Mit néztem mostanában? - Negyedik filmmaraton

Tudom, tudom, már a negyedik filmmaratont hozom, könyvkupac meg még mindig csak kettő van. De a filmek valahogy mégiscsak gyorsabban gyűlnek, mint az olvasmányélmények. Égetnivaló vagyok, tudom.

Üvöltő szelek

Még aznap, amikor a könyv végére értem (erről már meg is írtam az ömlengésemet az előző könyvkupacban), felvetettem anyának, hogy mi lenne, ha megnéznénk filmen. Ő áldását adta rá, így fel is vetődtem IMDb-re, de azzal a dilemmával találtam magam szembe, hogy Dunát lehetne rekeszteni a könyv feldolgozásaival. Végül az 1992-es változatra esett a választásom, mert arról mindenki azt írta, hogy hű a könyvhöz, és nekem ugyebár ez volt az elsődleges szempont. A 2009-es feldolgozáson vacilláltam még, de nekem valahogy Ralph Fiennes jobban festett a képeken Heathcliff-ként, mint Tom Hardy (akit egyébként imádok, félreértés ne essék).
Az első perctől az utolsóig csak azt vártam a filmtől, hogy hű legyen a szerelmemhez (értsd: a könyvhöz), és ebben nem is kellett túlságosan csalódnom. Apróságokat átalakítottak a film kedvéért, és még Emily Brontë-t is belevitték, mint az elhagyatott kastélyból ihletet merítő és történeteket kitaláló írónőt, és nekem ez is szimpatikus volt. A színészi játék szerintem nagyszerű; az is jó megoldás volt, hogy ugyanaz a színésznő játszotta el az idősebb és a fiatalabb Cathy-t. Az pedig külön megmelengette a nemlétező szívemet, hogy sok, imádott idézetemet szó szerint beemelték a filmbe. És még a zene is gyönyörű. Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a filmet - a könyvet pláne -; ha lenne időm, megnézném a többi feldolgozást is, hogy egymáshoz tudjam mérni őket, de azt hiszem, erre sosem lesz módom, úgyhogy, ha valaki másik feldolgozást látott, írja már meg, hogy az milyen volt! :)

A jó, a rossz és a csúf

Igen, alapmű. Igen, még csak most jutottam el odáig, hogy végre bepótoljam, annak ellenére, hogy amellett, hogy szerepel az IMDb 250-es toplistáján, még az általam imádott Ezelben is utalt rá Ali (ő úgy fogalmazott, hogy "mi vagyunk a jó, a rossz és a csúf modern változata"). De most végre megtörtént (igazából azért, mert anyám Clint Eastwood-filmet akart nézni), és hülyére röhögtem magam. Az első, ami szemet szúrt, az a zseniális zenéje volt - nem kellett sokat törnöm a fejem azon, hogy az Oroszlánkirály csigaevő-versenyes jelenetéből ismerős. :D
Kicsit döcögősen indulnak be az események, de egy 1966-os westerntől nem is számítottam másra, úgyhogy fel voltam erre készülve, és szerencsére kibírtam, amíg "megolvadt a jég" - és milyen jól tettem! Sziporkázó humor, kidolgozott jellemű karakterek, és persze vadnyugat, amerre csak nézel... Egy klasszikusról beszélünk, úgyhogy ennél nem is kell többet mondanom szerintem.

Váratlan vendég

Ha nagyszülő-látogatás, akkor tévé előtt punnyadás délutántól estig. (Részemről csak akkor, ha épp normális műsor megy, de a nagyszüleim tényleg végigülnek mindent, az ötpercenkénti húszperces reklámokról nem is beszélve.) De nagyon örülök, hogy nem álltam fel és léptem le olvasni, amikor ez a film elkezdődött, ugyanis hihetetlenül elgondolkodtató és komoly film. Egy angol író színdarabjából készült egyébként, és mondanom sem kell, hogy már le is van töltve a darab; valamikor mindenképp el kell olvasnom. Lényegében arról szól, hogy egy fiatal nő öngyilkosságát követően a tehetős Birling-családhoz vetődik egy rejtélyes nyomozó, és mire az összes családtagból kihúzza a vallomását, kiderül, hogy valójában mindannyian hibásak valamilyen formában a történtekért - csak abban különböznek egymástól, ahogy a lelkiismeretükkel elszámolnak. Fordulatos, kiszámíthatatlan történet és elgondolkodtató tanulság: nekem nem is kell több.

A nagy Lebowski

És ha már nagyszülő-látogatás, akkor a nagybátyám által ajánlott filmek sem maradhatnak el. És ha ő nincs, akkor sosem akadok rá erre a filmre, mert vígjátékokat sosem szoktam magamtól keresni, annak ellenére, hogy már számtalan filmnél tapasztaltam, hogy ez egy zseniális műfaj is tud lenni.
A főszereplő, Jeffrey Lebowski - a haverjainak csak Töki, az eredetiben The Dude - békésen lopja a napot, iszogatja a kedvenc koktélját és látástól vakulásig bowlingozik, hasonló életmódot folytató barátaival. Az idilli életet megzavarja két gengszter, akik betörnek a lakásába, mert összekeverik a milliomos Jeff Lebowskival. Töki ezért ellátogat az igazi Lebowskihoz, tisztázni a félreértést és kártérítést kérni. Az öreg milliomos viszont üzletet ajánl: szerezze vissza "elrabolt" ifjú feleségét. És már ezzel is spoilereztem szerintem.
Rég nevettem ennyit egy filmen, azt hiszem. Humorosan van megírva és kitűnően van eljátszva. A Coen-fivérek, a kilencvenes évek és a vígjátékok rajongóinak melegen ajánlom, de mindenki másnak is, aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyik.

Kill Bill

Szintén a nagybátyám ajánlása, de ezt azzal a megjegyzéssel kötötte a nemlétező lelkemre, hogy a nagyszüleim lehet, hogy nem fogják túl jól viselni. Nemhogy a nagyszüleim, de még anyám sem viselte túl jól, de ez rengeteg, amúgy fasza filmről elmondható, úgyhogy ez nem lehet kiindulópont. Látatlanban annyit tudtam erről a filmről, hogy Tarantino a Bruce Lee-korszak akciófilmjeinek állított emléket vele. Nincs nekem semmi bajom az akciófilmmel, mint műfajjal, de az irreális autós üldözéseket és a nevetségesen aránytalan erőmegoszlású, mégis a badass főhős fölényes győzelmével végződő, céltalan verekedéseket alapvetően nem nekem találták ki. Ezzel viszont csak általánosítottam, és mivel minden általánosítás veszélyes (ez is), ezért nem ítélkezem soha egy film fölött pusztán a zsánere alapján. Már csak azért sem, mert Tarantino egy zseni. És mert ebben nem volt autósüldözés.
A sztori nagy vonalakban abból bontakozik ki, hogy egy négy éve tartó kómából felébredve egy korábbi orgyilkos bosszúhadjáratot indít az elárulói ellen. Kétrészes a film egyébként, mi csak az elsőt néztük meg, és nem mostanában fogok tudni sort keríteni a második felére, pedig érdekel, mi lesz a végkifejlet. Már csak azért is, mert ebből a részből alig értettem valamit. És nem, nem azért, mert végleg elbutultam, hanem mert borzalmas volt a hangosítás - a párbeszédek alig hallható suttogások lettek, a zajok pedig fülsüketítőek. És hiába csavartuk fel maximumra a párbeszédek közben a hangerőt, alig lehetett hallani valamit. Aztán jött egy pisztolylövés vagy egy ajtócsapódás, és rögtön megsüketültünk. Ez kicsit elvett az élvezeti értékéből számomra, de lehet, hogy csak a mi hangszórónkkal vagy a fájllal volt a baj; Tarantino- és akciófilm-rajongóknak alapfilm. Nekem mindenképp izgalmas és egyedi tapasztalat volt.

Ezek voltak hát a július 29-től augusztus 12-ig összegyűlt filmélményeim; ti melyiket láttátok már, és hogy tetszett? :)