2017. szeptember 10., vasárnap

Zsazsi blogja

Egyik leghűségesebb olvasóm és kommentelőm, Zsaszi rendelte tőlem ezt a kritikát... egészen pontosan 2017. március 25-én. Csapnivalóan háláltam meg a kitartásodat, mi? Ez az én formám. De mentségemre legyen mondva, hogy "kárpótlásul" az elmúlt két héten minden - amúgy ritkán létező - szabad percemben a blogodat olvastam, hogy minden egyes bejegyzésről mondhassak véleményt, amiről csak lehet! *lebiggyeszti a száját, és reméli, hogy így már nem küldöd el az anyukájába*


Szerzője: Nyáplic Zsazsogó

A kinézet
Első benyomás. Tudom, mondtad, hogy nem muszáj a kinézetről is írnom a kritikámban, de gondoltam, miért ne? (Igen, egoista vagyok, és azzal áltatom magam, hogy érdekel bárkit is a véleményem.)
A bloggal első ránézésre semmi problémám nincs. Minden szín harmonizál egymással; a fejléc láttán kedvem támad elutazni egy mesevilágba; a szövegek - többnyire; a Zokni-sorozatnak például egy része sem - sorkizártak. A design maga tökéletesen tükrözi a tartalom hangulatát, úgyhogy végképp nincs mibe belekötnöm.
Fejléc. Ezek a "felhős" megoldások nekem mindig indokolatlanul elnyerik a tetszésemet... Itt sincs másképp; szerintem nagyon szép a fejléc széle és az, ahogy beleolvad a háttérbe és a blog többi részébe. Magát a fejlécet - hála az égnek - nem csicsáztad túl; egyetlen, sima kép egy füstölő kéményű házikóról, ami szerintem maga a Kuckó, vagy azt akarja szimbolizálni. Azért szimpatizálok vele annyira, mert erről a kunyhóról szinte el tudom képzelni, hogy Nyáplic, Tekergő, Vöröske, Nagydumás, Pettyesképű (és Füstpöffentő) odabent sztorizgatnak, tejet lefetyelnek és sütin nyámmognak. Egyszóval nagyon eltaláltad a fejléc hangulatvilágát. A rózsaszínárnyalat, a felhőkbe vegyülő kéményfüst, a Hold és a csillagos ég pedig mondanom sem kell, hogy lélegzetelállító.
Hátterek. A sötétlila, mint szín, alapjáraton is közel áll hozzám, de az összhatásba is a legtökéletesebben passzol. A kicsivel világosabb lilaárnyalatokkal úgyszintén nincs semmi baj, és a keretük színe is jól el lett találva.
Betűk. Még mindig semmibe nem tudok belekötni. A típus mindenhol tökéletes; a méret egységes és pont megfelelő (pár régebbi bejegyzésben voltak csak apró eltérések); a színeket nem váltogatod, és a meglévők tökéletesen illenek az összhangba. Az is tetszik, hogy a bejegyzések halványlila betűit fehérre cseréled, ha valami soron kívüli közlendőd vagy ilyesmid van, ezzel elkülönítve a kettőt. De mivel menthetetlenül és mániákusan háklis vagyok a balra zárt szövegekre, ezért tanácsolom, hogy pörgess végig a bejegyzéseken, és állítsd át sorkizártra, amit kell.
Effektek. A menü linkjei eltűnnek a kurzortól, ami kifejezetten jól néz ki szerintem. A linkek aláhúzottak lesznek; úgyszintén. Képeffektekre nem figyeltem fel, de nem is hiányolom őket.
Modulok. A menüd rettenetesen bejön; a designer még arra is gondolt, hogy az oldalak ne lógjanak bele a fejléc házikójába, hanem félkörben helyezkedjenek el fölötte. Nagyon pofás megoldás! Az információs modul éppígy frenetikusan egyedi és menő. Nagyon jó, hogy nem az unalmas 'feliratkozók' vagy valami ilyesmi nevet adtál a rendszeres olvasóidnak, hanem azt, hogy 'törzsvendégek'. De ugyanez mondható el a chat és az archívum nevéről. Összességében nincs bajom semmivel, nem hiányolok semmit, és a sorrendbe sem tudok belekötni. Egyedül a faviconba, és abba is csak annyit, hogy elüt a színvilága a lilás blogtól.

2017. augusztus 27., vasárnap

A Tél Szelei - Tyrion II.

Valahol a messzeségben egy haldokló ember az anyjáért sikoltozott. - Lóra! - ordította egy férfi ghisi nyelven, a Második Fiaktól északra lévő szomszéd táborban. - Lóra! Lóra! - Magas és éles hangja hosszú utat járt be a reggeli levegőben, jóval tovább a saját táborhelyénél. Tyrion épp eleget tudott ghisiül, hogy megértse a szavakat, de a félelem a hangjában bármilyen nyelven világos lett volna. Tudom, hogy érez.
   Tudta, itt volt az ideje megtalálni a saját lovát. Ideje volt felölteni valami halott fiú páncélját, felcsatolni egy kardot és egy tőrt, a fejére csúsztatni horpadt sisakját. Már pirkadt, és a kelő nap egy szilánkja látható volt a város falai és tornyai mögött, vakítóan fényesen. Nyugaton a csillagok egyesével halványultak el. Trombiták szóltak a Skahazadhan mentén, és harci kürtök feleltek Meereen falairól. Egy hajó épp süllyedt a folyó torkolatánál, lángokban állva. Halott emberek és sárkányok szálltak az égen, míg csatahajók ütköztek és csaptak össze a Rabszolga-öbölben. Tyrion nem láthatta őket innen, de hallotta a hangokat: hajótest csattanását hajótestnek, ahogy a gályák összecsapódtak, a vasszülöttek mély hangú harci kürtjeit és Qarth furcsa, magas sípjait, evezők hasadását, az üvöltéseket és a csatakiáltásokat, fejsze csapódását páncélon, kardot pajzson, mind a sebesültek sikolyaival vegyülve. Sok hajó még mindig messze kint volt az öbölben, így a hangjaik erőtlennek és távolinak tűntek, de attól még felismerte őket. A mészárlás zenéje.
   Háromszáz méterre onnan, ahol állt, meredezett a Gonosz Nővér; hosszú karja egy csokor hullával a levegőbe lendült - puff! -, és ott repültek, meztelenül és duzzadtan, mint sápadt, halott madarak, akik csonttalanul bukfenceznek a levegőben. Az ostromtáborok rózsa és arany tarka ködében vibráltak, de Meereen híres, lépcsős piramisai feketén ásítottak a ragyogás közepette. Látta, hogy valami mozog az egyik tetején. Egy sárkány, de melyik? Ebből a távolságból könnyedén lehetett volna egy sas is. Egy nagyon nagy sas.
   Miután napokat töltött a Második Fiak dohos sátraiban rejtőzködve, a kinti levegő frissnek és tisztának tűnt. Habár nem látta az öblöt onnan, ahol állt, a sószag elárulta, hogy közel van. Tyrion mélyen letüdőzte. Szép nap a csatára. Keletről dobolás hangja söpört át a kiszáradt pusztán. Egy oszlopnyi lovas vágtázott el a Satrafa mellett, a Szélfútták kék zászlait reptetve.
   Egy fiatalabb férfi talán üdítő látványnak tartotta volna mindezt. Egy ostobább férfi esetleg pompásnak és dicsőnek, egészen addig, amíg valami rusnya yunkai rabszolgakatona, akinek gyűrűk vannak a mellbimbóiban, egy fejszét nem vet a szemei közé. Tyrion Lannister okosabb volt ennél. Az istenek nem arra formáltak, hogy kardot forgassak, gondolta, akkor miért raknak újra és újra csaták kellős közepébe?
   Senki nem hallotta meg. Senki nem felelt. Senkit nem érdekelt.

2017. augusztus 13., vasárnap

A Tél Szelei - Barristan I.

Repültek a holtak az éjszaka homályában, esőként zúdulva a város utcáira. Az érettebb hullák a levegőben darabokra hullottak és szétrepedtek, mikor összetörtek a téglákon, férgeket és kukacokat és rosszabb dolgokat szórva szét. Mások piramisok és tornyok oldalainak pattantak, vérfoltokat és alvadt vért hagyva a nyomuk megjelöléséül.
   Bármilyen óriásiak voltak is, a yunkai hajítógépek nem rendelkeztek elég nagy hatótávolsággal ahhoz, hogy a város mélyébe dobják szörnyű terheiket. A halottak legtöbbje épp csak a falakon belül ért földet, vagy barbakánokról, mellvédekről és őrtornyokról pattant le. Lévén a hat nővér egy durva félholdban elrendezve Meereen körül, a város minden része érintett volt, kivéve a folyókörzetek északon. Egy hajítógép sem tudott átdobni a Skahazadhan szélességén. Csekély irgalom ez, gondolta Barristan Selmy, ahogy belovagolt a piactérre Meereen nagy nyugati kapuján át.
   Amikor Daenerys elfoglalta a várost, ugyanazon a kapun törtek át a Joso Pöcsének nevezett, hatalmas faltörő kossal, ami egy hajó árbocából készült. A Nagymesterek és a rabszolgakatonáik itt ütköztek meg a támadókkal, és a küzdelem órákon át tombolt a környező utcákon. Mire a város végre elesett, több száz halott és haldokló szóródott szét a téren. A piac most ismét vérontás helyszíne volt, bár ezek a halottak a fakó kancán lovagolva érkeztek.
   Nappal Meereen téglautcái félszáz színárnyalatban pompáztak, de az éjszaka fekete és fehér és szürke foltmunkájává változtatta őket. Fáklyafény pislákolt a friss esők hagyta pocsolyákban és festett tűzcsíkokat a férfiak sisakjaira és lábszárvédőire és mellvértjeire. Ser Barristan Selmy lassan lovagolt el mellettük. Az öreg lovag azt a páncélt viselte, amit a királynője adott neki - egy fehér, zománcozott acél-öltözetet, aranyberakással és -vésettel. A köpönyeg, ami leomlott a vállairól, olyan fehér volt, mint a téli hó, akárcsak a nyergére akasztott pajzs.
   Alatta a királynő saját hátasa volt, az ezüstkanca, amit Khal Drogo adott neki az esküvőjük napján. Tudta, ez merész, de ha Daenerys maga nem lehetett velük a veszély órájában, Ser Barristan azt remélte, hogy a küzdelemben az ezüstje látványa talán erőt ad a harcosainak, emlékeztetve őket, kiért és miért harcolnak. Ezenkívül az ezüst évekig volt a királynő sárkányainak társaságában, és hozzászokott a látványukhoz és a szagukhoz. Az ellenségeik lovairól ezt nem lehetett elmondani.
   Vele lovagolt három tanítványa is. Tumco Lho vitte a Targaryen-ház háromfejű sárkányos zászlaját, fekete alapon vörösen. Larraq, az Ostor hordozta a Királyi Testőrség fehér, elágazó lobogóját: hét ezüst kard, körülkerítve egy arany koronát. Vörös Báránynak Selmy egy ezüstpántos harci kürtöt adott, hogy parancsokat közvetítsen a csatatéren át. A többi tanítványa a Nagy Piramisban maradt. Nem minden apród született lovagnak.
   A farkas órája volt. Az éjszaka leghosszabb, legsötétebb órája. Sok férfinak, aki összegyűlt a piactéren, ez lesz élete utolsó éjszakája.