtak, csontokból és vérből és agyagból...
   Eddigre Marro is felbukkant mögötte, ösztövéren és rémisztően az Idegen hosszú, fekete palástjában. Az arca is fekete volt, a fogai pedig pirosak és fényesek a vértől, míg a homlokába elefántcsontszarvak voltak ékelve. Bobono nem láthatta a férfit, de az erkélyen ülők igen, és már a nézőtér is. A Kapu hirtelen halálosan néma lett. Marro csöndesen lépdelt előrébb.
   Ahogy Mercy is. A jellemek mind fel voltak akasztva, és Sügért lefoglalta az, hogy Daenára erőltesse az udvari jelenethez szükséges ruháját, úgyhogy Mercy távolléte senkinek nem tűnhetett fel. Csendesen, mint az árny, visszasurrant hátra, fel, ahol az őrök álltak a követ páholya előtt.
   Az elsötétített alkóvban állva, mozdulatlanul, mint a szikla, jól rálátott a férfi arcára. Alaposan tanulmányozta, hogy biztos lehessen benne. Túl fiatal vagyok neki? - törte a fejét. Túl egyszerű? Túl sovány? Reménykedett, hogy nem olyan férfival van dolga, aki a nagymellű nőket szereti. Bobono nem tévedett a mellével kapcsolatban. Az lenne a legjobb, ha vissza tudnám csalni őt magamhoz, hogy csak az enyém legyen. De vajon eljön-e velem?
 - Gondolod, hogy ez ő? - mondta a csinosabb.
 - Mi van? A Mások elvitték az eszed?
 - Miért ne? Törpe, vagy nem?
 - Nem az Ördögfióka az egyetlen törpe a világon.
 - Talán nem, de gondolkozz; mindenki azt mondja, mennyire okos, igaz? Ezért talán úgy gondolta, hogy az utolsó hely, ahol a nővére valaha keresné, valami komédia, amelyben saját magát gúnyolja ki. Így hát ezt is teszi, hogy borsot törjön az orra alá.
 - Á, megőrültél!
 - Nos, talán követem a komédia után. Kiderítem. - Az őr a kardja markolatára helyezte a kezét. - Ha igazam van, nagyúr leszek, és ha nincs, bassza meg, ez csak egy törpe. - Rekedtesen felnevetett.
   A színpadon Bobono Marro baljós Idegenjével alkudozott. Elég nagy hangja volt ahhoz képest, hogy milyen aprócska volt a termete, és addigra már rikoltott. - Add ide a poharat - mondta az Idegennek -, hogy lerészegedhessek! Ha arany- és oroszlánvér íze van, még jobb. Ha nem lehetek a hős, hát legyek a szörnyeteg, és félelemmel leckéztessem meg őket szeretet helyett!
   Mercy vele együtt tátogta az utolsó szavakat. Ez jobb szöveg volt, mint az övé, és találóbb is. Vagy kívánni fog engem, vagy nem, gondolta, úgyhogy kezdjük csak a játékot! Halk imát mormolt a Sokarcú Istennek, kisurrant az alkóvjából, és az őrök felé ugrándozott. Mercy, Mercy, Mercy. - Jóuraim - mondta -, beszélitek a braavosit? Ó, kérlek, mondjátok, hogy igen!
   A két őr egymásra pillantott. - Mi ez az egész? - kérdezte az idősebb. - Ki ez?
 - Az egyik komédiás - mondta a jóképű. Hátracsapta szőke haját a szemöldökéből, és rámosolygott. - Sajnálom, édes, nem beszéljük a locsogásodat.
   Hát persze, hogy nem, gondolta Mercy, csak a Közös Nyelvet ismerik. Ez nem volt jó. Add fel, vagy folytasd! Nem adhatta fel. Annyira akarta őt! - Egy kicsit beszélem a nyelveteket - hazudta, Mercy legédesebb mosolyával. - A barátnőm azt mondta, westerosi nagyurak vagytok.
   Az öreg felnevetett. - Nagyurak? Hogyne, azok vagyunk.
   Mercy a lábára pillantott, olyan félénken. - Izembaro azt mondta, tegyek az urak kedvére - suttogta. - Hogyha van bármi, amit akartok, igazán, akármi...
   A két őr megint egymásra nézett. Aztán a jóképű felemelte a kezét és megérintette a mellét. - Bármi?
 - Undorító vagy! - mondta az idősebb.
 - Mert? Ha ez az Izembaro jó házigazda akar lenni, udvariatlanság lenne visszautasítani. - A ruhája szövetén keresztül megcsavarta a mellbimbóját, éppen úgy, ahogy a törpe tette, amikor helyretette a farkát. - A komédiások nem jobbak, mint a szajhák.
 - Lehet, de ez csak egy gyerek!
 - Nem igaz - hazudta Mercy. - Már nő vagyok.
 - Már nem sokáig - mondta a bájos férfi. - Rafford nagyúr vagyok, édes, és tudom, mit akarok. Emeld hát fel a szoknyádat, és dőlj neki annak a falnak!
 - Itt nem - mondta Mercy, félresöpörve a kezeit. - Nem itt, ahol a darabot játsszák. Talán felsikoltok, és Izembaro őrjöngene.
 - Akkor hol?
 - Tudok egy helyet.
   Az öregebb őr felmordult. - Mi van, azt hiszed, csak úgy elhúzol? Mi van, ha az uraság keres?
 - Miért tenné? A műsort nézi. És megvan a saját szajhája, nekem miért ne lehetne? Nem tart sokáig.
   Nem, gondolta a lány, nem fog. Mercy kézen fogta, és levezette a lépcsőkön hátul, ki a ködös éjszakába. - Te is lehetnél komédiás, ha akarnál - mondta neki, ahogy a férfi a színház falának szorította.
 - Én? - Az őr felhorkant. - Én nem, kislány. Az a sok rohadt szöveg, a felére se emlékeznék.
 - Először tényleg nehéz - ismerte el. - De egy idő után könnyebben megy. Megtaníthatnálak egy szövegre. Komolyan.
   Megragadta a csuklóját. - Én foglak tanítani téged. Eljött az első leckéd ideje. - Erősen magához szorította, és szájon csókolta, a szájába préselve a nyelvét. Nedves volt és sikamlós, mint egy angolna. Mercy megnyalta a saját nyelvével, aztán elszakadt tőle, levegő után kapkodva. - Nem itt. Talán valaki meglátja. A szobám nincs messze, de siessünk! Vissza kell érnem a második felvonás előtt, vagy lemaradok a megerőszakolásomról.
   A férfi elvigyorodott. - Ettől ne félj, kislány! - De hagyta, hogy a lány maga után húzza. Kéz a kézben rohantak át a ködön, hidakon át, sikátorokon keresztül, és egyenesen fel öt fordulónyi szálkás falépcsőn. Az őr már lihegett, mire beléptek a lány aprócska szobájába. Mercy meggyújtott egy faggyúgyertyát, aztán kuncogva körbetáncolta a férfit. - Ó, máris kimerültél! El is felejtettem, mennyire öreg vagy, jóuram. Sziesztáznál egy kicsit? Csak feküdj le és hunyd be a szemed, és majd visszajövök, miután az Ördögfióka megerőszakolt engem.
 - Nem mész te sehová! - Durván magára rántotta a lányt. - Dobd le ezeket a rongyokat, és megmutatom, mennyire vagyok öreg, kislány!
 - Mercy - mondta. - A nevem Mercy. Ki tudod mondani?
 - Mercy - mondta. - Az én nevem Raff.
 - Tudom. - A férfi lábai közé csúsztatta a kezét, és a gyapjúnadrágján keresztül érezte, mennyire kemény.
 - A ruhád - sürgette a lányt. - Légy jó kislány, és vedd le őket! - Ehelyett lejjebb húzta az ujját a combja belső felén. A férfi felmordult. - A fenébe, légy óvatos ott, te...
   Mercynek elakadt a lélegzete és ellépett tőle, zavart és rémült arccal. - Te vérzel!
 - He..? - A férfi lenézett magára. - Az istenek irgalmazzanak! Mit tettél velem, te kis picsa?
   A vörös folt beborította a combját, eláztatva a súlyos szövetet.
 - Semmit! - vinnyogta Mercy. - Én soha… ó, ó, olyan sok a vér! Fejezd be, fejezd be, megrémítesz!
   A férfi megrázta a fejét, kábult kifejezéssel az arcán. Mikor a combjához szorította a kezét, vér spriccelt szét az ujjai közül. Lecsorgott a lábán, a csizmájába. Már nem tűnik olyan bájosnak, gondolta a lány. Csak sápadtnak és rémültnek tűnik.
 - Törülközőt! - zihált az őr. - Hozz egy törülközőt, egy rongyot, nyomd rá! Istenek! Szédülök! - Combtól lefelé a lábát átitatta a vér. Mikor megpróbálta ráhelyezni a súlyát, a térde megbicsaklott, és elesett. - Segíts! - könyörgött, ahogy a nadrágja ágyéka egyre pirosabbá vált. - Az Anya kegyelmezzen, kislány! Egy gyógyítót… Fuss, és keress egy gyógyítót, gyorsan!
 - Van egy a következő csatornánál, de nem fog idejönni. Neked kell eljönnöd hozzá. Tudsz járni?
 - Járni? - Az ujjai csatakosak voltak a vértől. - Vak vagy, kislány? Vérzek, mint egy rohadt malac. Nem tudok járni ezen.
 - Hát - mondta a lány -, akkor nem tudom, hogy jutsz el hozzá.
 - Vinned kell.
   Látod? - gondolta Mercy. Tudod a szövegedet, ahogy én is.
 - Gondolod? - kérdezte édeskésen Arya.
   Nyájas Raff élesen felpillantott, ahogy a hosszú, vékony penge előcsúszott az ingujjából. Keresztülszúrta vele a torkát, az álla alatt, megcsavarta, majd egy egyszerű tépéssel oldalirányban kirántotta. Vérfüggöny tört elő, és a férfi szemeiben kihunyt a fény.
 - Valar morghulis - suttogta Arya, de Raff már halott volt, és nem hallhatta. Mély levegőt vett. Le kellett volna segítenem a lépcsőn, mielőtt megölöm. Most egészen a csatornáig kell ráncigálnom, hogy belegurítsam. A többit az angolnák elintézik.
 - Mercy, Mercy, Mercy - énekelte szomorúan. Butácska és szeleburdi lány volt, de jószívű. Hiányozni fog neki, és Daena  és Sügér és a többiek, még Izembaro és Bobono is. Ez majd bajba keveri a Tengerurat és a követet a csirkével a mellén, efelől kétsége sem volt.
   De ezen később is ráért gondolkodni. Most nem volt ideje. Jobb, ha futok. Mercynek még mindig volt pár sora, amit el kellett mondania, az első és utolsó sorai, és Izembaro a csinos, üres kis fejét veszi, ha elkésik a saját megerőszakolásáról.

2018. december 7., péntek

Elmosódott emlékek

Egyszerűen botrányos, hogy milyen időtlen idők óta nem volt új bejegyzés a blogon! Ha én szeptember elsején tudtam volna, hogy mi vár rám, megkímélem magam egy újabb adag értelmetlen szenvedéstől, és inkább keresek magamnak pár gyöngyvirág-bogyót...
No de. Egyrészt teljesen fölösleges önsajnáltató rizsa lenne, másrészt senki nem olvasná el az érdektelen picsogásomat, úgyhogy megkímélem a billentyűzetemet a kisregénytől, amiben kifejteném, hogy hova tűntem. Annak, akit érdekel, csak annyit, hogy amint azt a hirdetőtáblára is kibiggyesztettem, a végzős év egy percet sem hagy nekem blogolásra. Viszont ritka alkalmak egyike, hogy ezen a hétvégén nem két tucat beadandóval, tz-vel és feleléssel kell készülnöm a következő hétre, ezért gondoltam, kihasználom az időt, és szolgálok valami csemegének nem nevezhető borzalommal az én 59 követőmnek. Akik még mindig nem értem, miért iratkoztak fel mind pont énrám...! Köszönöm, skacok!
És hogy mégis mi ez a bejegyzés? Nos, a nyelvtanfaktos tanárnőm azt a házit adta fel úgy fél hónapja, hogy a megadott kb. nyolc mondat közül válasszunk egy kezdő- és egy befejező mondatot egy fogalmazáshoz, amiben szerepelnek a kirándulás, a sáska, a függöny, az alkohol és az összeírni szavak. (Erről a tanárnőmről tudni kell, hogy mindig aktuális témákból és igaz történetekből meríti az összes példamondatot; ezek a szavak is mind épp sokatmondóak voltak számunkra, de titeket annyira nem nyűgözne le, úgyhogy nem írom le mind az ötről, hogy mit keres ott. xD) Na most, én ezt a házit nem csináltam meg a rákövetkező órára - mert reméltem, hogy nem veszi annyira komolyan a dolgot, hogy számon is kérje rajtunk a fogalmazásokat, ugyanis azon a héten is egy rakás témazárót írtam, és inkább azokra akartam tanulni -, úgyhogy utólag kellett beadnom. Tudom, kábé feleolyan hosszú, mint egy fejezet az Angyali érintésből például, ezért számomra novellának nemigen illik be, de a tanárnő el volt ájulva a leírva hét és fél kitépett-vonalas-füzetlapnyi "művemtől". Mikor két hét múlva visszaadta, azt mondta, nagyon-nagyon tetszett neki, főleg a humora és a stílusa, meg hogy útinapló vagy akár valami más is lehetne belőle, és kért, hogy "kezdjek vele valamit". Nos, ő biztos nem pont arra gondolt, hogy zúdítsam rá a Bloggerre, de jobbat nem is kezdhetnék vele szerintem. :)
Köszönöm a követőimnek, hogy kitartotok mellettem annak ellenére, hogy már akkor is kétes minőségű tartalmakat zúdítottam rátok, amikor még bármilyet is zúdítottam, és azért is nagyon hálás vagyok, hogy idáig elolvastad! Kérek mindenkit, aki esetleg átrágja magát a novellaszerűségemen is, hogy mindenképpen tudassa velem a véleményét valamilyen formában! ;)
A minél közelebbi viszontlátásra!
Az ablaknál állt, és az utcát bámulta. De valójában nem a járdán elhaladó, esernyőt szorongató járókelőket látta maga előtt, hanem egy zsúfolt helyiséget, körös-körül alkoholtól és kiabálástól kipirult arcokkal; nem a vizes aszfalton tovarobogó autók zaja dübörgött és visszhangzott a fülében, hanem valami számára ismeretlen, maxhangerőre feltekert szám és az osztálytársai harsogó, átéléssel teli énekhangja, ami időnként kissé elbizonytalanodott, ha bonyolultabb rész következett a dalszövegben.
   Másfél hónap telt el az osztálykirándulás óta, óvatlan pillanataiban mégis azon kapta magát, hogy arra a két felejthetetlen napra gondol. Nem csoda, hogy mély nyomot hagyott benne: az általános iskolás osztálykirándulásai számára felértek egy szűnni nem akaró rémálommal, a gimis osztályfőnökük pedig korábban sosem vállalt be velük egy kétnapos utazást. Ezt mondjuk teljes mértékben meg lehetett érteni. Ő sem merte volna vállalni a felelősséget ezért a társaságért.
De megtörtént a csoda: javult az osztály átlaga, így az ofő már legalább nem zárkózott el teljesen a nyaggatásuk elől. Mikor már hetek óta rágták a fülét, és egy potenciális kísérőtanárt is kerítettek, a tanárnő beadta a derekát.
   A szervezéssel persze akadtak problémák bőven. Az ő harmonikus, egyetértő osztályukkal természetesen már az időpontot is egy kálvária volt megtalálni. Aztán, mikor végre kinéztek két szimpatikus és mindenkinek megfelelő napot – a keddet és a szerdát, mert a magyar órák és a duplamatek ellógása túl csábító volt ahhoz, hogy veszni hagyják a lehetőséget –, kiderült, hogy addigra nem fogják tudni leszervezni a buszt és a szállást. Úgyhogy egy hetet csúszott a kirándulás.
Számára az a két nap egy egybefüggő csoda volt. Korábban már az is gondot okozott, hogy abszolút kilógott az előző osztályából, és senkihez nem tudott odacsapódni. Ezúttal nem. A gimiben ugyanis végre, életében először úgy érezte, hogy sikerült barátokat találnia. Igaz, a kirándulásra csak az egyikük jött el, de ő ezzel tökéletesen meg volt elégedve. Hiszen így volt kivel beszélgetnie, összeröhögnie az osztálytól már megszokott aranyköpéseken és komikus szituációkon, és osztoznia egy szobán. És, mivel az igazbarátok már csak ilyenek, a barátnője alkohollal is bőségesen ellátta. Így történt, hogy ő, aki finoman szólva sem volt hozzászokva a piához, már azelőtt vidámabb volt a kelleténél, hogy leszálltak a buszról és bejárták a fertődi kastélyt.
   Általánosban már járt egyszer Sopronban, de most mintha egy egész más város vette volna körül. A Tűztorony tetejére vezető csigalépcső megmászása közben végig röhögtek, odafent pedig alig győzték fotózni a lélegzetelállító panorámát és egymást. A szabadidejük alatt a barátnőjével megrohamoztak egy antikváriumot és bejárták a fél várost. Utóbb kiderült számára, hogy a Széchenyi-szoborról, amit lefényképezett, már általánosban is csinált egy pont ugyanolyan képet, de mégis olyan érzése volt, mintha akkor látná először a helyet.
   Nem túl meglepő módon a szállás elfoglalása sem egészen úgy alakult, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva, de azért csak elrendeződtek a dolgok, és többé-kevésbé mindenkinek megfelelt, vagy legalábbis beletörődött a végeredménybe.
   Ő személy szerint nagyon örült, hogy túrázni is elmennek, de a társai, akik szívesebben tértek volna már rá a lényegre – a lerészegedésre –, végigsiránkozták a legfeljebb két-három kilométeres, de számukra százmérföldesnek tűnő gyaloglást, a tanár úr nagy örömére.
   Kicsit neki is fájt már a lába, de nem panaszkodott: kiskora óta imádott hegyet mászni – a sátoraljaújhelyi hegyek közül néhányat már vagy tucatszor bejárt, mikor a nagyszüleit látogatták –, és különösen szerette az érzést, amikor végre felér a dombtetőre, és esetleg egy kilátóról körülnézve láthatja, mit hagyott maga mögött, illetve alatt. Igaz, néhány rovartól a frász törte ki, de ha választhatott, inkább sáskával akadt össze, mint pókkal.
   A túra után a paprikás krumpli következett. Mire sikerült meggyújtaniuk a tüzet és felvágni a paprikát, a paradicsomot és a temérdek virslit, besötétedett, de ez cseppet sem zavarta őket a fedett, kivilágított helyen lévő asztalok mellett. Miközben készült a vacsora, megindultak a pletykálások, a vidám csevejek, és már annyira felszabadultak lettek, hogy az ofő és a kísérőtanár szeme láttára sem pironkodtak, miközben egymás után húzták le a válogatott piákat és zsinórban szívták el a cigiket. A piálásba ő is becsatlakozott, de a cigi egész egyszerűen taszította. Egyszer régen már kipróbált egy slukkot a barátnője jóvoltából, de a torkát kaparó, eltüntethetetlen utóíz és a borzalmas szag nem világosította fel azt illetően, hogy mégis mit esznek ezen annyian. Az osztálytársai az éjszaka folyamán egy alkalommal addig nyaggatták, amíg le nem tüdőzött párszor egy szálat, hiába rimánkodott, hogy ki nem állhatja. De azért valahol mélyen büszke volt magára, azonkívül megmosolyogtatta, hogyan igyekeztek egyszerre négyen rávenni erre az abszolút ostoba dologra. Mintha dicsőség lett volna egy nem-cigizőt áttéríteni „a sötét oldalra”.
   Aztán persze nem aludni mentek, hanem a nagybetűs Házibuliba. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik faházból a másikba mászkáltak, és mindenhol letelepedtek egy időre, egyik cigit szívni a másik után, és annyi alkoholt magukba dönteni, amennyit csak tudtak. Összeírni se tudta volna, hogy hányféle piát próbált ki aznap éjszaka, aminek egy részéről még sosem hallott, a nagyobb részét még sosem kóstolta, és pláne nem ilyen mennyiségben, ráadásul keverve. Csodálkozott is, hogy néhány osztálytársával ellentétben nem dobta ki a taccsot.
   És persze mindeközben bömbölt a zene, és olyan kötetlen beszélgetésekbe bonyolódott a többiekkel, amilyenekbe még soha. A suliban ugyanis ő volt a „stréber”, a nyomi, akihez a „menők” inkább nem is szóltak – kivéve, ha segítség kellett, nyilván –, mert az égő. Ha eddig nem értette, most megtanulta, miért könnyebb az ismerkedés ittasan.
   A bulinak látszólag vége szakadt, amikor ketten szóltak a tanár úrnak, hogy ők már aludni szeretnének. A többiek választhattak, hogy ők is lefekszenek, vagy egy másik faházban folytatják az őrjöngést. Egyértelmű, hogy az utóbbi mellett döntöttek. De azért fél kettőkor a barátnője és ő már elköszöntek és felmentek a szobájukba. Hajnali három körül egyszer még hangzavar támadt a földszinten, és két fiú be is rontott a szobájukba, de ő amúgy sem tudott aludni, úgyhogy nem zavartatta magát. Évek óta álmatlanságban szenvedett, de aznap nem is akart volna elaludni. Még ki akart élvezni minden pillanatot, ami megadatott. Ott, abban a kicsit kopottas, de azért barátságos faházban ugyanis nem gyötörték azok a gondolatok, amik a hétköznapokban egy percre sem eresztették. Le sem tudta törölni a képéről a vigyort. A függöny melletti résen bekukucskáló csillagok bizonyára pszichopatának nézték, ahogy ott feküdt a több réteg ruhájában, hol a pléd és a paplan alatt is vacogva, hol pedig félig kitakarózva is forrónak érezve a szoba levegőjét, és egy idétlen mosollyal az arcán a plafont bámulta, miközben a társa már rég az igazak álmát aludta. Mindig, a kis híján négy év minden egyes napján távolinak érezte magától az osztálytársait, de aznap éjjel úgy hitte, talán tettek pár lépést egymás felé. Hátha a varázs a hétköznapokban sem törik majd meg, és legközelebb, amikor mosolyogva köszön a „menőknek”, azok visszaköszönnek…
   Reggel mindenki elképesztően másnapos volt, ami fura, tekintve, hogy még aznap hajnalban vedeltek össze mindent. Szóval inkább aznaposok voltak. Amikor felkelt, és kötelességtudóan nekilátott az anyukája által készített, egyébként finom szendvicsnek, amit így, émelygő gyomorral és enyhén szédülve valamiért egyáltalán nem kívánt, csak nem akart hazavinni, még ő is úgy érezte, hogy hányni fog. Már le is rohant a lépcsőn és be a vécébe, de szerencsére megúszta rókázás nélkül. A barátnője felvilágosította, hogy valószínűleg a kiszáradástól érzi magát rosszul, mivel az alkohol dehidratáló hatású. A tapasztalatlan, tudatlan zöldfülű mindennap tanul valamit a piáról.
   Pár korty víz után már sokkal jobb volt a közérzete, és azt is kilogikázta, hogy ha nem eszik valamit sürgősen, akkor meg a vércukra leesése miatt lesz rosszul, erre tudniillik erősen hajlamos volt. A délelőtt folyamán lassan, fokozatosan sikerült megennie az ominózus szendvicset anélkül, hogy ismét rátört volna a hányinger. A délelőtti szabadidőben már galambokat etetett egy pékség előtt, csak utólag realizálva, hogy a szerinte imádnivaló madarak – na, jó, legyünk őszinték, ő minden állatot annak tartott – odaszoktatását az ottaniak bizonyára nem veszik túl jó néven.
   Sikerélményként könyvelte el, hogy nem nyomta el az álom a bobon ülve, és – bár kevés választotta el tőle – a pályáról sem siklott ki. A Páneurópai Piknik Emlékhely lenyűgözte; csak azt bánta, hogy nem volt ideje mind elolvasni a tucatnyi háromnyelvű táblát a parkban, mert a többieket nem hozta annyira lázba ez, mint őt. Hazafelé már csak a barátnője példáját követve bedugta a fülét és zenét hallgatott, és persze feljegyezte azoknak a számoknak az elkapott dalszövegfoszlányait, amiket a többiek hallgattak, és amiknek otthon utána akart nézni, mert szégyellte megkérdezni a címüket, hiszen ő volt az egyetlen, aki nem ismerte a legújabb diszkózenéket.
   Furcsa volt megint ismerős utcákat látni a busz ablakából. Nem akarta, hogy véget érjen ez az egész; hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna, és másnap már megint feleljenek németből. Legszívesebben megállította volna az időt, vagy valami, hogy a busz sose érjen célba, esetleg visszaforduljon, és még maradjanak pár napot.
   De a busz mégis megállt a gimi előtt, és a gyereksereg szétszéledt. Szinte el sem köszöntek, csak siettek haza. Ő meg csak lehajtotta a fejét, ahogy mindig szokta, mintha el akarna süllyedni, és a bőrkabátjába burkolózva és még mindig a zenébe menekülve elindult ő is. Az élménybeszámolóját fogalmazgatta; azon kattogott, hogy mindebből mit mondhat el otthon úgy, hogy fejmosást se kapjon, de azért hazudnia se kelljen. Hogyan is önthetné szavakba ezt a két napot? Szavakba akarja-e önteni egyáltalán, vagy inkább megtartja magának, hogy ne is sejtse senki, mit élt át?
   Így teltek-múltak az órák, de ő még mindig úgy érezte, mintha csak egy pillanat óta ácsorogna az ablak előtt. A hideg őszi eső pedig egyhangú locsogással csak esett, csak esett tovább…

2018. szeptember 1., szombat

Mivel telt a nyaram?

Arra gondoltam, útjára indítok egy nagyon egyszerű "kihívást": a kihívottaknak azt kell leírniuk, hogy mivel telt a nyaruk. Aki nem akar személyeskedni, az írhat összegzést a blogos tevékenykedéséről; én arról fogok pofázni, hogy mit néztem, olvastam és blogoltam össze ezen a nyáron. Magánéletem úgysincs, szóval kábé nem is hagyok ki semmit. XD


Hát, az idő szokásához híven elrepült, és észre sem vettem - aztán, mikor már észrevettem, tudomásul venni nem akartam -, hogy már szeptembert írunk. És ahhoz képest, hogy mennyi, de mennyi mindent elterveztem erre a nyárra, mintha semmit nem csináltam volna. Bár ez minden nyáron így szokott lenni.

A júniusom olyan volt, mintha nem is a nyárhoz tartozna. Tizenötödikén, az utolsó tanítási napon az ofőnél grilleztünk és gulyásleveseztünk, kárpótlásul azért, hogy az ofő egész tanévben nem vállalt be a mi őrült osztályunkkal nemhogy egy kétnapos, de még egy egynapos kirándulást sem. A barátnőim és én még a gulyásleves elkészülése előtt leléptünk, de remekül éreztük magunkat.
Egészen huszonkettedikéig, a szóbeli érettségiim napjáig jórészt infózással töltöttem az időmet. Az angol szóbelire eszem ágában sem volt megpróbálni készülni; a tételek címei se voltak meg, nemhogy a kidolgozásukhoz nekikezdhessek. Úgy voltam vele, hogy az infó az, amin felkészülés nélkül biztosan elvérzek; az angolt a már meglévő (vagyis, nevezzük meglévőnek a semmilyent) tudásomra kellett bíznom. De közben azért bébiszitterkedtem is; egyik nap szedtünk meggyet; egy alkalommal megnéztük A dzsungel könyvét; tanévzáró után még csavarogtunk egy kicsit a lányokkal; félájultan az izgulástól a köszöntést és a szóbelit is letudtam. Mondanom sem kell, hogy miután hazaértem, sokkal felszabadultabb voltam - mondhatnánk, hogy a fellegek fölött jártam -, már az eredmény sem nyomasztott, csak azon örömködtem, hogy végre valahára túlestem ezen az iszonyatos mennyiségű stresszen. (Mert igen, nekem az is stressz, ha emberek közé kell mennem; képzelhetitek, hogy akkor egy szóbeli érettségi milyen hatást vált ki belőlem már hónapokkal a nagy nap előtt is.)
Megszabadulásom napján rögtön elkezdtem a Fantasztikus világokat, Iodine kritikáját, és még az Angyali érintés 39. fejezetével is elkészültem. Ugye, milyen termékennyé tett az érettségi letudása? xD A következő pár napom is a Fantasztikus világok olvasásából és Iodine kritikájának készítéséből, na meg az elmaradhatatlan bébiszitterkedésből állt (utóbbi amúgy az egész nyaramat végigkísérte; azért nem írok róla minden alkalommal, mert szinte minden nap aktuális); huszonhatodikán kezdtem el Réka kritikáját, amit másnap már közzé is tettem. Ugyanennyi idő alatt készült el Lyla kritikája. Harmincadikán még elkezdtem Thea kritikáját és közzétettem az AÉ 40. fejezetét, és ezzel már vége is lett a júniusnak.

Július másodikán mind Thea kritikája, mind a Fantasztikus világok végére értem; negyedikén egy délelőtt alatt kivégeztem a Carrie-t; másnap elkezdtem a Nyár a kastélybant, és következő nap már el is olvastam.
Hetedikén elkezdtem a Die Sache mit Christoph kiszótárazását és a tervezett irodalmazást - vagyis a kilencedikes tankönyvem, szöveggyűjteményem és füzetem áttanulmányozását -, és onnantól ezzel is rendszeresen haladtam: nemrég a 11.-es tankönyvet kezdtem el.
Kilencedikén délelőtt és este is megnéztem a Gyilkos ígéreteket, utóbbi alkalommal a szüleimmel és a bátyámmal együtt. Másnap, avagy tizedikén elkezdtem nézni az egyik sorozatot, amivel régóta szemeztem már: a Westworldot. Huszadikán már kivégeztem a második évadot.
Tizenharmadikán családosan megnéztük a Tolvajok városa című filmet. Huszonegyedikén volt az első alkalom, hogy egynél több könyvre lecsaptam a néhai nagymamám házában, és ugyanaznap tettem közzé az AÉ 41. fejezetét és kezdtem el olvasni az Üvöltő szeleket, amit huszonkilencedikén fejeztem be és néztem meg filmen a családdal.
Huszonnegyedikén kezdtem el Moro kritikáját és a Black Mirrort (igen, muszáj volt rögtön megnéznem az egész első évadot, de nyugi, csak három részes). Előbbivel augusztus másodikán lettem kész, utóbbiból a minap néztem meg a 4. évad 1. részét, és fogtok még róla olvasni a legimádottabb sorozataim ajánlójában.
Huszonhatodikán éjféltől hajnali négyig addig hánytam és fostam, hogy azt hittem, a halálomon vagyok, így egész nap csak fetrengve lábadoztam és a végrendeletemet fogalmaztam gondolatban. Ami azért vicces, mert anyámnak is ugyanez volt a baja, de ő már aznap kimozdult és csinálta a dolgát. Puhány Nessa.
Huszonnyolcadikán megnéztük a Captain Fantasticet, aminek a gondolatától azóta is lázba jövök, és mindenkinek csak ajánlani tudom, mert csodálatos film.
Huszonkilencedikén elkezdtem kiszótározni a Wilhelm Tellt, a sulikönyvtárból kölcsönzött német nyelvű könyvecskék egyikét. A harmincegyedikét pedig a fanvideókészletem bővítésével és A jó, a rossz és a csúf megnézésével töltöttem.

Augusztus elsején a bátyám nyomására kipróbáltam a S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobylt, a videojátékot, amivel ő a fél gyerekkorát töltötte, és aminek a nagyságát még én, abszolút laikus is látom, mindössze annyi a problémám vele, hogy ha nem a kutyák falnak fel, akkor az ellenség lő agyon, ugyanis a reakcióidőm és a fegyverhasználatom egy óvodást is megszégyenítene.
Harmadikán megpróbálkoztam egy emelt szintű angol érettségi feladatsor kitöltésével, és 58 perc alatt 93%-osra sikerült, ha feltételezem, hogy az íráskészségre max pontszámot kapnék. (Ahhoz ugyebár nincs konkrét megoldókulcs, úgyhogy nem tudom ellenőrizni magam.)
Negyedikén elszaladt velem a ló, és ha harminc könyvet nem nyúltam le a nagymamám házából, akkor egyet sem.
Hatodikán elkezdtem olvasni a Skandináv költők antológiáját, de azóta sem tudtam folytatni, mert valahogy sosem jutottam el odáig, annak ellenére, hogy imádom.
Nyolcadikán éjszaka még a szokottnál is hátborzongatóbb és szürreálisabb álmaim voltak, úgyhogy elkezdtem afféle álomnaplót is írni a Bullet Journalomnak fentartott Word-doksiba. Persze az álmaimnak csak töredékeire emlékszem, és ha ébredés után egy órával még nem jegyzeteltem le őket, akkor nem is fogom, mert egyszerűen elfelejtem őket, hiába voltak még a fejemben ébredéskor.
Kilencedikén közzétettem az AÉ 42. fejezetét, tizedikén pedig anyámmal (Pesttől a nagybátyám vitt kocsival) elutaztunk a nagyszüleimhez. Tizenötödikén jöttünk vissza. Amíg ott voltunk, elkezdtem olvasni az 1984-et, szert tettem Az angol, a francia és a modern cseh líra kincsesháza könyvgyűjteményekre, és az elsőből öt kötetecskét kapásból el is olvastam; továbbá elolvastam A Birodalom visszavág-ot és a Csontbrigádot. Nagybátyámmal és anyámmal elmentünk a Megyer-hegyi tengerszemhez. Anyával megtettük a szokásos zarándokutunkat a temetőbe és a Hősök Temetőjébe. Megnéztük a Váratlan vendéget, A nagy Lebowski-t, a Kill Billt, és a nagyszüleimmel is megnézettem a Gyilkos ígéreteket és az Üvöltő szeleket. A nagyapámmal és anyámmal a Rákóczi-várhoz is ellátogattunk.
Tizenhatodikán elolvastam Az angol líra kincsesháza kimaradt három kötetét. Tizennyolcadikán bevásároltam a barátaimnak a születésnapi ajándékaikat és ismét szereztem pár könyvet a nagymamám házából, valamint elkezdtem kiszótárazni a konkrete poesie-t (igen, kisbetűvel).
Huszonharmadikán, a bátyám születésnapján (huszonhárom éves lett), amikor felébredt, a kezébe nyomtam a díszdobozkás plüssmacit, amit vettem neki. Aznap kezdtem el törizni, amit az irodalomtanuláshoz hasonlóan terveztem, csak már érzem, hogy nem fogom teljesíteni, mert még csak a kilencedikes könyvnél tartok, úgyhogy a tizedikes anyag átnézése is a szeptemberbe fog nyúlni. Ja, és ekkor értünk anyámmal a Westworld első évadának a végére. (Igen, rávettem. Nem szereti túlzottan.)
Huszonnegyedikén megjött a három könyv, amire az utolsó fillérjeimet elvertem, úgyhogy egy ideig csak csorgatni fogom a nyálamat könyvekre.
Huszonötödikén próbáltam selejtezni a használhatatlan kacatokat a nagymamám házából, és elkezdtem újraírni az AÉ-t.
Huszonhetedikén a szüleimmel megnéztük a Száll a kakukk fészkére-t, és anyám elő is kereste nekem a könyvet, amit majd mindenképp el akarok olvasni valamikor.
Huszonkilencedikén túlestem a sulis bevásárláson, harmincadikán pedig végre - hosszú szülés volt - befejeztem a Wilhelm Tell kiszótárazását.

Ezeken kívül szinte minden nap bébiszitterkedtem valami formában, és minden szombaton - ha nem jött közbe valami - voltam zongorát gyakorolni. Továbbá nyomon követtem néhány - csak néhány, az összes nem jött össze valamiért - imádott blogomat.
A verses-novellás blogomra egész nyáron csak három verset és egy novellát írtam. Erre a blogra ezzel együtt negyvenkettő bejegyzés került fel a három hónap alatt.


Hát igen, ilyen semmilyen volt az én nyaram, szokás szerint. És akiknek szintén be kell számolniuk a bizonyára sokkal érdekesebb nyarukról:
Hana
Callie
Brukú
Henna
Zsazsi
Thea
Remélem, nem néztek hülyének a nem túl eredeti vagy ötletes kihívásom miatt. xD Dehogy emiatt, már rég hülyének néztek. xD
Most már én szégyellem magam, hogy mindig valami shitpostot hozok cikkfordítás helyett például; eskü, addig nem dugom elő megint a képem, amíg nem hozok valami értelmes bejegyzést!
Az egyetlen, az igazi, a legkegyetlenebb, legromlottabb, legjavíthatatlanabb, legreménytelenebb, legőrültebb, legégetnivalóbb Nessa randalírozott; viszlát, nyár! :c

2018. augusztus 17., péntek

Mit néztem mostanában? - Negyedik filmmaraton

Tudom, tudom, már a negyedik filmmaratont hozom, könyvkupac meg még mindig csak kettő van. De a filmek valahogy mégiscsak gyorsabban gyűlnek, mint az olvasmányélmények. Égetnivaló vagyok, tudom.
https://www.imdb.com/title/tt0104181/Üvöltő szelek
Még aznap, amikor a könyv végére értem (erről már meg is írtam az ömlengésemet az előző könyvkupacban), felvetettem anyának, hogy mi lenne, ha megnéznénk filmen. Ő áldását adta rá, így fel is vetődtem IMDb-re, de azzal a dilemmával találtam magam szembe, hogy Dunát lehetne rekeszteni a könyv feldolgozásaival. Végül az 1992-es változatra esett a választásom, mert arról mindenki azt írta, hogy hű a könyvhöz, és nekem ugyebár ez volt az elsődleges szempont. A 2009-es feldolgozáson vacilláltam még, de nekem valahogy Ralph Fiennes jobban festett a képeken Heathcliff-ként, mint Tom Hardy (akit egyébként imádok, félreértés ne essék).
Az első perctől az utolsóig csak azt vártam a filmtől, hogy hű legyen a szerelmemhez (értsd: a könyvhöz), és ebben nem is kellett túlságosan csalódnom. Apróságokat átalakítottak a film kedvéért, és még Emily Brontë-t is belevitték, mint az elhagyatott kastélyból ihletet merítő és történeteket kitaláló írónőt, és nekem ez is szimpatikus volt. A színészi játék szerintem nagyszerű; az is jó megoldás volt, hogy ugyanaz a színésznő játszotta el az idősebb és a fiatalabb Cathy-t. Az pedig külön megmelengette a nemlétező szívemet, hogy sok, imádott idézetemet szó szerint beemelték a filmbe. És még a zene is gyönyörű. Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a filmet - a könyvet pláne -; ha lenne időm, megnézném a többi feldolgozást is, hogy egymáshoz tudjam mérni őket, de azt hiszem, erre sosem lesz módom, úgyhogy, ha valaki másik feldolgozást látott, írja már meg, hogy az milyen volt! :)
https://www.imdb.com/title/tt0060196/A jó, a rossz és a csúf
Igen, alapmű. Igen, még csak most jutottam el odáig, hogy végre bepótoljam, annak ellenére, hogy amellett, hogy szerepel az IMDb 250-es toplistáján, még az általam imádott Ezelben is utalt rá Ali (ő úgy fogalmazott, hogy "mi vagyunk a jó, a rossz és a csúf modern változata"). De most végre megtörtént (igazából azért, mert anyám Clint Eastwood-filmet akart nézni), és hülyére röhögtem magam. Az első, ami szemet szúrt, az a zseniális zenéje volt - nem kellett sokat törnöm a fejem azon, hogy az Oroszlánkirály csigaevő-versenyes jelenetéből ismerős. :D
Kicsit döcögősen indulnak be az események, de egy 1966-os westerntől nem is számítottam másra, úgyhogy fel voltam erre készülve, és szerencsére kibírtam, amíg "megolvadt a jég" - és milyen jól tettem! Sziporkázó humor, kidolgozott jellemű karakterek, és persze vadnyugat, amerre csak nézel... Egy klasszikusról beszélünk, úgyhogy ennél nem is kell többet mondanom szerintem.
https://www.imdb.com/title/tt4271918/Váratlan vendég
Ha nagyszülő-látogatás, akkor tévé előtt punnyadás délutántól estig. (Részemről csak akkor, ha épp normális műsor megy, de a nagyszüleim tényleg végigülnek mindent, az ötpercenkénti húszperces reklámokról nem is beszélve.) De nagyon örülök, hogy nem álltam fel és léptem le olvasni, amikor ez a film elkezdődött, ugyanis hihetetlenül elgondolkodtató és komoly film. Egy angol író színdarabjából készült egyébként, és mondanom sem kell, hogy már le is van töltve a darab; valamikor mindenképp el kell olvasnom. Lényegében arról szól, hogy egy fiatal nő öngyilkosságát követően a tehetős Birling-családhoz vetődik egy rejtélyes nyomozó, és mire az összes családtagból kihúzza a vallomását, kiderül, hogy valójában mindannyian hibásak valamilyen formában a történtekért - csak abban különböznek egymástól, ahogy a lelkiismeretükkel elszámolnak. Fordulatos, kiszámíthatatlan történet és elgondolkodtató tanulság: nekem nem is kell több.
https://www.imdb.com/title/tt0118715/A nagy Lebowski
És ha már nagyszülő-látogatás, akkor a nagybátyám által ajánlott filmek sem maradhatnak el. És ha ő nincs, akkor sosem akadok rá erre a filmre, mert vígjátékokat sosem szoktam magamtól keresni, annak ellenére, hogy már számtalan filmnél tapasztaltam, hogy ez egy zseniális műfaj is tud lenni.
A főszereplő, Jeffrey Lebowski - a haverjainak csak Töki, az eredetiben The Dude - békésen lopja a napot, iszogatja a kedvenc koktélját és látástól vakulásig bowlingozik, hasonló életmódot folytató barátaival. Az idilli életet megzavarja két gengszter, akik betörnek a lakásába, mert összekeverik a milliomos Jeff Lebowskival. Töki ezért ellátogat az igazi Lebowskihoz, tisztázni a félreértést és kártérítést kérni. Az öreg milliomos viszont üzletet ajánl: szerezze vissza "elrabolt" ifjú feleségét. És már ezzel is spoilereztem szerintem.
Rég nevettem ennyit egy filmen, azt hiszem. Humorosan van megírva és kitűnően van eljátszva. A Coen-fivérek, a kilencvenes évek és a vígjátékok rajongóinak melegen ajánlom, de mindenki másnak is, aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyik.
https://www.imdb.com/title/tt0266697/Kill Bill
Szintén a nagybátyám ajánlása, de ezt azzal a megjegyzéssel kötötte a nemlétező lelkemre, hogy a nagyszüleim lehet, hogy nem fogják túl jól viselni. Nemhogy a nagyszüleim, de még anyám sem viselte túl jól, de ez rengeteg, amúgy fasza filmről elmondható, úgyhogy ez nem lehet kiindulópont. Látatlanban annyit tudtam erről a filmről, hogy Tarantino a Bruce Lee-korszak akciófilmjeinek állított emléket vele. Nincs nekem semmi bajom az akciófilmmel, mint műfajjal, de az irreális autós üldözéseket és a nevetségesen aránytalan erőmegoszlású, mégis a badass főhős fölényes győzelmével végződő, céltalan verekedéseket alapvetően nem nekem találták ki. Ezzel viszont csak általánosítottam, és mivel minden általánosítás veszélyes (ez is), ezért nem ítélkezem soha egy film fölött pusztán a zsánere alapján. Már csak azért sem, mert Tarantino egy zseni. És mert ebben nem volt autósüldözés.
A sztori nagy vonalakban abból bontakozik ki, hogy egy négy éve tartó kómából felébredve egy korábbi orgyilkos bosszúhadjáratot indít az elárulói ellen. Kétrészes a film egyébként, mi csak az elsőt néztük meg, és nem mostanában fogok tudni sort keríteni a második felére, pedig érdekel, mi lesz a végkifejlet. Már csak azért is, mert ebből a részből alig értettem valamit. És nem, nem azért, mert végleg elbutultam, hanem mert borzalmas volt a hangosítás - a párbeszédek alig hallható suttogások lettek, a zajok pedig fülsüketítőek. És hiába csavartuk fel maximumra a párbeszédek közben a hangerőt, alig lehetett hallani valamit. Aztán jött egy pisztolylövés vagy egy ajtócsapódás, és rögtön megsüketültünk. Ez kicsit elvett az élvezeti értékéből számomra, de lehet, hogy csak a mi hangszórónkkal vagy a fájllal volt a baj; Tarantino- és akciófilm-rajongóknak alapfilm. Nekem mindenképp izgalmas és egyedi tapasztalat volt.
Ezek voltak hát a július 29-től augusztus 12-ig összegyűlt filmélményeim; ti melyiket láttátok már, és hogy tetszett? :)

Mit olvastam mostanában? - Második könyvkupac

Ha filmmaratonból máris három van, akkor könyvkupacból is időszerű volt közzétennem egy második részt végre.
https://moly.hu/konyvek/irina-korschunow-die-sache-mit-christophDie Sache mit Christoph
Még tanév közben megrohantam a suli könyvtárosnőjét azzal, hogy minden mennyiségben német nyelven szeretnék könyveket. A némettudásom a béke feneke alatt van (na, nem mintha bármilyen más tudásom felette lenne), ami már csak azért is kellemetlen, mert így a középszintű érettségin is megbukok, nemhogy a tervezett emelten. És még emlékszem, hogy amikor angolul olvastam újra pár imádott regényemet, utána elképesztően megnőtt a szókincsem, és úgy mindenestül a nyelvtudásom, legalábbis azt hiszem. Úgyhogy kereken tizenkilenc német nyelvű könyvvel hagytam el a könyvtárat (nem, az szóba sem jöhetett, hogy többször is visszamenjek, hogy ne egyszerre kelljen begyömöszkölnöm a táskámba és hazacipelni őket, mert könyvszerelmes vagyok, és nem hagyok hátra bajtársat), amik közül egy Heine-kötetet véletlenül két kiadásban vettem ki, úgyhogy szám szerint tizennyolc mű várt elolvasásra. Így, hogy a Die Sache mit Christoph-ot kivégeztem, már csak tizenhét. Jól haladok ahhoz képest, hogy két perc, és vége a nyárnak, mi?
Akkor figyeltem fel erre a könyvre, amikor németórán a tankönyvünkből egy részlet volt belőle az olvasásértés-feladat. Már az akkor elhangzottak alapján felkeltette az érdeklődésemet a történet, de a fülszövege - már amennyit elsőre, szótárazás nélkül megértettem belőle - egyenesen magába szippantott. És mivel ez az egyetlen ifjúságibbnak, könnyebbnek nevezhető a tizennyolc közül (a többi Goethe, Schiller, Heine és ehhez hasonló), ezért nem is volt kérdés, hogy ennek állok neki elsőként. És milyen jól tettem! Ötvenhat oldalnyi kiírt német szó gyűlt össze belőle, aminek ha a tizedét megjegyeztem, már megérte. És akkor még nem is beszéltem magáról az olvasmányélményről!
A regény egy temetéssel nyit, egy gimnazista fiú, Christoph temetésével, amin ott van a két legjobb barátja, Martin - az ő szemszögében íródott a könyv - és Ulrike. Retrospektív technikával az írónő ezután Martin és Christoph barátságát, családi hátterét, nehézségeit, és az utóbbi tanárok általi meghurcoltatásait, iskolai problémáit meséli el. Eközben ismerjük meg Christoph halálának körülményeit, egy biciklis balesetet, amiről nem tudjuk meg biztosan, hogy öngyilkosság volt-e, vagy tényleg baleset. Christoph olyan karakter, akiben kilencvenkilenc százalékig magamra ismertem. Nevezhetnénk depressziósnak is, de ez a szó mintha nem is fedné igazán azt a kilátástalanságot, amivel Christoph - és én is - tekintünk a világra, az életre, a jövőre. Christoph-ot hidegen hagyja az iskola, a flancos érettségi és a menő egyetemre való bekerülés, egyszóval minden, amit a felnőtt világ ráerőszakol a gyerekekre. A fiút a zene, a zongorázás érdekli, ahhoz van tehetsége, és azzal szereti tölteni az idejét. Csak hát zongorázásból nem lehet megélni, és Martin szüleinek, de inkább az apjának a példájából láthattuk, hogy mégsem sokkal jobb eldobni azt, amit szeretsz csinálni, csak azért, hogy el tudd tartani a családodat, mint az, hogy felkopjon az állad, miközben szobrászkodsz, mert az tesz boldoggá, vagy épp zongorázol, Christoph esetében.
Tudom, nagyon összefüggéstelenül és nyakatekerten írok, de egyszerűen nem tudok nem elfogódottan írni erről a könyvről, mert hatalmas hatást gyakorolt rám. Valahol megnyugodtam, hogy nemcsak nekem vannak ilyen és ehhez hasonló gondolataim - mert ha az írónőnek eszébe jutottak ilyesmik a karakter megformálásakor, akkor csak van hasonló helyzetben más is, nem? -, ugyanakkor kicsit még jobban felnyílt a szemem, hogy az egész világon ez zajlik! Bekényszerítjük a gyerekeket az iskolapadba, hogy rajta, rohadjál ott hat-nyolc órákat, kisfiam meg kislányom, miközben bárhol máshol sokkal szívesebben lennél, és tanuljál olyasmit, ami hidegen hagy, hogy utána azzal is foglalkozhass egész hátralévő életedben! És gürcöljél majd egész életedben az utált munkahelyeden, hogy legyen pénzed a napi betevődre, de arra már ne, hogy a gyerekeiddel foglalkozhass, mert akkor még véletlenül rájuk más sors várna!
https://moly.hu/konyvek/emily-bronte-uvolto-szelekÜvöltő szelek
Annak idején, amikor a Jane Eyre 1996-os filmfeldolgozására apámék odaráncigáltak (már akkor sem tudtam, mi a jó nekem, ezért tiltakoztam először) a tévé elé, és beleszerettem, kapásból elolvastam a könyvet is; az Üvöltő szelek viszont kimaradt, hiába döbbentem rá, hogy akiben Brontë-vér csorog, az csak zseniális könyvet írhat. De valahol örülök is, hogy csak most kerítettem sort erre az alapműre, ugyanis azokra a könyvekre, amiket pár évvel ezelőtt olvastam, már alig emlékszem, ahogy napról napra silányabb a memóriám. Erre a könyvre márpedig emlékeznem kell.
A könyv létezéséről először akkor szereztem tudomást, amikor az Aftert (a világhírű Harry Styles-fanfictiont, aminek jelenleg is forgatják a megfilmesítését) olvasva Harry Heathcliff-hez hasonlította magát. Emlékszem, hogy akkor rögtön rá is kerestem, hogy az mégis ki a franc, és valahogy tudomásul vettem, hogy az Üvöltő szelekből van, és hogy azt Emily Brontë írta, aki az én imádott Charlotte-om húga, de nem tudom, miért, akkor ez nem kapott meg annyira, hogy őrülten rávessem magam a könyvre. A napokban - vagyis már inkább a múlt hónapban - viszont elkezdtem begyűjteni egy rakás könyvet a néhai nagymamám házából (nyugi, a bátyám és én örököltük a házat, és a bátyám szíve szerint kidobná a könyveket, úgyhogy nem loptam meg senkit, köszönöm), annak ellenére, hogy már az itthoniaknak sem volt hely, és jelenleg ott roskadozik az a negyven darab könyv az íróasztalom sarkán, nekem szegezve a kérdést, hogy mégis hogy fogok én leülni tanulni ahhoz az asztalhoz majd, ha eljön az ideje, és egy talpalatnyi hely sincs rajta. Na, sebaj, szóval az első elhozott könyvek között volt az Üvöltő szelek is. Hétszeri nekifutásra értem a végére, úgy, hogy néha csak húsz oldalt, ha volt időm elolvasni, mielőtt közbejött valami, és mondanom sem kell, hogy oldalról oldalra jobban beleszerettem, olyannyira, hogy már nem tudom eldönteni, hogy A lowoodi árva vagy ez áll-e hozzám közelebb.
Mivel egy klasszikusról beszélünk, nemigen tudok újat mondani a cselekményéről, és mivel eleve csak hablatyolásból állnak az ajánlóim, ezért most is csak annyit tudok mondani írni, hogy imádtam. Annyi, de annyi karakter van, akivel különféle mértékben azonosulni tudok; annyi, de annyi ismerős gondolat, megszólalás "hangzik el" benne, hogy kérdés nélkül beleszerettem a könyvbe.
https://moly.hu/konyvek/donald-f-glut-a-birodalom-visszavagA Birodalom visszavág
A nagyszüleim egyik polcán találtam rá, csak így, magában; a többi kötetnek nyomát sem láttam. Ezt is biztos a nagybátyám olvasta valamikor az ősidőkben, mert ilyen jellegű könyveket a nagyszüleim szerintem nemigen vennének meg, pláne nem olvasnának. Gondolkodás nélkül lecsaptam a könyvre, ugyanis a filmeket gyerekkoromban számtalanszor újranéztem, és nagyon nagy hatással voltak rám. Nem vastag könyv, pár órával később már vissza is tehettem a helyére. Nagyon intenzíven visszaadta az imádott filmes élményemet, úgyhogy ilyen szempontból tökéletes; amit kicsit bántam, az az volt, hogy ha a film nem létezne, és ez a könyv önmagában kéne, hogy megállja a helyét, akkor annyira azért nem nyűgözne le. Van ugyan pár leírás és hozzáadott apróság, de mindent összevetve nem kifejezetten olvasmányos. Csak azért faltam fel, mert a film így meg úgy; amúgy csak egy sor, a film sorrendjét követve egymás után pakolt jelenet dokumentálása a könyv. Rajongóknak nyilván kötelező darab, de az irodalmi értékét azért egy kicsit mintha rombolná, hogy konkrétan egy film szó szerinti átirata, és ráadásul minden filmből más írt könyvet. (Igen, ez nekem szúrja a szemem, és kész.) Jó időtöltés volt, de azért nem tett különösebben a filmekből készült könyvek megszállottjává. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyszerű az ilyesmi, csak azt, hogy bennem azon túl, hogy imádom a filmeket, nem tette egy regény benyomását, pedig azt vártam, és nem egy filmátiratot.
https://moly.hu/konyvek/rejto-jeno-p-howard-csontbrigadCsontbrigád
Hű, már ősidők óta ajánlották több helyről is Rejtő Jenő könyveit, de eddig sehogy sem kerítettem rá sort, már csak azért sem, mert a környezetemben (értsd: az otthoni magánykönyvtárban) egyetlen fellelhető példányt sem láttam, könyvtárba meg azóta nem járok, hogy elhatalmasodott rajtam az antiszocializmus. Most viszont a nagyszüleim egyik könyvespolcán kibökte a szemem hat Rejtő-kötet, és egy kis vacillálás után ezt választottam közülük. És szerintem nagyszerűen döntöttem - bár, ha a többi is ugyanilyen mestermű, akkor eleve nem is dönthettem volna rosszul. Elképesztő, hogy mennyi, hozzám közel álló filozófiai mondandót és hasonlót vonultatott fel ez a zseniálisan megírt, lebilincselően fordulatos krimi, amit szinte bűnnek érzek lekrimizni, mert ennél annyival több van benne, amit én szavakba sem tudok foglalni!
A történet nagyjából arról szól, hogy Henry Fécamp magára vállal egy gyilkosságot egy idegenlégiós haláltáborban, hogy a barátja, John Carew kiszabadulhasson. De ennél tovább nemigen mesélhetem spoilerezés nélkül, úgyhogy nem égetem magamat tovább a suta, a valóságot megközelíteni sem tudó megfogalmazásommal. Egyszerűen nagyszerű ez a regény, és kész. Hátborzongatóan adja vissza a haláltáborokban "élők" lelkivilágát, és olyan akkurátusan írja le Rejtő a hatvanfokos sivatagi hőséget, hogy konkrétan melegem volt olvasás közben. Ezt a könyvet kötelező elolvasni.
https://moly.hu/polcok/az-angol-lira-kincseshazaAz angol líra kincsesháza
A nagyszüleimnél vendégeskedve az első dolgom volt, hogy szemügyre vegyem a könyvespolcokat. Mondanom sem kell, hogy vérzett a szívem az ezernyi nagyszerű könyvért, amik közül legszívesebben az összeset elolvasnám. De volt három kisebb "pakk", alias egy-egy tok, benne pár karcsú, tenyérben elférő könyveskével - ezek voltak az angol, a francia és a modern cseh líra kincsesházai. Ezek már azért is kincset értek nekem, mert könyvek, és mert verseskötetek - na de az, hogy majdnem hetvenéves antikvár darabok, és hogy az elejükbe a nagyszüleim írtak egymásnak - "Dudikámnak" és "Jancsikámnak" -, muzeális értékűvé emelték őket a szememben.
Azt mondanom sem kell, hogy az összes verset imádtam, hiszen ezek a költők eleve a szerelmeim voltak már attól a kevéstől is, amit irodalomórán tanultunk róluk. Nem csoda, hogy első nekifutásra öt, másodikra a maradék három kötetet felfaltam. Fogalmam sincs, a franciára és a modern csehre mikor kerítek sort, ugyanis borulnak le az asztalomról az azonnal elolvasandó könyvek tornyai, de... majd egyszer elolvasom mindet. A világ összes könyvét is elolvasom, mindegyiket ötször, nem? Simán lehetséges.
Na, ezek lettek volna a július 7-től augusztus 16-ig elolvasott könyveim.
Igazából molyon is megtaláltok már, de még annyira kezdetlegesen vittem csak fel az "adataimat" (értsd: könyveimet), hogy inkább nem mutogatnám meg linkelgetném. Majd egyszer azt is tökélyre fejlesztem. Aha, persze.
Ne feledjétek el megírni, hogy melyik könyvet olvastátok már, és persze, hogy nektek hogy tetszett! :) xx Ness

Napfényes nyári tag újratöltve

Nem, ezúttal nem a Moro és köztem dúló tagháború következő csataterének lehettek szemtanúi, hanem Henna volt olyan kedves, és feltett nekem (ez most egoistán hangzott, hiszen nemcsak nekem) pár kérdést, ugyanennek a tagnek a keretében.

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, aki megjelölt!
2. Válaszolj a kérdéseire!
3. Írd meg, hogy milyen terveid vannak az idei nyárra!
4. Jelölj meg 5 bloggert!
5. Bombázd meg őket Te is 5 db kérdéssel!

Henna kérdései:
1. Van olyan könyv, ami egyből eszedbe jut, ha a nyárra gondolsz? - Hűha, most így hirtelen nem ugrik be ilyen.
2. Melyik a kedvenc koktélod? - Még soha életemben nem ittam semmilyen koktélt... *shame on me*
3. Észak vagy dél? A hűvösebb vidékeket kedveled jobban, vagy inkább a forró nyári éjszakákra voksolsz? - Hűvösebb! Alapjáraton is mindig melegem van (a barátnőim tanúsíthatják, hogy a januári hóesésben is vígan elvagyok egy szál lazán horgolt pólóban), így ez a nyári harminc-negyven fok abszolút kikészít. Szóval hűvösebb.
4. Melyik volt a legemlékezetesebb nyári utazásod/kirándulásod? Miért? - Talán az, amikor még általánosban a legjobb barátnőm meghívott a nagyszülei tengerparti nyaralójába, és ott töltöttem két napot. Fürödtünk - akkor még hajlandó voltam fürdőruhában mutatkozni, hah -, napoztunk, mászkáltunk, ugráltunk a trambulinon a barátnőm húgával és unokatesójával, és főként próbáltunk elaludni a lakókocsi tetején kopogó eső hangjától, én személy szerint sikertelenül. Nagyon megmaradt bennem az a két nap. Arról a barátnőmről is azt hittem, hogy a halálunk napjáig barátok leszünk.
5. Kivel és hová szeretnél eljutni valamelyik nyáron? Miért pont oda? - A világ minden pontjára boldogan eljutnék, de ezt egy rakás tényező megakadályozza - hogy csak egy primitívebbet említsek: nincs rá pénz -, és egy rakás emberrel szívesen mennék. Anyával, a tesómmal, a barátnőimmel, a plátói szerelmemmel... Mindjárt elhányom magam ezektől a nevetséges vágyálmaimtól.

A nyárra vonatkozó terveimet egy az egyben bemásolom a tag előző felvonásából, már a halálnál is biztosabban tudva, hogy a felét sem valósítom meg.
1. Elolvasni azokat a könyveket, amiket évek vagy hónapok óta akarok már. (Felsorolhatatlan lista.)
2. Megnézni azokat a filmeket és sorozatokat, amiket évek vagy hónapok óta akarok már. (Szintén.)
3. Készülni a jövőre esedékes érettségiimre.
4. Végre, először a történelem során tisztességesen gyakorolni zongorán.
5. Felfrissíteni azt a kevés török-tudásomat, és lehetőleg bővíteni is.
6. Aktívkodni a blogjaimon.
7. Kicsit szorgalmasabban fegyencedzeni, mint az elmúlt időben.

Ééés nem tudok kicsikarni magamból még öt kérdést, meg kihívnom sem tudom, kit kéne, úgyhogy ezt ennyiben is hagyom, és megyek végre megírni a következő könyvkupacomat és filmmaratonomat. Addig is: legyetek jók! xx

2018. augusztus 9., csütörtök

Kétszázadik bejegyzés - Boldog vagyok ennyivel

Hihetetlen, de ez a blog kettőszázadik bejegyzése. Igen, durván három és fél év alatt, fogalmam sincs, hogyan vagy miről, de összehoztam kétszáz darab bejegyzést ide! :D Volt köztük ötvennégy blogkritika, huszonhat karaktercsokor, húsz dalszövegfordítás, tizennyolc tag, meg még egy rakás dolog, amit felsorolni is elképesztő: tizenhét off-bejegyzésben jelentkeztem; tizenegy bejegyzés készült a blogversennyel kapcsolatban; tíz cikkfordítást (legalábbis ennyi ilyen jellegű bejegyzést; ebbe a kilenc darabba huszonkettő cikket sűrítettem össze) és nyolc cikket írtam; kaptam kilenc díjat; hét Winds of Winter-fejezetet fordítottam le; hat képgyűjteményt és három idézetcsokrot válogattam össze; három könyv- és négy filmajánlóval (ebből az egyik félig sorozatajánló) boldogítottalak titeket. Volt még ezenkívül egy blogajánlóm (önreklámom, haha) meg egy gif- és egy png-gyűjteményem. (Remélem, nem néztem el semmit és nem is számoltam el magam...) Köszönöm nektek, hogy ennyi bejegyzésre elég lelkesedést, kedvet és energiát adtatok nekem! ♥
Na de, hogy ne csak ennyiből álljon ez a nagybetűs kettőszázadik Bejegyzés, gondoltam, megleplek titeket egy szösszel, amit Jolt háromszáz szavas kihívására írtam. Már időtlen idők óta a látókörömben volt ez a kihívás, de csak egy hónappal ezelőtt szántam rá magam, hogy tényleg megírjak egy ilyet. És az benne a legérdekesebb, hogy már szavakba öntöttem (pont háromszáz szóba) egy gondolatot, ami épp foglalkoztatott, és csak utána kerestem hozzá a megadott címek közül egyet! :D Ez lett a Boldog vagyok ennyivel. Jó olvasást! :3
Kimerülten huppant le a kanapéra, kiélvezve a csendet, amiről tudta, hogy nem élvezheti sokáig. Kimerülten dörzsölte meg az orrnyergét, és miközben bágyadtan végigfuttatta fejben a hátralévő teendőit – a mosást, a rendrakást a gyerekek szobájában és a vacsorakészítést –, olyasmik jutottak eszébe, amikre egyre gyakrabban gondolt mostanában.
Az egyik barátnője sokszor mondta neki, mikor gimisek voltak, és ő már akkor is állandóan a karrierjét tervezte, hogy oké, tényleg nem jó, ha csóró az ember, de azért ne úgy válasszon magának pályát, hogy azt a szempontot veszi először figyelembe, hogy az adott hivatással mennyit kereshet. Nem hallgatott rá – úgy volt vele, hogy nem számít, ha olyasmi a munkája, amit nem szeret csinálni; a munkaideje lejártával úgyis azt csinál, amit akar, és legalább nem fog nélkülözni.
De a biomérnöki szakma minden porcikáját taszította. Na, nem mintha ezt valaha bevallotta volna bárkinek is – elvégre évekig azt bizonygatta, hogy ő biomérnök lesz, és ezért meg is tett mindent. Nem az a típus volt, aki könnyen beismeri, ha tévedett, főleg, ha ekkorát. A humán tárgyakban mindig is otthonosabban mozgott… csak hát a reál jobban fizetett.
Most viszont itt ült a fényűző nappalija közepén, miközben a két gyereke épp az igazak délutáni álmát aludta, a karrierista férje pedig, akihez csak azért ment hozzá, mert félt, hogy nem talál jobbat, szokás szerint túlórázott éppen. Ő maga meg, ha tükörbe nézett, egy szánalmas, kiégett, megfáradt középkorú nőt látott csupán, aki a fél napját olyasmivel töltötte, ami semmiféle örömet vagy sikerélményt nem okozott neki. De legalább volt pénze megvenni a kisfiának azt a drága távirányítós autót, amit kinézett magának, és minőségi ruhákban járathatta óvodába a kislányát.
A pillantása önkéntelenül is a polcon sorakozó képekre tévedt, köztük egy gimis fotóra. Öten voltak rajta – az öt, elválaszthatatlannak hitt barát.
Eltűnődött: hova lett az a fülig érő vigyorú, önfeledt kislány, aki akkor volt?
Nem meglepő módon ezt sem voltam képes úgy megírni, hogy ne vigyek belőle egy darabot a valóságból is. A szövegben említett "egyik barátnő" vagyok én; a középkorú nő pedig a legjobb barátnőm, persze egy elképzelt, távoli jövőben, ami remélem, nem válik valóra.
Egyébként nagyon szimpatikus nekem ez a kihívás, és remek kikapcsolódás is lenne a teljesítése, ezért arra gondoltam, hogy esetleg több verziót is írok majd egy-egy címhez, és azokat is közzéteszem itt. Mit gondoltok? Jöhetnek? Vagy húzzak a francba a személyes irkálásaimmal erről a kritikákkal és írástippekkel foglalkozó blogról? :D
Na, szóval holnap elutazom pár napra, úgyhogy annyira sem hallotok majd felőlem, mint egyébként, szóval... Az egyetlen, az igazi, a legkegyetlenebb, legromlottabb, legjavíthatatlanabb, legreménytelenebb, legőrültebb, legégetnivalóbb Nessa randalírozott, aki rettentően hálás, hogy már a kétszázadik bejegyzését olvassátok! ♥ xx