2018. december 21., péntek

A Tél Szelei - Mercy

Zihálva ébredt, nem tudva, kicsoda, vagy hogy hol van.
   A vér szaga súlyosan ülte meg az orrlyukait... vagy lehet, hogy csak a rémálma kísértette még mindig? Megint farkasokról álmodott; arról, hogy keresztülrohan valamilyen sötét fenyőerdőn, sarkában egy nagy falkával, a zsákmány szagának nyomában.
   Félhomály töltötte be a szobát, szürkén és komoran. Reszketve ült fel az ágyában és simított végig a fején. Tarló szúrta a tenyerét. Meg kell borotválkoznom, mielőtt Izembaro meglátja. Mercy, Mercy vagyok, és ma éjszaka megerőszakolnak és meggyilkolnak. Az igazi neve Mercedene volt, de mindenki Mercynek szólította...
   Kivéve álmomban. Mély levegőt vett, hogy elhallgattassa a farkasüvöltést a szívében, próbálva több mindenre emlékezni az álmából, de annak nagy része már tovatűnt. De vér volt benne, és telihold a feje felett, és egy fa figyelte, ahogy rohant.
   Visszacsukta a zsalugátereket, hogy a reggeli nap ne ébressze fel. De nem sütött a nap Mercy kicsiny szobája előtt, csak egy emelkedő ködfal állt ott. A levegő már csípősen hideg volt... és ez jól is jött, mert máskülönben talán végigaludta volna az egész napot. Az épp olyan lenne, mintha Mercy átaludná a saját megerőszakolását.
   Libabőr terítette be a lábait. A takarója köréje csavarodott, akár egy kígyó. Letekerte magáról, majd a csupasz deszkapadlóra dobta a takarót és meztelenül az ablakhoz surrant. Braavos a ködbe veszett. Látta a kis kanális zöld vizét odalent, a házak között futó, macskaköves utat, a mohás híd két boltívét... de a híd túlsó vége szürkeségbe veszett, és csupán pár homályos fény látszott a csatornán túli épületekből. Lágy loccsanást hallott, ahogy egy kígyóhajó bukkant fel a híd központi boltíve alól. - Hány óra van? - kiáltott le Mercy a férfinak, aki a kígyó felemelt farkánál állt, és a botjával tolta el a hajót a kaputól.
   A csónakos felbámult, a hang forrását keresve. - A Titán üvöltése szerint négy. - Szavai üresen visszhangoztak végig a kavargó, zöld vízen és a láthatatlan építmények falain.
   Nem késett el, még nem, de nem vesztegethette az időt. Mercy boldog lélek volt, és keményen dolgozott, de ritkán volt pontos. Ez ma éjjel nem jönne jól. A westerosi követet ma estére várták a Kapuban, és Izembarónak nem lenne hangulata mentségeket hallgatni, még akkor sem, ha azokat egy édes mosollyal sorolja fel.

2018. december 7., péntek

Elmosódott emlékek

Egyszerűen botrányos, hogy milyen időtlen idők óta nem volt új bejegyzés a blogon! Ha én szeptember elsején tudtam volna, hogy mi vár rám, megkímélem magam egy újabb adag értelmetlen szenvedéstől, és inkább keresek magamnak pár gyöngyvirág-bogyót...
No de. Egyrészt teljesen fölösleges önsajnáltató rizsa lenne, másrészt senki nem olvasná el az érdektelen picsogásomat, úgyhogy megkímélem a billentyűzetemet a kisregénytől, amiben kifejteném, hogy hova tűntem. Annak, akit érdekel, csak annyit, hogy amint azt a hirdetőtáblára is kibiggyesztettem, a végzős év egy percet sem hagy nekem blogolásra. Viszont ritka alkalmak egyike, hogy ezen a hétvégén nem két tucat beadandóval, tz-vel és feleléssel kell készülnöm a következő hétre, ezért gondoltam, kihasználom az időt, és szolgálok valami csemegének nem nevezhető borzalommal az én 59 követőmnek. Akik még mindig nem értem, miért iratkoztak fel mind pont énrám...! Köszönöm, skacok!
És hogy mégis mi ez a bejegyzés? Nos, a nyelvtanfaktos tanárnőm azt a házit adta fel úgy fél hónapja, hogy a megadott kb. nyolc mondat közül válasszunk egy kezdő- és egy befejező mondatot egy fogalmazáshoz, amiben szerepelnek a kirándulás, a sáska, a függöny, az alkohol és az összeírni szavak. (Erről a tanárnőmről tudni kell, hogy mindig aktuális témákból és igaz történetekből meríti az összes példamondatot; ezek a szavak is mind épp sokatmondóak voltak számunkra, de titeket annyira nem nyűgözne le, úgyhogy nem írom le mind az ötről, hogy mit keres ott. xD) Na most, én ezt a házit nem csináltam meg a rákövetkező órára - mert reméltem, hogy nem veszi annyira komolyan a dolgot, hogy számon is kérje rajtunk a fogalmazásokat, ugyanis azon a héten is egy rakás témazárót írtam, és inkább azokra akartam tanulni -, úgyhogy utólag kellett beadnom. Tudom, kábé feleolyan hosszú, mint egy fejezet az Angyali érintésből például, ezért számomra novellának nemigen illik be, de a tanárnő el volt ájulva a leírva hét és fél kitépett-vonalas-füzetlapnyi "művemtől". Mikor két hét múlva visszaadta, azt mondta, nagyon-nagyon tetszett neki, főleg a humora és a stílusa, meg hogy útinapló vagy akár valami más is lehetne belőle, és kért, hogy "kezdjek vele valamit". Nos, ő biztos nem pont arra gondolt, hogy zúdítsam rá a Bloggerre, de jobbat nem is kezdhetnék vele szerintem. :)
Köszönöm a követőimnek, hogy kitartotok mellettem annak ellenére, hogy már akkor is kétes minőségű tartalmakat zúdítottam rátok, amikor még bármilyet is zúdítottam, és azért is nagyon hálás vagyok, hogy idáig elolvastad! Kérek mindenkit, aki esetleg átrágja magát a novellaszerűségemen is, hogy mindenképpen tudassa velem a véleményét valamilyen formában! ;)
A minél közelebbi viszontlátásra!
Az ablaknál állt, és az utcát bámulta. De valójában nem a járdán elhaladó, esernyőt szorongató járókelőket látta maga előtt, hanem egy zsúfolt helyiséget, körös-körül alkoholtól és kiabálástól kipirult arcokkal; nem a vizes aszfalton tovarobogó autók zaja dübörgött és visszhangzott a fülében, hanem valami számára ismeretlen, maxhangerőre feltekert szám és az osztálytársai harsogó, átéléssel teli énekhangja, ami időnként kissé elbizonytalanodott, ha bonyolultabb rész következett a dalszövegben.
   Másfél hónap telt el az osztálykirándulás óta, óvatlan pillanataiban mégis azon kapta magát, hogy arra a két felejthetetlen napra gondol. Nem csoda, hogy mély nyomot hagyott benne: az általános iskolás osztálykirándulásai számára felértek egy szűnni nem akaró rémálommal, a gimis osztályfőnökük pedig korábban sosem vállalt be velük egy kétnapos utazást. Ezt mondjuk teljes mértékben meg lehetett érteni. Ő sem merte volna vállalni a felelősséget ezért a társaságért.
De megtörtént a csoda: javult az osztály átlaga, így az ofő már legalább nem zárkózott el teljesen a nyaggatásuk elől. Mikor már hetek óta rágták a fülét, és egy potenciális kísérőtanárt is kerítettek, a tanárnő beadta a derekát.
   A szervezéssel persze akadtak problémák bőven. Az ő harmonikus, egyetértő osztályukkal természetesen már az időpontot is egy kálvária volt megtalálni. Aztán, mikor végre kinéztek két szimpatikus és mindenkinek megfelelő napot – a keddet és a szerdát, mert a magyar órák és a duplamatek ellógása túl csábító volt ahhoz, hogy veszni hagyják a lehetőséget –, kiderült, hogy addigra nem fogják tudni leszervezni a buszt és a szállást. Úgyhogy egy hetet csúszott a kirándulás.
Számára az a két nap egy egybefüggő csoda volt. Korábban már az is gondot okozott, hogy abszolút kilógott az előző osztályából, és senkihez nem tudott odacsapódni. Ezúttal nem. A gimiben ugyanis végre, életében először úgy érezte, hogy sikerült barátokat találnia. Igaz, a kirándulásra csak az egyikük jött el, de ő ezzel tökéletesen meg volt elégedve. Hiszen így volt kivel beszélgetnie, összeröhögnie az osztálytól már megszokott aranyköpéseken és komikus szituációkon, és osztoznia egy szobán. És, mivel az igazbarátok már csak ilyenek, a barátnője alkohollal is bőségesen ellátta. Így történt, hogy ő, aki finoman szólva sem volt hozzászokva a piához, már azelőtt vidámabb volt a kelleténél, hogy leszálltak a buszról és bejárták a fertődi kastélyt.
   Általánosban már járt egyszer Sopronban, de most mintha egy egész más város vette volna körül. A Tűztorony tetejére vezető csigalépcső megmászása közben végig röhögtek, odafent pedig alig győzték fotózni a lélegzetelállító panorámát és egymást. A szabadidejük alatt a barátnőjével megrohamoztak egy antikváriumot és bejárták a fél várost. Utóbb kiderült számára, hogy a Széchenyi-szoborról, amit lefényképezett, már általánosban is csinált egy pont ugyanolyan képet, de mégis olyan érzése volt, mintha akkor látná először a helyet.
   Nem túl meglepő módon a szállás elfoglalása sem egészen úgy alakult, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva, de azért csak elrendeződtek a dolgok, és többé-kevésbé mindenkinek megfelelt, vagy legalábbis beletörődött a végeredménybe.
   Ő személy szerint nagyon örült, hogy túrázni is elmennek, de a társai, akik szívesebben tértek volna már rá a lényegre – a lerészegedésre –, végigsiránkozták a legfeljebb két-három kilométeres, de számukra százmérföldesnek tűnő gyaloglást, a tanár úr nagy örömére.
   Kicsit neki is fájt már a lába, de nem panaszkodott: kiskora óta imádott hegyet mászni – a sátoraljaújhelyi hegyek közül néhányat már vagy tucatszor bejárt, mikor a nagyszüleit látogatták –, és különösen szerette az érzést, amikor végre felér a dombtetőre, és esetleg egy kilátóról körülnézve láthatja, mit hagyott maga mögött, illetve alatt. Igaz, néhány rovartól a frász törte ki, de ha választhatott, inkább sáskával akadt össze, mint pókkal.
   A túra után a paprikás krumpli következett. Mire sikerült meggyújtaniuk a tüzet és felvágni a paprikát, a paradicsomot és a temérdek virslit, besötétedett, de ez cseppet sem zavarta őket a fedett, kivilágított helyen lévő asztalok mellett. Miközben készült a vacsora, megindultak a pletykálások, a vidám csevejek, és már annyira felszabadultak lettek, hogy az ofő és a kísérőtanár szeme láttára sem pironkodtak, miközben egymás után húzták le a válogatott piákat és zsinórban szívták el a cigiket. A piálásba ő is becsatlakozott, de a cigi egész egyszerűen taszította. Egyszer régen már kipróbált egy slukkot a barátnője jóvoltából, de a torkát kaparó, eltüntethetetlen utóíz és a borzalmas szag nem világosította fel azt illetően, hogy mégis mit esznek ezen annyian. Az osztálytársai az éjszaka folyamán egy alkalommal addig nyaggatták, amíg le nem tüdőzött párszor egy szálat, hiába rimánkodott, hogy ki nem állhatja. De azért valahol mélyen büszke volt magára, azonkívül megmosolyogtatta, hogyan igyekeztek egyszerre négyen rávenni erre az abszolút ostoba dologra. Mintha dicsőség lett volna egy nem-cigizőt áttéríteni „a sötét oldalra”.
   Aztán persze nem aludni mentek, hanem a nagybetűs Házibuliba. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik faházból a másikba mászkáltak, és mindenhol letelepedtek egy időre, egyik cigit szívni a másik után, és annyi alkoholt magukba dönteni, amennyit csak tudtak. Összeírni se tudta volna, hogy hányféle piát próbált ki aznap éjszaka, aminek egy részéről még sosem hallott, a nagyobb részét még sosem kóstolta, és pláne nem ilyen mennyiségben, ráadásul keverve. Csodálkozott is, hogy néhány osztálytársával ellentétben nem dobta ki a taccsot.
   És persze mindeközben bömbölt a zene, és olyan kötetlen beszélgetésekbe bonyolódott a többiekkel, amilyenekbe még soha. A suliban ugyanis ő volt a „stréber”, a nyomi, akihez a „menők” inkább nem is szóltak – kivéve, ha segítség kellett, nyilván –, mert az égő. Ha eddig nem értette, most megtanulta, miért könnyebb az ismerkedés ittasan.
   A bulinak látszólag vége szakadt, amikor ketten szóltak a tanár úrnak, hogy ők már aludni szeretnének. A többiek választhattak, hogy ők is lefekszenek, vagy egy másik faházban folytatják az őrjöngést. Egyértelmű, hogy az utóbbi mellett döntöttek. De azért fél kettőkor a barátnője és ő már elköszöntek és felmentek a szobájukba. Hajnali három körül egyszer még hangzavar támadt a földszinten, és két fiú be is rontott a szobájukba, de ő amúgy sem tudott aludni, úgyhogy nem zavartatta magát. Évek óta álmatlanságban szenvedett, de aznap nem is akart volna elaludni. Még ki akart élvezni minden pillanatot, ami megadatott. Ott, abban a kicsit kopottas, de azért barátságos faházban ugyanis nem gyötörték azok a gondolatok, amik a hétköznapokban egy percre sem eresztették. Le sem tudta törölni a képéről a vigyort. A függöny melletti résen bekukucskáló csillagok bizonyára pszichopatának nézték, ahogy ott feküdt a több réteg ruhájában, hol a pléd és a paplan alatt is vacogva, hol pedig félig kitakarózva is forrónak érezve a szoba levegőjét, és egy idétlen mosollyal az arcán a plafont bámulta, miközben a társa már rég az igazak álmát aludta. Mindig, a kis híján négy év minden egyes napján távolinak érezte magától az osztálytársait, de aznap éjjel úgy hitte, talán tettek pár lépést egymás felé. Hátha a varázs a hétköznapokban sem törik majd meg, és legközelebb, amikor mosolyogva köszön a „menőknek”, azok visszaköszönnek…
   Reggel mindenki elképesztően másnapos volt, ami fura, tekintve, hogy még aznap hajnalban vedeltek össze mindent. Szóval inkább aznaposok voltak. Amikor felkelt, és kötelességtudóan nekilátott az anyukája által készített, egyébként finom szendvicsnek, amit így, émelygő gyomorral és enyhén szédülve valamiért egyáltalán nem kívánt, csak nem akart hazavinni, még ő is úgy érezte, hogy hányni fog. Már le is rohant a lépcsőn és be a vécébe, de szerencsére megúszta rókázás nélkül. A barátnője felvilágosította, hogy valószínűleg a kiszáradástól érzi magát rosszul, mivel az alkohol dehidratáló hatású. A tapasztalatlan, tudatlan zöldfülű mindennap tanul valamit a piáról.
   Pár korty víz után már sokkal jobb volt a közérzete, és azt is kilogikázta, hogy ha nem eszik valamit sürgősen, akkor meg a vércukra leesése miatt lesz rosszul, erre tudniillik erősen hajlamos volt. A délelőtt folyamán lassan, fokozatosan sikerült megennie az ominózus szendvicset anélkül, hogy ismét rátört volna a hányinger. A délelőtti szabadidőben már galambokat etetett egy pékség előtt, csak utólag realizálva, hogy a szerinte imádnivaló madarak – na, jó, legyünk őszinték, ő minden állatot annak tartott – odaszoktatását az ottaniak bizonyára nem veszik túl jó néven.
   Sikerélményként könyvelte el, hogy nem nyomta el az álom a bobon ülve, és – bár kevés választotta el tőle – a pályáról sem siklott ki. A Páneurópai Piknik Emlékhely lenyűgözte; csak azt bánta, hogy nem volt ideje mind elolvasni a tucatnyi háromnyelvű táblát a parkban, mert a többieket nem hozta annyira lázba ez, mint őt. Hazafelé már csak a barátnője példáját követve bedugta a fülét és zenét hallgatott, és persze feljegyezte azoknak a számoknak az elkapott dalszövegfoszlányait, amiket a többiek hallgattak, és amiknek otthon utána akart nézni, mert szégyellte megkérdezni a címüket, hiszen ő volt az egyetlen, aki nem ismerte a legújabb diszkózenéket.
   Furcsa volt megint ismerős utcákat látni a busz ablakából. Nem akarta, hogy véget érjen ez az egész; hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna, és másnap már megint feleljenek németből. Legszívesebben megállította volna az időt, vagy valami, hogy a busz sose érjen célba, esetleg visszaforduljon, és még maradjanak pár napot.
   De a busz mégis megállt a gimi előtt, és a gyereksereg szétszéledt. Szinte el sem köszöntek, csak siettek haza. Ő meg csak lehajtotta a fejét, ahogy mindig szokta, mintha el akarna süllyedni, és a bőrkabátjába burkolózva és még mindig a zenébe menekülve elindult ő is. Az élménybeszámolóját fogalmazgatta; azon kattogott, hogy mindebből mit mondhat el otthon úgy, hogy fejmosást se kapjon, de azért hazudnia se kelljen. Hogyan is önthetné szavakba ezt a két napot? Szavakba akarja-e önteni egyáltalán, vagy inkább megtartja magának, hogy ne is sejtse senki, mit élt át?
   Így teltek-múltak az órák, de ő még mindig úgy érezte, mintha csak egy pillanat óta ácsorogna az ablak előtt. A hideg őszi eső pedig egyhangú locsogással csak esett, csak esett tovább…