2017. augusztus 27., vasárnap

A Tél Szelei - Tyrion II.

Valahol a messzeségben egy haldokló ember az anyjáért sikoltozott. - Lóra! - ordította egy férfi ghisi nyelven, a Második Fiaktól északra lévő szomszéd táborban. - Lóra! Lóra! - Magas és éles hangja hosszú utat járt be a reggeli levegőben, jóval tovább a saját táborhelyénél. Tyrion épp eleget tudott ghisiül, hogy megértse a szavakat, de a félelem a hangjában bármilyen nyelven világos lett volna. Tudom, hogy érez.
   Tudta, itt volt az ideje megtalálni a saját lovát. Ideje volt felölteni valami halott fiú páncélját, felcsatolni egy kardot és egy tőrt, a fejére csúsztatni horpadt sisakját. Már pirkadt, és a kelő nap egy szilánkja látható volt a város falai és tornyai mögött, vakítóan fényesen. Nyugaton a csillagok egyesével halványultak el. Trombiták szóltak a Skahazadhan mentén, és harci kürtök feleltek Meereen falairól. Egy hajó épp süllyedt a folyó torkolatánál, lángokban állva. Halott emberek és sárkányok szálltak az égen, míg csatahajók ütköztek és csaptak össze a Rabszolga-öbölben. Tyrion nem láthatta őket innen, de hallotta a hangokat: hajótest csattanását hajótestnek, ahogy a gályák összecsapódtak, a vasszülöttek mély hangú harci kürtjeit és Qarth furcsa, magas sípjait, evezők hasadását, az üvöltéseket és a csatakiáltásokat, fejsze csapódását páncélon, kardot pajzson, mind a sebesültek sikolyaival vegyülve. Sok hajó még mindig messze kint volt az öbölben, így a hangjaik erőtlennek és távolinak tűntek, de attól még felismerte őket. A mészárlás zenéje.
   Háromszáz méterre onnan, ahol állt, meredezett a Gonosz Nővér; hosszú karja egy csokor hullával a levegőbe lendült - puff! -, és ott repültek, meztelenül és duzzadtan, mint sápadt, halott madarak, akik csonttalanul bukfenceznek a levegőben. Az ostromtáborok rózsa és arany tarka ködében vibráltak, de Meereen híres, lépcsős piramisai feketén ásítottak a ragyogás közepette. Látta, hogy valami mozog az egyik tetején. Egy sárkány, de melyik? Ebből a távolságból könnyedén lehetett volna egy sas is. Egy nagyon nagy sas.
   Miután napokat töltött a Második Fiak dohos sátraiban rejtőzködve, a kinti levegő frissnek és tisztának tűnt. Habár nem látta az öblöt onnan, ahol állt, a sószag elárulta, hogy közel van. Tyrion mélyen letüdőzte. Szép nap a csatára. Keletről dobolás hangja söpört át a kiszáradt pusztán. Egy oszlopnyi lovas vágtázott el a Satrafa mellett, a Szélfútták kék zászlait reptetve.
   Egy fiatalabb férfi talán üdítő látványnak tartotta volna mindezt. Egy ostobább férfi esetleg pompásnak és dicsőnek, egészen addig, amíg valami rusnya yunkai rabszolgakatona, akinek gyűrűk vannak a mellbimbóiban, egy fejszét nem vet a szemei közé. Tyrion Lannister okosabb volt ennél. Az istenek nem arra formáltak, hogy kardot forgassak, gondolta, akkor miért raknak újra és újra csaták kellős közepébe?
   Senki nem hallotta meg. Senki nem felelt. Senkit nem érdekelt.
   Tyrion azon kapta magát, hogy visszagondol az első csatájára. Shae riadt fel először, az apja trombitáira. Az édes utcalány, aki fél éjszaka gyönyörködtette őt, meztelenül remegett a karjaiban, mint egy ijedt gyermek. Vagy ez is mind hazugság volt, egy trükkje arra, hogy bátornak és kiválónak érezzem magam? Micsoda komédiás vált volna belőle! Mikor Tyrion Podrick Payne-ért kiáltott, hogy segítsen neki a páncéljával, alva és horkolva talált rá a fiúra. Nem a leggyorsabb fiú, akivel valaha találkoztam, de végtére is tisztességes apród. Remélem, talált egy jobb férfit, akit szolgálhat.
   Furcsa volt, de Tyrion sokkal jobban emlékezett a Zöld-ágra, mint a Feketevízre. Az volt az elsőm. Az elsőt sosem felejted el. Emlékezett a folyóról sodródó ködre, ami sápadt, fehér ujjakként szivárgott át a nád között. És annak a napkeltének a szépségére, arra is emlékezett: csillagok pöttyözték a lila eget, a fű üvegként csillámlott a reggeli harmattól, keleten vörös ragyogás. Emlékezett Shae ujjainak érintésére, ahogy segített Podnak Tyrion szedett-vedett páncéljával. Az a rohadt sisak. Mint egy vödör egy tüskével. De az a tüske mentette meg, nyerte meg neki az első győzelmét, viszont Negyedréz és Krajcár soha nem nézett ki feleolyan ostobán sem, mint ő aznap. Shae mégis "félelmetesnek" nevezte, mikor meglátta őt acélban. Hogy lehettem ennyire vak, ennyire süket, ennyire ostoba? Okosabbnak kellett volna lennem, minthogy a pöcsömmel gondolkodjak.
   A Második Fiak a lovaikat nyergelték. Nyugodtan végezték a dolgukat, sietség nélkül, eredményesen; mindezt már százszor végigcsinálták korábban. Néhányuk körbeadogatott egy kulacsot, bár azt, hogy bor vagy víz volt-e benne, nem tudta megállapítani. Bokkoko szégyentelenül csókolta a szeretőjét, egyik hatalmas kezével a fiú fenekét dagasztva, a másikat a hajába fúrva. Mögöttük Ser Garibald nagy heréltje sörényét kefélte ki. Kem egy sziklán ült, a földet bámulva... halott fivéréről tűnődött talán, vagy arról a barátról álmodozott Királyvárban. Pöröly és Szeg férfitól férfiig haladtak, ellenőrizték a lándzsákat és a kardokat, megigazították a páncélokat, megéleztek minden pengét, amit meg kellett. Kampós a savanyúlevelét rágcsálta, miközben tréfálkozott és kampós kezével a golyóit vakarta. Ez valamiért Bronnra emlékeztette Tyriont. Már Feketevízi Ser Bronn, hacsak a nővérem nem ölette meg. Az talán nem olyan könnyű, mint gondolja. Tűnődött, hány csatát vívtak már meg a Második Fiak. Hány csetepatét, hány rajtaütést? Hány várost rohamoztak meg, hány fivérüket temették el vagy hagyták hátra elrothadni? Hozzájuk képest Tyrion zöldfülű fiú volt, még kipróbálatlan, hiába volt kétszer annyi idős, mint a kompánia fele.
   Ez lesz a harmadik csatája. Edzett és vérzett, megvert és megpecsételt, bizonyított harcos, ez vagyok én. Öltem embereket és megsebeztem másokat, magam is sebesültem meg és túléltem, hogy mesélhessek róluk. Vezettem támadásokat, hallottam, ahogy férfiak a nevemet üvöltik, levágtam nagyobb és jobb férfiakat, még meg is ízleltem néha egy kicsit a dicsőséget... és nem volt az egy jó ízletes bor a hősöknek, és nem akarnék még egy ízelítőt? Mégis, dacára mindannak, amit tett és mindannak, amit látott, egy újabb csata kilátásától megfagyott a vér az ereiben. Átutazott a fél világon gyaloghintón, dereglyén és malacon, hajózott rabszolgavitorlásokon és kereskedőgályákon, felhágott szajhákra és lovakra, mindvégig azt mondogatva magának, hogy nem érdekli, él-e vagy hal-e... csak azért, hogy azon kapja magát: végső soron nagyon is érdekli.
   Az Idegen felhágott fakó kancájára és feléjük lovagolt, kardjával a kezében, de Tyrion Lannister nem kívánta viszontlátni. Most nem. Még nem. Ma nem. Micsoda csaló vagy te, Ördögfióka! Hagytad, hogy száz testőr megerőszakolja a feleségedet, hason lőtted az apádat egy számszeríjjal, addig csavartál egy aranyláncot a szeretőd torka körül, mígnem az arca feketére színeződött, valahogy viszont még mindig azt gondolod, hogy megérdemled az életet.
   Krajcár már a páncélját viselte, mikor Tyrion visszaosont a sátorba, amin osztoztak. A lány éveken át szíjazta magát favértbe a komédiája szolgálatában; a valódi páncél és sodronying nem különböztek attól sokban, ha már elsajátítottad a kapcsok és csatok csínját-bínját. És ha a zsoldosacél itt horpadt és ott rozsdás, karcos és foltos és kifakult volt is, mit számít. Ahhoz még biztosan elég jó, hogy megállítson egy kardot.
   Az egyetlen darab, amit még nem öltött fel, a sisakja volt. Mikor Tyrion belépett, a lány felnézett. - Nincs rajtad páncél. Mi történik?
 - A szokásos dolgok. Sár és vér és hősiesség, ölés és halál. Vívnak egy csatát az öblön, egy másikat a városfalak alatt. Bármelyik irányba fordulnak a yunkaik, ellenség van mögöttük. A legszorosabb küzdelem még mindig egy jó mérföldre van, de hamarosan mi is a sűrűjébe kerülünk. - Egyik oldalon, vagy a másikon. A Második Fiak megértek egy újabb gazdacserére, ebben Tyrion szinte biztos volt... habár hatalmas szakadék állt a "biztos" és a "szinte biztos" között. Ha rosszul ítéltem meg az embereimet, mindannyian elvesztünk. - Vedd fel a sisakodat, és tegyél róla, hogy be is legyen csatolva! Én egyszer levettem az enyémet, hogy ne fulladjak meg, és egy orromba került. - Tyrion megpöccintette a sebhelyét.
 - Először téged kell páncélba öltöztetnünk.
 - Ha szeretnéd. Először a mellényt. A cserzett bőrt a vasgombokkal. Afölé a láncinget, aztán a nyakvédőt. - Körbepillantott a sátorban. - Van bor?
 - Nincs.
 - Maradt fél kancsónk a vacsorából!
 - Negyed kancsó, és azt megittad.
   Sóhajtott. - A nővéremet is eladnám egy kupa borért.
 - Egy kupa lóhúgyért is eladnád a nővéredet.
   Ez annyira váratlanul érte, hogy hangosan felnevetett. - Ennyire közismert a lóhúgy iránti rajongásom, vagy találkoztál a nővéremmel?
 - Csak akkor egyszer láttam, amikor a fiúkirálynak bajvívtunk. Negyedréz szerint gyönyörű volt.
   Negyedréz egy satnya kis tányérnyaló volt, idióta névvel. - Csak egy bolond megy csatába józanul. Plummnak biztosan van egy kis bora. Mi van, ha ő meghal a csatában? Bűn lenne elpazarolni.
 - Tartsd a szád! Be kell fűznöm ezt a mellényt.
   Tyrion igazán megpróbálta, de úgy tűnt neki, hogy a mészárlás hangjai egyre hangosabbak, és nem tudta visszatartani a nyelvét. - Pudingarc a kompániát akarja használni, hogy visszaszorítsa a vasszülötteket a tengerbe - közölte Krajcárral, miközben a lány felöltöztette. - Az összes lovasát az eunuchokra kellett volna küldenie, mielőtt tíz lábnyira jutottak volna a kapuiktól. Balról kellett volna rájuk küldenie a Macskákat, minket és a Szélfúttákat jobbról, ezzel széttépve a szárnyaikat mindkét végről. Egyesével állva a Makulátlanok nem jobbak vagy rosszabbak bármilyen más dárdásnál. A fegyelmük teszi őket veszélyessé, de ha nem tudnak lándzsafalat formálni...
 - Emeld fel a karodat! - mondta Krajcár. - Úgy, így már jobb. Talán neked kéne parancsolnod a yunkaiknak.
 - Használnak rabszolgakatonákat, rabszolgaparancsnokokat miért ne? Bár az tönkretenné a versenyt. A Bölcs Mestereknek ez csak egy cyvasse-játszma. Mi vagyunk a figurák. - Tyrion tűnődve oldalra döntötte a fejét. - Ebben hasonlítanak egymásra apámurammal, ezek a rabszolgatartók.
 - Az apáddal? Hogy érted?
 - Az imént az első csatámra gondoltam. A Zöld-ágra. Egy folyó és egy út között küzdöttünk. Mikor láttam, ahogy az apám hada csatarendbe áll, emlékszem, milyen gyönyörűnek hittem. Mint egy virág, ami szétnyitja a szirmait a nap előtt. Egy bíborrózsa, vastövisekkel. És az apám, á, sosem nézett még ki olyan ragyogóan. Bíbor páncélt viselt egy hatalmas, arannyal hasított köpönyeggel. Egy pár aranyoroszlán a vállán, egy másik a sisakján. A csődöre káprázatos volt. Urasága az egész csatát arról a lóról nézte végig, és sosem került egyetlen ellenfél százméteres közelébe sem. Meg sem moccant, nem mosolyodott el, egyszer sem izzadt meg, miközben ezrek haltak meg alatta. Képzelj el engem egy tábori széken gubbasztva, ahogy lebámulok egy cyvasse-táblára. Szinte ikrek lehetnénk... ha lenne lovam, némi bíbor páncélom és arannyal hasított köpönyegem. Ő magasabb is volt. Nekem több hajam van.
   Krajcár megcsókolta őt.
   Olyan gyorsan mozdult, hogy Tyrionnak nem volt ideje gondolkodni. Előrehajolt, gyorsan, akár egy madár, és az övéire szorította az ajkait. Ugyanilyen gyorsan vége is lett. Mire volt jó ez? - kérdezte majdnem, de tudta, hogy mire volt jó. Köszönöm, mondta volna, de azt a lány talán engedélynek vette volna, hogy újra megtegye. Gyermek, nem kívánlak bántani, próbálkozhatott volna, de Krajcár nem gyermek volt, és az, hogy ő mit kívánt, nem tompították volna a sebet. Hosszabb idő óta, mint azt el akarta gondolni, Tyrion Lannister nem találta a szavakat.
   Olyan fiatalnak tűnik, gondolta. Egy lány, nem több. Egy lány, és szinte csinos, ha az ember megbocsátja, hogy törpe. A haja a barna egy meleg árnyalata volt, sűrű és göndör, a szemei nagyok és bizakodóak. Túl bizakodóak.
 - Hallod ezt a hangot? - kérdezte Tyrion.
   A lány fülelt. - Mi az? - tudakolta, ahogy egy pár össze nem illő lábszárvédőt szíjazott Tyrion satnya lábaira.
 - Háború. Mindkét oldalról, és nincs egy mérföldnyire sem. Ez a hang a mészárlás, Krajcár. Ahogy kilógó belű férfiak botladoznak keresztül a sáron. Levágott végtagok és törött csontok és vértócsák. Tudod, hogy a férgek előjönnek egy nagy eső után? Úgy hallottam, ugyanígy tesznek egy nagy csata után is, ha elég vér áztatja a talajt. Így közeleg az idegen, Krajcár. A Fekete Kecske, a Sápadt Gyermek, a Sokarcú Isten, nevezd, aminek akarod. Ez a halál.
 - Megijesztesz.
 - Igen? Helyes. Ijedj is meg. Vasszülöttek árasztják el a partot, és Ser Barristan és a Makulátlanjai özönlenek ki a városkapukon, mi pedig közöttük vagyunk, a tetves rossz oldalon. Magam is rémült vagyok.
 - Ezt mondod, de mégis tréfálkozol.
 - A tréfa egy módja a félelem távoltartásának. A bor egy másik.
 - Bátor vagy. Kicsi ember is lehet bátor.
   Lannister óriásom, hallotta. Gúnyolódik velem. Kis híján ismét felpofozta. A feje dübörgött.
 - Nem akartalak feldühíteni - mondta Krajcár. - Bocsáss meg, félek, ez minden. - Megérintette a kezét.
   Tyrion elhúzódott tőle. "Félek." Ugyanezt a szót használta Shae is. A szemei akkorák voltak, mint két tojás, és én az utolsó szóig bevettem mindent. Tudtam, miféle ő. Azt mondtam Bronn-nak, hogy találjon nekem egy nőt, és ő Shae-t hozta elém. A kezei ökölbe szorultak, és Shae arca táncolt előtte, vigyorogva. Aztán a lánc összeszorult a torka körül, az aranykezek mélyen a húsába vájtak, ahogy a saját kezei Tyrion arcát csapkodták, pillangók minden erejével. Ha lenne kéznél egy lánc... ha lenne egy nyílpuskája, egy tőre, bármije, akkor... talán... ő...
   Csak ekkor hallotta meg Tyrion a kiáltásokat. Elveszett a fekete haragban, megfulladt az emlékek tengerében, de a kiáltozás sietve visszahozta őt a világba. Szétnyitotta a kezeit, vett egy mély lélegzetet és elfordult Krajcártól. - Valami történik. - Kiment, hogy felfedezze, mi az.
   Sárkányok.
   A zöld szörnyeteg az öböl felett körözött, megdőlt és megfordult, ahogy a hosszúhajók és a gályák összeütköztek és elégtek alatta, de a zsoldosok a fehér sárkányra bámultak. Háromszáz méterrel arrébb a Gonosz Nővér meglendítette a karját, puff, és hat friss hulla táncolt át az égen. Egyre fel és fel és fel emelkedtek. Aztán kettő lángokban tört ki.
   A sárkány elkapta az egyik égő testet, épp, amikor az zuhanni kezdett, és az állai között ropogtatta, miközben fakó lángok csapdostak a fogai között. Fehér szárnyak csattantak a reggeli levegőn, és a bestia ismét mászni kezdett. A második holttest egy szétnyitott állkapocsnak csapódott, és egyenesen alámerült, hogy néhány yunkai lovas között érjen földet. Közülük is lángra kapott néhány. Egy ló felágaskodott és ledobta a lovasát. A többiek elfutottak, próbálva lehagyni a lángokat, helyette mégis csak felkorbácsolták őket. Tyrion Lannister szinte érezte a pánik ízét, ahogy az áthullámzott a táborokon.
   A vizelet éles, ismerős szaga töltötte be a levegőt. A törpe körbenézett, és megkönnyebbülten látta, hogy Kalamáris pisálta össze magát, nem ő. - Legjobb, ha elmész és átveszed a gatyádat - mondta neki Tyrion. - És amíg ezen ügyködsz, forgass köpönyeget. - A pénzmester elsápadt, de nem mozdult.
   Még mindig ott ácsorgott és a levegőből hullákat elkapkodó sárkányokat vizslatta, mikor a hírnök odaért. Egy rohadt tiszt, Tyrion azonnal látta. Aranypáncélt viselt és egy arany lovon ült. Hangosan bejelentette, hogy a yunkaik főparancsnokától, a nemes és hatalmas Gorzhak zo Eraztól jött. - Gorzhak nagyúr tiszteletét küldi Plumm kapitánynak és azt kéri, hozza a kompániáját az öböl partjára. A hajóinkat megtámadták.
   A hajóitok süllyednek, égnek, menekülnek, gondolta Tyrion. A hajóitokat elveszik, az embereiteket kardélre hányják. Kaszter-hegy Lannistere volt, a Vas-szigetekhez közel; a vasszülött fosztogatók nem voltak idegenek a partjaikon. Századokon át legalább háromszor felégették Lannisrévet, és két tucatszor kifosztották. A nyugatiak tudták, miféle barbárságokra voltak képesek a vasszülöttek; ezek a rabszolgatartók még csak most tanulták.
 - A kapitány most épp nincs itt - mondta Kalamáris a hírnöknek. - Elment a Lánytábornokkal találkozni.
   A lovas a napra mutatott. - Malazza úrnő parancsnoksága a nap felkeltével véget ért. Tegyetek, ahogy Gorzhak utasít!
 - Támadjuk meg a tintahalakat, úgy érted? Azokat ott kint a vízen? - A pénzmester a homlokát ráncolta. - Én magam nem látom, hogyan lenne ez lehetséges, de mikor Barna Ben visszaér, elmondom neki, mit akar a te Gorzhakod.
 - Parancsot adtam nektek! Most teljesítitek!
 - A kapitányunktól kapunk parancsokat - mondta Kalamáris a szokásos, szelíd hangján. - Ő nincs itt. Megmondtam.
   Tyrion látta, hogy a hírnök elveszítette a türelmét. - Épp csata tombol. A parancsnokotoknak veletek kéne lennie!
 - Lehet, de nincs velünk. A lány érte küldött. Hát elment.
   A hírnök ellilult. - Teljesítenetek kell a parancsotokat!
   Kampós egy csomónyi jól megrágott savanyúlevelet köpött ki a szája bal oldalán. - Bocsánatodért esdek - mondta a yunkai lovasnak -, de mi itt mind lovasok vagyunk, ahogy jóuram is. Na most, egy jól képzett csatamén megrohamoz egy lándzsafalat. Néhány átugrik egy tűzárkot. De soha nem láttam egy lovat sem, ami futott volna a vízen.
 - A hajók embereket szállítanak partra! - kiabálta a yunkai uracska. - Egy gyújtóhajóval eltorlaszolták a Skahazadhan száját, és minden pillanatban, amíg ti itt álltok és beszéltek, újabb száz kardforgató ér át fröcsögve a gázlón! Gyűjtsétek össze az embereiteket és űzzétek vissza őket a tengerbe! Azonnal! Gorzhak megparancsolja!
 - Melyik az a Gorzhak? - kérdezte Kem. - Nyúl?
 - Pudingarc - mondta Kalamáris. - Nyúl nem elég bolond, hogy egyszerű lovakat küldjön hosszúhajók ellen.
   A lovas eleget hallott. - Értesítem Gorzhak zo Erazt, hogy megtagadjátok a parancsát - mondta mereven. Aztán megfordította aranylovát és visszavágtázott oda, amerről jött, zsoldosok nevetésének szélviharától üldvözve.
   Kalamáris mosolya halt el először. - Elég - mondta, hirtelen megkomolyodva. - Visszatérve. Nyergeljétek fel a lovakat, azt akarom, hogy minden ember készen álljon a lovaglásra, mikor Ben visszatér a megfelelő parancsokkal. És oltsátok el azt a tüzet! Majd reggelizhettek, ha a csata véget ér, és megéritek. - A pillantása Tyrionra esett. - Mit vigyorogsz? Egy kicsi bolondnak látszol abban a páncélban, Félember.
 - Jobb bolondnak látszani, mint annak lenni - felelte a törpe. - A vesztes oldalon állunk.
 - A Félembernek igaza van - mondta Jorah Mormont. - Nem akarunk a rabszolgatartók oldalán küzdeni, mikor Daenerys visszatér... és vissza fog, efelől kétségetek se legyen. Csapjatok le most és keményen, és a királynő nem felejti el! Találjátok meg a túszait és szabadítsátok ki őket! És a házam és otthonom becsületére esküszöm, hogy a kezdetektől ez volt Barna Ben terve!
   Kint a Rabszolga-öböl vizein egy újabb qarthi gálya kapott hirtelen lángra. Tyrion keleten elefántokat hallott trombitálni. A hat nővér karjai emelkedtek és lebuktak, hullákat hajítva. Pajzs csapódott pajzsnak, ahogy két lándzsafal összeért Meereen falai alatt. Sárkányok forogtak odafent, árnyékaik átsöpörtek barát és ellenség felfelé fordított arcán egyaránt.
   Kalamáris a levegőbe emelte a kezét. - Én vezetem a könyveket. Én őrzöm az aranyunkat. Én vázolom fel a megállapodásainkat, gyűjtöm be a bérünket és teszek róla, hogy elegendő pénzünk legyen ellátmány vásárlására. Nem én döntöm el, kivel küzdünk, vagy hogy mikor. Ezt Barna Ben mondja meg. Vele egyezkedjetek, amikor visszatér!
   Mire Plumm és a társai vágtázva visszaértek a Lánytábornok táborából, a fehér sárkány visszarepült az odújába Meereen felett. A zöld még mindig portyázott, széles körökben szállva a város és az öböl felett nagy, zöld szárnyakon.
   Barna Ben Plumm páncélt és sodronyinget viselt cserzett bőrön. Egyedül a vállairól leomló selyemköpennyel hódolt a hiúságnak: az fodrozódott, mikor mozgott, s a színe halvány ibolyából mély lilává változott. Lelendült a lováról és átadta azt egy lovásznak, aztán megparancsolta Kampósnak, hogy hívja össze a kapitányait.
 - Mondd nekik, hogy siessenek! - tette hozzá Ravasz Kasporio.
   Tyrion még csak őrmester sem volt, de a cyvasse-játszmáiknak hála gyakori látogató lett Barna Ben sátrában, és senki sem próbálta megállítani, mikor a többiekkel együtt belépett. Kasporión és Kalamárison kívül Uhlan és Bokkoko is az összecsődítettek között voltak. A törpe meglepetten látta, hogy Ser Jorah Mormont is ott volt.
 - Azt a parancsot kaptuk, hogy védelmezzük a Gonosz Nővért - tájékoztatta őket Barna Ben. A többiek aggódó pillantásokat váltottak. Látszólag senki sem akart felszólalni, mígnem Ser Jorah azt kérdezte:
 - Kinek a megbízásából?
 - A lányéból. Ser Nagyapa a Satrafához igyekszik, de a lány fél, hogy legközelebb a Gonosz Nővér felé fordul. A Szellem már ledőlt. Marselen felszabadítottjai úgy törték meg a Hosszú Lándzsákat, mint egy rothadt botot, és láncokkal elcipelték a Szellemet. A lány úgy számolja, hogy Selmy le akarja rombolni az összes hajítógépet.
 - Én ezt tenném a helyében - mondta Ser Jorah. - Csak én előbb megtettem volna.
 - Miért a lány ad parancsokat még mindig? - Kalamáris zavartnak hangzott. - A hajnal eljött és elmúlt. Hát nem látja a napot? Úgy viselkedik, mintha még mindig ő lenne a főparancsnok.
 - Ha a helyében volnál, és tudnád, hogy Pudingarc nemsokára magára vállalja a parancsnokságot, talán te is inkább tovább osztogatnád a parancsokat - mondta Mormont.
 - Egyik sem jobb, mint a másik - tartott ki Kasporio.
 - Igaz - mondta Tyrion -, de Malazzának szebbek a csöcsei.
 - Számszeríjakkal lehet tartani a Gonosz Nővért - mondta Kalamáris. - Skorpiókkal. Ostromgépekkel. Erre van szükség. Nem használsz lovasokat, hogy egy adott pozíciót védelmezz. A lány azt akarja, hogy legyünk gyalogosan? Ha igen, miért nem használja a saját lándzsásait vagy parittyásait?
   Kem bedugta sápadtszőke fejét a sátorba. - Bocsánat a zavarásért, jóuram, de egy másik lovas érkezett. Aszongya, új parancsokat hozott a főparancsnoktól.
   Barna Ben Tyrionra pillantott, majd vállat vont. - Küldd be!
 - Ide? - kérdezte Kem, összezavarodva.
 - Úgy látszik, én idebent vagyok - mondta Plumm, egy leheletnyi bosszúsággal. - Ha valahova máshová megy, nem talál meg.
   Kem kiment. Mikor visszatért, nyitva tartotta a sátorszárnyat egy yunkai nemesember előtt, aki sárga selyemköpenyt és hozzáillő pantallót viselt. A férfi olajos fekete haját megkínozták, kicsavarták és belakkozták, hogy úgy tűnjön, mintha száz apró rózsa hajtott volna ki a fejéből. A mellvértje olyan bűbájos romlottság egy jelenetét ábrázolta, hogy Tyrion rokonlelket érzékelt.
 - A Makulátlanok a Hárpia Lánya felé vonulnak - jelentette be a hírnök. - Véresszakáll és két ghisi légió kitart velük szemben. Amíg ők tartják a vonalat, ti berohantok az eunuchok mögé és hátba kapjátok őket, senkit sem kímélve. Ez a legnemesebb és leghatalmasabb Morghar zo Zherzyn, a yunkaik főparancsnokának rendelkezése.
 - Morghar? - ráncolta a homlokát Kasporio. - Nem, ma Gorzhak parancsol.
 - Gorzhak zo Eraz holtan fekszik, mert a pentosi elárult minket. A köpönyegforgató, aki Rongyos Hercegnek nevezi magát, sikoltozva fog meghalni ezért az aljasságért, a nemes Morghar esküszik rá.
   Barna Ben a szakállát vakarta. - A Szélfútták átálltak, mi? - mondta, enyhe érdeklődéssel a hangjában.
   Tyrion kuncogott. - És elcseréltük Pudingarcot Részeges Hódítóra. Csoda, hogy képes volt elég időre kimászni a kancsóból, hogy egy félig tudatos parancsot.
   A yunkai ellenséges pillantást vetett a törpére. - Tartsd a szádat, te férges kis... - A visszavágás abbamaradt. - Ez a szemtelen törpe egy szökött rabszolga! - jelentette ki döbbenten. - A megszentelt emlékű, nemes Yezzan zo Qaggaz tulajdona!
 - Tévedsz. Ő a bajtársam. Egy szabad ember, és Második Fiú. Yezzan szolgái arany nyakörvet viselnek. - Barna Ben a legkedvesebb mosolyát vette elő. - Arany nyakörvet, apró csengettyűkkel. Hallasz itt csengettyűket? Én nem hallok egy csengettyűt sem.
 - A nyakörveket el lehet távolítani. Követelem, hogy adjátok ki a törpét, hogy tüstént elnyerhesse méltó büntetését!
 - Ez nyersnek tűnik. Jorah, te mit gondolsz?
 - Ezt. - Mormont hosszúkardja már a kezében volt. Ahogy a lovas megfordult, Ser Jorah átszúrta vele a torkát. A kard hegye a yunkai nyakának hátulján jött ki, vörösen és nedvesen. Vér bugyborékolt az ajkairól és le az állán. A férfi tett két bizonytalan lépést és a cyvasse-táblára zuhant, mindenfelé szétszórva a faseregeket. Néhányszor még megrándult, egyik kezével Mormont pengéjét markolva, miközben a másik erőtlenül karmolta a felborult asztalt. A yunkai látszólag csak ekkor fogta fel, hogy halott. Arccal lefelé a szőnyegre feküdt, piros vér és olajos, fekete rózsák fejetlenségében. Ser Jorah kirántotta a kardját a halott férfi nyakából. Vér csordogált le annak barázdáin.
   A fehér cyvasse-sárkány Tyrion lábánál állt meg. Felkotorta a szőnyegről és megtörölte az ingujján, de a yunkai vér egy része összegyűlt a faragás finom vájataiban, így a halvány fát vörös szín erezte. - Köszöntsük mindnyájan szeretett királynőnket, Daeneryst. - Akár él, akár hal. A levegőbe dobta a véres sárkányt, elkapta és elvigyorodott.
 - Mindig is a királynő emberei voltunk - jelentette ki Barna Ben Plumm. - Az újbóli csatlakozás a yunkaikhoz csak összeesküvés volt.
 - És micsoda okos összeesküvés! - Tyrion a lábával meglökte a halott férfit. - Ha az a mellvért jó rám, kell nekem.

2017. augusztus 13., vasárnap

A Tél Szelei - Barristan I.

Repültek a holtak az éjszaka homályában, esőként zúdulva a város utcáira. Az érettebb hullák a levegőben darabokra hullottak és szétrepedtek, mikor összetörtek a téglákon, férgeket és kukacokat és rosszabb dolgokat szórva szét. Mások piramisok és tornyok oldalainak pattantak, vérfoltokat és alvadt vért hagyva a nyomuk megjelöléséül.
   Bármilyen óriásiak voltak is, a yunkai hajítógépek nem rendelkeztek elég nagy hatótávolsággal ahhoz, hogy a város mélyébe dobják szörnyű terheiket. A halottak legtöbbje épp csak a falakon belül ért földet, vagy barbakánokról, mellvédekről és őrtornyokról pattant le. Lévén a hat nővér egy durva félholdban elrendezve Meereen körül, a város minden része érintett volt, kivéve a folyókörzetek északon. Egy hajítógép sem tudott átdobni a Skahazadhan szélességén. Csekély irgalom ez, gondolta Barristan Selmy, ahogy belovagolt a piactérre Meereen nagy nyugati kapuján át.
   Amikor Daenerys elfoglalta a várost, ugyanazon a kapun törtek át a Joso Pöcsének nevezett, hatalmas faltörő kossal, ami egy hajó árbocából készült. A Nagymesterek és a rabszolgakatonáik itt ütköztek meg a támadókkal, és a küzdelem órákon át tombolt a környező utcákon. Mire a város végre elesett, több száz halott és haldokló szóródott szét a téren. A piac most ismét vérontás helyszíne volt, bár ezek a halottak a fakó kancán lovagolva érkeztek.
   Nappal Meereen téglautcái félszáz színárnyalatban pompáztak, de az éjszaka fekete és fehér és szürke foltmunkájává változtatta őket. Fáklyafény pislákolt a friss esők hagyta pocsolyákban és festett tűzcsíkokat a férfiak sisakjaira és lábszárvédőire és mellvértjeire. Ser Barristan Selmy lassan lovagolt el mellettük. Az öreg lovag azt a páncélt viselte, amit a királynője adott neki - egy fehér, zománcozott acél-öltözetet, aranyberakással és -vésettel. A köpönyeg, ami leomlott a vállairól, olyan fehér volt, mint a téli hó, akárcsak a nyergére akasztott pajzs.
   Alatta a királynő saját hátasa volt, az ezüstkanca, amit Khal Drogo adott neki az esküvőjük napján. Tudta, ez merész, de ha Daenerys maga nem lehetett velük a veszély órájában, Ser Barristan azt remélte, hogy a küzdelemben az ezüstje látványa talán erőt ad a harcosainak, emlékeztetve őket, kiért és miért harcolnak. Ezenkívül az ezüst évekig volt a királynő sárkányainak társaságában, és hozzászokott a látványukhoz és a szagukhoz. Az ellenségeik lovairól ezt nem lehetett elmondani.
   Vele lovagolt három tanítványa is. Tumco Lho vitte a Targaryen-ház háromfejű sárkányos zászlaját, fekete alapon vörösen. Larraq, az Ostor hordozta a Királyi Testőrség fehér, elágazó lobogóját: hét ezüst kard, körülkerítve egy arany koronát. Vörös Báránynak Selmy egy ezüstpántos harci kürtöt adott, hogy parancsokat közvetítsen a csatatéren át. A többi tanítványa a Nagy Piramisban maradt. Nem minden apród született lovagnak.
   A farkas órája volt. Az éjszaka leghosszabb, legsötétebb órája. Sok férfinak, aki összegyűlt a piactéren, ez lesz élete utolsó éjszakája.
   Meereen ősi Rabszolgacseréjének toronymagas téglahomlokzata alatt ötezer Makulátlan sorakozott fel tíz hosszú sorban. Fáklyafény táncolt bronz sisakjaik tüskéjén, és fürösztötte a sima orcájú arcokat alattuk. Valahányszor egy test pörögve közéjük érkezett, az eunuchok egyszerűen félreálltak, csak annyi lépést téve, amennyit a helyzet megkívánt, aztán újra összezárták soraikat. Mind gyalogosan voltak, még a tisztjeik is: Szürke Férget, a legelsőt és legfőbbet sisakján három tüske jelölte.
   A Viharvarjak a kereskedőárkád alatt gyűltek össze, a tér déli oldalára nézve, ahol a boltívek nyújtottak nekik valamennyi védelmet a holtaktól. Jokin íjászai húrokat illesztettek az íjaikra, ahogy Ser Barristan ellovagolt mellettük. Özvegy zord arccal, lovaglóülésben ücsörgött egy ösztövér, szürke lovon, karján a pajzsával és kezében tüskés csatabárdjával. Egy fekete tollakból készült legyező állt ki vas félsisakja egyik halántékából. A mellette lévő fiú a kompánia zászlaját markolta: egy tucat rongyos, fekete lobogó egy hosszú boton, tetején egy faragott favarjúval.
   A lovasurak is eljöttek. Aggo és Rakharo átvitték a királynő kicsi khalasarjának nagy részét a Skahazadhanon, a vén, félnyomorék jaqqa rhan kivételével, amit Rommo összeszedett, húsz lovast a hátrahagyottak közül. Néhányuk olyan öreg volt, mint maga Barristan, sokakat megjelölt valamilyen régi seb vagy torzulás. A többiek csupasz állú fiúk voltak, suhancok, akik az első csengettyűjükre vágytak és a jogra, hogy befonhassák a hajukat. A Lánckészítő viharvert bronzszobrához közel tülekedtek, az indulásra sóvárogva, félretáncoltatva a lovaikat, valahányszor egy hulla zuhant felülről.
   Tőlük nem messze, a kísérteties emlékmű körül, amit a Nagymesterek Koponyák Tornyának neveztek, több száz veremharcos gyűlt össze. Selmy látta közöttük Foltos Macskát. Mellette Rettenthetetlen Ithoke állt, és arrébb Nősténykígyó Senerra, Halálos Camarron, Tarka Mészáros, Togosh, Marrigo és Orlos, az Örömfiú. Még Óriás Goghor is ott volt, úgy tornyosulva a többiek fölé, mint egy férfi a fiúk között. Hát mégiscsak jelent nekik valamit a szabadság, úgy tűnik. A veremharcosok jobban szerették Hizdahrt, mint Daeneryst valaha, de Selmy így is örült, hogy ott vannak. Néhányuk még páncélt is visel, figyelte meg. Talán az, ahogy legyőzte Khrazzt, tanított nekik valamit.
   Fent a kaputoronybástyák zsúfolva voltak foltvarrású köpenyes és bronzmaszkot viselő férfiakkal: a Tarfejű a városfalakra küldte a Bronz Bestiáit, hogy a Makulátlanokra hagyják a csatatér betöltését. Ha a csata elveszik, Skahaz és az emberei dolga lenne, hogy tartsák Meereent a yunkaikkal szemben... ameddig Daenerys királynő visszatér. Ha egyáltalán visszatér valaha.
   Szerte a városban összegyűltek az erők a többi kapunál. Tal Toraq és a Bátor Pajzsai a keleti kapunál csoportosultak, amit néha a dombkapunak vagy a Khyzai-hágónak hívtak, mivel a Khyzai-hágón keresztül Lhazarba tartó utasok mindig arra indultak. Marselen és az Anya Emberei a déli kapu, a Sárga Kapu mellett tömörültek. A Szabad Testvérek és Csíkoshátú Symon az északi kapuhoz közelítettek, a folyóra nézve. Ők kapták a legegyszerűbb kijáratot, nem lévén előttük ellenség, csupán pár hajó.
   A yunkaik két ghisi hadtestet helyeztek északra, de azok a Skahazadhanon túl táboroztak, a folyó teljes szélességével köztük és Meereen falai között. A fő yunkai tábor nyugatra feküdt, Meereen falai és a Rabszolga-öböl meleg, zöld vizei között. A hajítógépek közül kettő ott magasodott, egy a folyó mellett, a második Meereen főkapuival szemben, két tucat yunkai Bölcs Mester és mindegyikük saját rabszolgakatonái által védelmezve. A nagy ostromgépek között feküdtek a két ghisi légió megerősített táborhelyei. A Macska Kompániája a város és a tenger között táborozott le. Az ellenségnek voltak tolosi parittyásai is, és valahol kint az éjszakában háromszáz elyriai nyílpuskása.
   Túl sok ellenség, rágódott Ser Barristan. A létszámuk biztosan hátrányba szorít minket. Ez a támadás az öreg lovag összes ösztöne ellen szólt. Meereen falai vastagok és erősek voltak. E falak között a védők minden létező előnyt élveztek. Mégsem volt más választása, mint a yunkai ostromvonalak fogába vezetni az embereit, mérhetetlenül nagyobb erejű ellenségek ellen. A Fehér Bika ostobaságnak nevezte volna.
   Ő a zsoldosokba vetett bizalommal kapcsolatban is figyelmeztette volna Barristant. Ide jutottunk, királynőm, gondolta Ser Barristan. A sorsunk egy zsoldos kapzsiságán függ. A városod, a néped, az életünk... a Rongyos Herceg mindegyikünket vérfoltos kezeiben tart. Még ha a legnagyobb reményük kétségbeesett reménynek bizonyult is, Selmy tudta, hogy nem volt más választása. Talán évekig tarthatja Meereent a yunkaik ellen, de úgy egy holdfordulóig sem tarthatta, hogy a fakó kanca az utcáin vágtázott.
   Hallgatás lett úrrá a piactéren, ahogy az öreg lovag és a zászlóhordozói a kaputorony felé lovagoltak. Selmy hallotta számtalan hang moraját, fújó, nyihogó és vaspatkós patáikkal omladozó téglát kaparó lovak hangját, kard és pajzs halk zörgését. Mindez tompítottnak és távolinak tűnt. Nem hallgatás volt ez, csak csend; a levegővétel, ami a kiáltás előtt jön. Fáklyák füstöltek és ropogtak, csapongó, narancs fénnyel töltve meg a sötétséget. Ezrek fordultak meg egyként, nézni, ahogy az öreg lovag megfordította a lovát a nagy, vaspántos kapuk árnyékában. Barristan Selmy magán érezte a pillantásukat. A kapitányok és a parancsnokok előléptek, hogy fogadják. Jokin és Özvegy a Viharvarjaktól, kopott köpönyegek alatt csörömpölő láncingben; Szürke Féreg, Biztos Lándzsa és Kutyaölő a Makulátlanoktól, tüskés bronz sisakkal és tűzdelt páncéllal; Rommo a dothrakiaktól; Camarron, Goghor és Foltos Macska a veremharcosoktól.
 - Tudjátok a támadásunk tervét - mondta a fehér lovag, mikor a kapitányok köréje gyűltek. - Először a lovainkkal csapunk le rájuk, amint kinyílik a kapu. Lovagoljatok keményen és gyorsan, egyenesen a rabszolgakatonákhoz. Amikor a légiók felsorakoznak, söpörjétek el őket. Hátulról vagy oldalról támadjatok rájuk, de ne próbáljatok szerencsét a lándzsáikkal. Emlékezzetek a célpontotokra.
 - A hajítógép - mondta Özvegy. - Az, amelyiket a yunkaik Satrafának hívnak. Elfoglalni, ledönteni vagy elégetni.
   Jokin bólintott. - Annyit megölni a nemeseik közül, amennyit tudunk. És elégetni a sátraikat, a nagyokat, a pavilionokat.
 - Sok embert megölni - mondta Rommo. - Rabszolgákat nem fogunk el.
   Ser Barristan megfordult a nyeregben. - Macska, Goghor, Camarron, a ti embereitek gyalogosan követik a többieket. Rémséges harcosoknak ismernek titeket. Ijesszétek meg őket. Sikítsatok és kiabáljatok. Mire eléritek a yunkai vonalakat, a lovasaink már biztosan áttörtek. Kövessétek őket a résen át, és mészároljatok annyit, amennyit tudtok. Ahol lehet, kíméljétek meg a szolgákat és vágjátok le a mestereiket, a nemeseket és a tiszteket. Vonuljatok vissza, mielőtt körbevesznek.
   Goghor a mellkasának csapta egyik öklét. - Goghor nem vonulni vissza. Soha.
   Akkor Goghor meghalni, gondolta az öreg lovag, hamarosan. De nem ez volt sem a megfelelő idő, sem hely ehhez a vitához. Elengedte, és így szólt: - Ezek a támadások meg kell, zavarják a yunkaikat elég ideig ahhoz, hogy Szürke Féreg kimeneteljen a Makulátlanokkal a kapun és alakzatba álljon. - Tudta, ezen áll vagy bukik a terve. Ha a yunkai parancsnokoknak volt bármi esze, dübörögve küldik a lovaikat az eunuchokra, mielőtt azok sorokat formálhatnának; a legsebezhetőbb pillanataikban. A saját lovasságának ezt elég ideig meg kell akadályoznia ahhoz, hogy a Makulátlanok összekapcsolják a pajzsaikat és felemeljék a lándzsafalukat. - A kürtöm hangjára Szürke Féreg előrehalad a sorral, és összegyűjtik a rabszolgatartókat és a katonáikat. Talán egy vagy több ghisi légió kimenetel majd, hogy megütközzön velük, pajzs a pajzs és kard a kard ellen. Ezt a csatát biztosan megnyerjük majd.
 - Ez hallja - mondta Szürke Féreg. - Úgy lesz, ahogy mondod.
 - Figyeljetek a kürtömre - mondta nekik Ser Barristan. - Ha meghalljátok a visszavonulót, vonuljatok vissza. A falaink mögöttünk állnak, Bronz Bestiákkal tele. Az ellenségeink nem mernek túl közel jönni, máskülönben nyílpuska-lőtávba kerülnek. Ha azt halljátok, hogy a kürt előrehaladásra szólít, nyomuljatok előre azonnal. Igyekezzetek az én lobogómért, a királynőéért.
   Özvegy lova a baljára oldalazott. - És ha a kürtöd elhallgat, ser lovag? Ha téged és ezeket a te zöld fiaidat levágják?
   Jogos kérdés volt. Ser Barristan kellett, hogy legyen az első, aki átjut a yunkai vonalakon. Talán ő fog először meghalni. Gyakran így működött a dolog. - Ha elesem, tiéd a parancsnokság. Utánad Jokiné. Aztán Szürke Féregé. - Ha mindünket megölik, elbuktunk, tehette volna hozzá, de ezt biztosan mind tudták, és egyikük sem akarta volna hangosan kimondva hallani. Sose beszélj vereségről egy csata előtt, mondta neki egyszer Hightower parancsnok úr, mikor a világ ifjú volt, mert az istenek talán fülelnek.
 - És ha ráakadunk a kapitányra? - kérdezte Özvegy.
   Daario Naharisra. - Adjatok neki egy kardot és kövessétek. - Habár Barristan Selmy kevés szeretettel és még kevesebb bizalommal viseltetett a királynő szeretője iránt, nem kételkedett a bátorságában, sem a kardforgatási képességeiben. És ha hősiesen meghalna a csatában, annál jobb. - Ha nincs több kérdés, menjetek vissza az embereitekhez és mondjatok el egy imát bármilyen istennek, amiben hisztek. A hajnal nemsokára a nyakunkon lesz.
 - Egy vörös hajnal - mondta Jokin, a viharvarjú.
   Egy sárkányhajnal, gondolta Ser Barristan.
   Ő már korábban letudta az imádkozását, miközben az apródjai segítettek neki felölteni a páncélját. Az istenei messze voltak, túl a tengeren, Westerosban, de ha a septonok igazat beszéltek, a Hét vigyázott a gyermekeire, bárhová vándoroltak is. Ser Barristan imát mondott a Vénasszonynak, könyörögve: adjon neki egy keveset a bölcsességéből, hogy győzelemre vezethesse az embereit. Öreg barátjához, a Harcoshoz erőért imádkozott. Az Anyától a kegyelmét kérte, ha elesne. Az Atyát arra kérlelte, hogy vigyázzon a tanítványaira, ezekre a félig kiképzett apródokra, akiknél inkább sosem lesz a fia senki. Végül az Idegennek hajtott fejet. - Végül minden emberért eljössz - imádkozott -, de, ha lehetséges, kímélj meg engem és az enyéimet ma, és inkább az ellenségeink lelkeit gyűjtsd be.
   Kintről, a városfalakon túlról egy kiengedett hajítógép távoli puffanását lehetett hallani. Halott emberek és testrészek csapódtak be az éjszakából. Egy a veremharcosok között csattant, csont- és agy- és húsdarabkákat záporozva rájuk. Egy másik lepattant a Lánckészítő viharvert bronzfejéről és lebukdácsolt a karján, hogy egy nedves loccsanással érjen földet a lábainál. Egy duzzadt láb csobbant egy pocsolyában, ami három méterre sem volt onnan, ahol Selmy ült, várakozva a királynője lován.
 - A fakó kanca - morogta Tumco Lho. A hangja borús volt, sötét szemei fényesek fekete arcán. Aztán mondott valamit a Baziliszkusz-szigetek nyelvén, ami talán imádság lehetett.
   Jobban fél a fakó kancától, mint az ellenségeinktől, döbbent rá Ser Barristan. A többi tanítványa is rémült volt. Bármilyen bátrak voltak is, egy sem vérzett még közülük.
   Megfordította ezüstkancáját. - Gyűljetek körém, emberek. - Amikor közelebb oldalaztak hozzá, azt mondta: - Tudom, mit éreztek. Ugyanazt éreztem, már százszor ezelőtt. A lélegzetetek gyorsabban jön, mint kellene. A hasatokban a félelem csomója fekete féregként csavarodik össze. Úgy érzitek, mintha ki kéne ürítenetek a hólyagotokat, talán megmozgatnotok a beleiteket. A szátok száraz, akár Dorne homokjai. Mi lesz, ha megszégyenítitek magatokat odakint, tűnődtök. Mi lesz, ha az összes edzéseiteket elfelejtitek? Sóvárogtok arra, hogy hősök lehessetek, de mélyen legbelül féltek, hogy talán gyávák lesztek.
 - Minden fiú ugyanígy érez a csata előestéjén. Igen, felnőtt férfiak is. Azok a Viharvarjak amott ugyanezt érzik. Ugyanúgy a dothrakiak. Nem szégyen a félelem, amíg nem hagyod, hogy uraljon téged. Mind megízleljük a rettegést a magunk idejében.
 - Én nem félek. - Vörös Bárány hangja erős volt, majdnem kiabált. - Ha meghalnék, Lhazar Nagy Pásztora elé járulok, eltöröm a botját és azt mondom neki: "Miért tetted a népedet bárányokká, mikor a világ tele van farkasokkal?" Aztán szemen köpöm.
   Ser Barristan mosolygott. - Jól beszélsz... de vigyázz, ne keresd a halált odakint, vagy az biztosan megtalál. Az Idegen mindegyikünkért eljön, de nem szükséges a karjaiba rohannunk.
 - Bármi történik velünk a csatatéren, emlékezzetek, hogy már megtörtént korábban, és nálatok jobb emberekkel. Öregember vagyok, öreg lovag, és több csatát láttam, mint a legtöbbetek évet. Semmi sem szörnyűbb ezen a földön, semmi sem dicsőbb, semmi sem képtelenebb. Talán öklendeztek majd. Nem ti lesztek az elsők. Talán eldobjátok a kardotokat, a pajzsotokat, a dárdátokat. Talán összepiszkítjátok a gatyátokat. Én így tettem az első csatámban. Senkit sem fog érdekelni. Minden csatatérnek szarszaga van. Talán anyátokért kiáltotok majd, istenekhez imádkoztok, akikről azt hittétek, elfeledtétek őket, ocsmányságokat üvöltötök, amikről sosem álmodtátok, hogy elhagyják az ajkaitokat. Ezek is mind megtörténtek már.
 - Minden csatában meghal néhány ember. Többen túlélik. Keleten vagy nyugaton, minden fogadóban vagy borozóban találtok öregembereket, akik a végtelenségig újraharcolják a fiatalságuk háborúit. Ők túlélték a csatáikat. Talán ti is túl fogjátok. Egyvalamiben biztosak lehettek: az ellenség, akit magatok előtt láttok, csak egy másik ember, és legalább annyira rémült, mint ti. Gyűlöljétek, ha muszáj, szeressétek, ha tudjátok, de emeljétek fel a kardotokat és sújtsatok le vele, aztán lovagoljatok tovább. Mindenekfelett legyetek mozgásban. Túl kevesen vagyunk, hogy megnyerjük a csatát. Azért lovagolunk, hogy káoszt teremtsünk, hogy elég időt nyerjünk a Makulátlanoknak, hogy elkészítsék a lándzsafalukat, és...
 - Ser? - mutatott Larraq a Királyi Testőrség zászlajával, miközben egy szótlan moraj szállt fel ezer ajakról.
   Messze a városban, ahol Meereen Nagy Piramisának árnyékos lépcsői nyolcszáz láb magasságot támogattak a csillagtalan égbe, egy tűz kelt életre a piramis csúcsán, pislákolt és újra eltűnt, és egy fél szívdobbanásig Ser Barristan félt, hogy a szél eloltotta. Aztán visszatért, fényesebben, ádázabbul, örvénylő lángokkal, most sárgán, most pirosan, most narancssárgán, felnyúlva, a sötétséget karmolva.
   Kelet felé a hajnal virradt a dombok mögött. Most még ezer hang kiáltott fel. Még ezer ember figyelt, mutogatott, öltötte fel a sisakját, nyúlt a kardjáért és a fejszéjéért. Ser Barristan hallotta a láncok csörgését. Tehát a hullórostély felemelkedett. Ezután következett a kapu nagy vaszsanérjainak nyögése. Eljött az idő.
   Vörös Bárány odaadta neki szárnyas sisakját. Barristan Selmy a fejére csúsztatta azt, becsatolta, felhúzta a pajzsát, a szíjakba csúsztatta a karját. A levegőnek furcsán édes íze volt. Semmi nem éreztette egy férfival jobban, hogy él, mint a halál kilátása. - A Harcos oltalmazza mindnyájunkat - mondta a tanítványainak. - Add ki a jelet a támadásra!

2017. augusztus 8., kedd

A Tél Szelei - Victarion I.

A Nemes Hölgy kádszerű hajó volt, olyan kövér és dagonyás, mint a zöld földek nemes hölgyei.
   A raktárai óriásiak voltak, és Victarion fegyveres férfiakkal pakolta tele őket. Ezzel a hajóval utazott a többi, csekélyebb jutalom, amit a Vasflotta hosszú útján szedett össze a Rabszolga-öböl felé, egy nehézkes csoport kogga, nagy kogga, karakk és kereskedőgálya, itt-ott halászhajókkal megszórva. Mind kövér, mind gyenge flotta volt ez, gyapjút és borokat és más kereskedelmi javakat tekintve ígéretes, de veszély ellen már kevésbé. Victarion kiadta a parancsot erről Egyfülű Wulfnak.
 - A rabszolgatartók reszketnek majd, mikor észreveszik a vitorláidat kiemelkedni a tengerből - mondta neki -, de ha teljesen meglátnak, nevetni fognak a félelmeiken. Kereskedők és halászok, csak ennyik vagytok. Ezt bárki láthatja. Engedd őket olyan közel, amennyire csak jönni akarnak, de tartsd rejtve az embereidet a fedélzet alatt, amíg készen nem álltok. Aztán közelíts és csáklyázd meg őket. Szabadítsd fel a rabszolgákat és hajítsd a tengerbe a rabszolgatartókat, de a hajókat vedd el. Minden hajóra szükségünk lesz, hogy hazavigyenek.
 - Haza - vigyorgott Wulf. - Az embereknek ez tetszeni fog, kapitány úr. Először a hajók - utána megtörjük ezeket a yunkaikat. Igen.
   A Vasdiadal hosszában a Nemes Hölgyhöz volt kötözve, a két hajót láncok és küzdőhorgok fogták szorosan össze, és egy létrát feszítettek ki közéjük. A nagy kogga sokkal hatalmasabb volt, mint a hadihajó, és magasabban ült a vízen. Végig a hajóperemek mentén vasszülöttek arcai kémleltek le, figyelve, ahogy Victarion vállon veregette Egyfülű Wulfot és felküldte a létrán. A tenger sima és mozdulatlan volt, az ég fényes a csillagoktól. Wulf parancsára a létrát felhúzták, a láncokat eldobták. A hadihajó és a kogga különváltak. A távolban Victarion híres flottájának többi része vitorlát bontott. Egy erőtlen éljenzés harsant a Vasdiadal legénysége között, és hasonló választ kapott a Nemes Hölgy embereitől.
   Victarion Wulfnak adta a legjobb harcosait. Irigyelte őket. Ők csaphatnak majd le elsőkként, ők láthatják először a félelmet az ellenfelek szemeiben. Ahogy a Vasdiadal orrában állt, figyelve Egyfülű kereskedőhajóit egyesével eltűnni nyugaton, az első elpusztított ellenségek arcai visszatértek Victarion Greyjoyhoz. Az első hajójára gondolt, az első asszonyára. Volt benne egyfajta nyugtalanság, éhség a hajnalra és a dolgokra, amiket az hoz majd. Halál vagy dicsőség, ma mindkettőből megiszom a részemet. A Tengerkő Trónus az övé lett volna, mikor Balon meghalt, de a fivére, Euron ellopta azt tőle, ahogy sok évvel azelőtt a feleségét is ellopta. Ellopta és beszennyezte, de rám hagyta a megölését.
   Mindez azonban már megtörtént és elmúlt. Victarion is megkapja a jussát végre. Nálam van a kürt, és nemsokára az asszony is nálam lesz. Egy bájosabb asszony, mint a feleség, akit megöletett velem.
 - Kapitány! - A hang Hosszúvíz Pyke-hoz tartozott. - Az evezősök a kívánságodat lesik.
   Hárman közülük, és erősek. - Küldd őket a kabinomba. A papot is akarom.
   Az evezősök mind nagyok voltak. Egyikük egy fiú, a másik egy állat, a harmadik egy fattyú fattya. A Fiú egy évnél kevesebb ideje evezett, az Állat húsz éve. Volt nevük, de Victarion azokat nem ismerte. Egy a Sirámról jött, egy a Karvalyról, egy a Pókcsókról. Nem várhatták tőle, hogy minden rabszolga nevét tudja, aki valaha meghúzott egy evezőt a Vasflottában.
 - Mutasd meg nekik a kürtöt - parancsolta, mikor bevezették a hármast a kabinjába.
   Moqorro előhozta azt, és a fekete bőrű asszony felemelt egy lámpást, hogy mindegyikük megnézhesse. A lámpa villódzó fényében a pokolkürt vonaglani és forogni látszott a pap kezeiben, mint egy szabadulásért küzdő kígyó. Moqorro óriási termetű férfi volt - nagy hasú, széles vállú, toronymagas -, de a kürt még az ő markában is hatalmasnak tűnt.
 - A fivérem Valyriában találta ezt a holmit - mondta Victarion a rabszolgáknak. - Gondoljatok bele, milyen nagy kellett, legyen a sárkány, hogy két ilyet elviseljen a feje tetején. Nagyobb, mint Vhagar vagy Meraxes, nagyobb, mint Balerion, a Fekete Iszonyat. - Elvette Moqorrótól a kürtöt és végigsimított tenyerével az ívein. - Az ó-wyki királyválasztáson Euron egyik némája megfújta ezt a kürtöt. Néhányan emlékeztek is rá. Nem olyan hang volt, amit bárki ember elfelejt, aki hallotta.
 - Azt mondják, meghalt - mondta a Fiú - az, aki megfújta a kürtöt.
 - Aha. A kürt utána füstölt. A némának hólyagos lett az ajka, és vérzett a mellkasára tetovált madár. Másnap meghalt. Amikor felvágták, a tüdői feketék voltak.
 - A kürt el van átkozva - mondta a Fattyú Fattya.
 - Egy sárkánykürt, Valyriából - mondta Victarion. - Igen, el van átkozva. Sosem mondtam, hogy nincs. - Gyengéden megérintette a kezével az egyik vörös arany gyűrűt, és az ősi írásjel mintha énekelt volna az ujjhegyei alatt. Egy fél szívdobbanás erejéig semmit sem akart annyira, mint megszólaltatni a kürtöt. Euron bolond volt, hogy nekem adta ezt, ez drága holmi, és erős. Ezzel megnyerem a Tengerkő Trónust és aztán a Vastrónt. Ezzel megnyerem a világot.
 - Claggorn háromszor megfújta a kürtöt és meghalt miatta. Olyan nagy volt, mint bármelyikőtök, és olyan erős, mint én. Olyan erős, hogy le tudta csavarni egy férfi fejét a vállairól a puszta kezeivel, és a kürt mégis megölte őt.
 - Akkor minket is meg fog ölni - mondta a Fiú.
   Victarion nem gyakran bocsátotta meg egy rabszolgának, hogyha soron kívül megszólalt, de a Fiú fiatal volt, húsznál nem több, és mindemellett nemsokára meghal. Nem tette szóvá. - A néma háromszor szólaltatta meg a kürtöt. Ti hárman csak egyszer fogjátok. Lehet, hogy meghaltok, lehet, hogy nem. Minden ember meghal. A Vasflotta csatába hajózik. Ezen a hajón is sokan halottak lesznek, mire a nap lemegy - leszúrva vagy levágva, kibelezve, megfulladva, élve megégetve -, csak az Istenek tudják, melyikünk lesz még itt, mire eljön a holnap. Ha megszólaltatjátok a kürtöt és túlélitek, én szabad emberré teszlek, egyikőtöket vagy kettőtöket vagy mind a hármótokat. Feleségeket adok nektek, egy kis földet, egy hajót, saját rabszolgákat. Az emberek ismerni fogják a neveteket.
 - Még te is, kapitány úr? - kérdezte a Fattyú Fattya.
 - Aha.
 - Akkor én megteszem.
 - És én is - mondta a Fiú.
   Az Állat karba fonta a kezét és bólintott.
   Ha ezek hárman több bátorságot éreznek, ha azt hiszik, van választásuk, akkor hadd kapaszkodjanak ebbe. Victariont nem nagyon érdekelte, mit hittek, hiszen csak rabszolgák voltak.
 - Velem fogtok hajózni a Vasdiadalon - mondta nekik -, de nem fogtok csatlakozni a harchoz. Fiú, te vagy a legfiatalabb - te szólaltatod meg először a kürtöt. Amikor eljön az idő, sokáig és hangosan fújod majd. Azt mondják, erős vagy. Fújd a kürtöt, míg már állni sem bírsz, míg az utolsó csepp lélegzet is kipréselődik belőled, míg a tüdőid már égnek. Hadd halljanak a felszabadítottak Meereenben, a rabszolgatartók Yunkaiban, a szellemek Astaporban. Hadd szarják össze magukat a majmok a hangtól, amikor az áthömpölyög a Cédrusok Szigetén. Utána add tovább a kürtöt a következőnek. Hallotok engem? Tudjátok, mit kell tennetek?
   A Fiú és a Fattyú Fattya megrántották egy elülső hajtincsüket; az Állat talán ugyanígy tett volna, de ő kopasz volt. - Megérinthetitek a kürtöt. Aztán menjetek.
   Egyesével otthagyták őt. A három rabszolga és aztán Moqorro. Victarion nem hagyta neki, hogy elvigye a pokolkürtöt.
 - Magamnál fogom tartani, amíg nincs rá szükség.
 - Ahogy parancsolod. Szeretnéd, ha lecsapolnám a véredet?
   Victarion a csuklójánál fogva megragadta a fekete bőrű nőt, és magához húzta. - Majd ő megcsinálja. Menj, imádkozz a vörös istenedhez. Gyújtsd meg a tüzedet, és mondd el nekem, mit látsz.
   Moqorro sötét szemei mintha ragyogtak volna. - Sárkányokat látok.

2017. augusztus 1., kedd

A Tél Szelei - Tyrion I. (összefoglalás)

[Ennek a fejezetnek nincs átirata, csak összefoglalásai.]

A fejezet nyitásában Tyrion és Barna Ben Plumm cyvasse-t játszanak és hallgatják, hogy a yunkai hajítógépek hullákat dobnak át a falakon.
   Élénken beszélgetnek, Tyrion kitárgyalja, hogyan lehet a hangja alapján megállapítani, hogy melyik hajítógép dob éppen. Tyrion láthatóan sokkal jobb hangulatban van, és újra a régi, elviselhetetlenül szellemes önmaga.
   Ennek a fejezetnek az a lényege, hogy Tyrion (miközben lassan megveri cyvasse-ban) agyafúrtan feszegeti a témát, miszerint Barna Ben Plumm térjen vissza Dany szolgálatába és szabadítsa fel Daariót és a többi túszt. Tyrion azt mondja, semmi sem bizonyítaná jobban a hűségét Dany-hez, mint az ellenségei vére. Barna Ben látszólag nagyon aggódik a pénz miatt, amit a yunkai nagyurak elpazarolnak, és nem veti el azonnal az ötletet.
   Egyre csak félbeszakítja őket egy a Második Fiak közül, aki elmondja nekik, hogy egy flotta van az öbölben, és hogy jó lenne, ha kimennének megnézni, de Barna Ben elbocsátja a fiút azzal, hogy valószínűleg a volantisi flotta az.
   Végül maga Jorah Mormont zavarja meg a játszmát azzal, hogy egyáltalán nem a volantisi flotta az, hanem fekete, krakenes vitorlájú hajók. Azt mondja, repülő sárkányt ábrázoló zászlóik is vannak.