2017. augusztus 13., vasárnap

A Tél Szelei - Barristan I.

Repültek a holtak az éjszaka homályában, esőként zúdulva a város utcáira. Az érettebb hullák a levegőben darabokra hullottak és szétrepedtek, mikor összetörtek a téglákon, férgeket és kukacokat és rosszabb dolgokat szórva szét. Mások piramisok és tornyok oldalainak pattantak, vérfoltokat és alvadt vért hagyva a nyomuk megjelöléséül.
   Bármilyen óriásiak voltak is, a yunkai hajítógépek nem rendelkeztek elég nagy hatótávolsággal ahhoz, hogy a város mélyébe dobják szörnyű terheiket. A halottak legtöbbje épp csak a falakon belül ért földet, vagy barbakánokról, mellvédekről és őrtornyokról pattant le. Lévén a hat nővér egy durva félholdban elrendezve Meereen körül, a város minden része érintett volt, kivéve a folyókörzetek északon. Egy hajítógép sem tudott átdobni a Skahazadhan szélességén. Csekély irgalom ez, gondolta Barristan Selmy, ahogy belovagolt a piactérre Meereen nagy nyugati kapuján át.
   Amikor Daenerys elfoglalta a várost, ugyanazon a kapun törtek át a Joso Pöcsének nevezett, hatalmas faltörő kossal, ami egy hajó árbocából készült. A Nagymesterek és a rabszolgakatonáik itt ütköztek meg a támadókkal, és a küzdelem órákon át tombolt a környező utcákon. Mire a város végre elesett, több száz halott és haldokló szóródott szét a téren. A piac most ismét vérontás helyszíne volt, bár ezek a halottak a fakó kancán lovagolva érkeztek.
   Nappal Meereen téglautcái félszáz színárnyalatban pompáztak, de az éjszaka fekete és fehér és szürke foltmunkájává változtatta őket. Fáklyafény pislákolt a friss esők hagyta pocsolyákban és festett tűzcsíkokat a férfiak sisakjaira és lábszárvédőire és mellvértjeire. Ser Barristan Selmy lassan lovagolt el mellettük. Az öreg lovag azt a páncélt viselte, amit a királynője adott neki - egy fehér, zománcozott acél-öltözetet, aranyberakással és -vésettel. A köpönyeg, ami leomlott a vállairól, olyan fehér volt, mint a téli hó, akárcsak a nyergére akasztott pajzs.
   Alatta a királynő saját hátasa volt, az ezüstkanca, amit Khal Drogo adott neki az esküvőjük napján. Tudta, ez merész, de ha Daenerys maga nem lehetett velük a veszély órájában, Ser Barristan azt remélte, hogy a küzdelemben az ezüstje látványa talán erőt ad a harcosainak, emlékeztetve őket, kiért és miért harcolnak. Ezenkívül az ezüst évekig volt a királynő sárkányainak társaságában, és hozzászokott a látványukhoz és a szagukhoz. Az ellenségeik lovairól ezt nem lehetett elmondani.
   Vele lovagolt három tanítványa is. Tumco Lho vitte a Targaryen-ház háromfejű sárkányos zászlaját, fekete alapon vörösen. Larraq, az Ostor hordozta a Királyi Testőrség fehér, elágazó lobogóját: hét ezüst kard, körülkerítve egy arany koronát. Vörös Báránynak Selmy egy ezüstpántos harci kürtöt adott, hogy parancsokat közvetítsen a csatatéren át. A többi tanítványa a Nagy Piramisban maradt. Nem minden apród született lovagnak.
   A farkas órája volt. Az éjszaka leghosszabb, legsötétebb órája. Sok férfinak, aki összegyűlt a piactéren, ez lesz élete utolsó éjszakája.
   Meereen ősi Rabszolgacseréjének toronymagas téglahomlokzata alatt ötezer Makulátlan sorakozott fel tíz hosszú sorban. Fáklyafény táncolt bronz sisakjaik tüskéjén, és fürösztötte a sima orcájú arcokat alattuk. Valahányszor egy test pörögve közéjük érkezett, az eunuchok egyszerűen félreálltak, csak annyi lépést téve, amennyit a helyzet megkívánt, aztán újra összezárták soraikat. Mind gyalogosan voltak, még a tisztjeik is: Szürke Férget, a legelsőt és legfőbbet sisakján három tüske jelölte.
   A Viharvarjak a kereskedőárkád alatt gyűltek össze, a tér déli oldalára nézve, ahol a boltívek nyújtottak nekik valamennyi védelmet a holtaktól. Jokin íjászai húrokat illesztettek az íjaikra, ahogy Ser Barristan ellovagolt mellettük. Özvegy zord arccal, lovaglóülésben ücsörgött egy ösztövér, szürke lovon, karján a pajzsával és kezében tüskés csatabárdjával. Egy fekete tollakból készült legyező állt ki vas félsisakja egyik halántékából. A mellette lévő fiú a kompánia zászlaját markolta: egy tucat rongyos, fekete lobogó egy hosszú boton, tetején egy faragott favarjúval.
   A lovasurak is eljöttek. Aggo és Rakharo átvitték a királynő kicsi khalasarjának nagy részét a Skahazadhanon, a vén, félnyomorék jaqqa rhan kivételével, amit Rommo összeszedett, húsz lovast a hátrahagyottak közül. Néhányuk olyan öreg volt, mint maga Barristan, sokakat megjelölt valamilyen régi seb vagy torzulás. A többiek csupasz állú fiúk voltak, suhancok, akik az első csengettyűjükre vágytak és a jogra, hogy befonhassák a hajukat. A Lánckészítő viharvert bronzszobrához közel tülekedtek, az indulásra sóvárogva, félretáncoltatva a lovaikat, valahányszor egy hulla zuhant felülről.
   Tőlük nem messze, a kísérteties emlékmű körül, amit a Nagymesterek Koponyák Tornyának neveztek, több száz veremharcos gyűlt össze. Selmy látta közöttük Foltos Macskát. Mellette Rettenthetetlen Ithoke állt, és arrébb Nősténykígyó Senerra, Halálos Camarron, Tarka Mészáros, Togosh, Marrigo és Orlos, az Örömfiú. Még Óriás Goghor is ott volt, úgy tornyosulva a többiek fölé, mint egy férfi a fiúk között. Hát mégiscsak jelent nekik valamit a szabadság, úgy tűnik. A veremharcosok jobban szerették Hizdahrt, mint Daeneryst valaha, de Selmy így is örült, hogy ott vannak. Néhányuk még páncélt is visel, figyelte meg. Talán az, ahogy legyőzte Khrazzt, tanított nekik valamit.
   Fent a kaputoronybástyák zsúfolva voltak foltvarrású köpenyes és bronzmaszkot viselő férfiakkal: a Tarfejű a városfalakra küldte a Bronz Bestiáit, hogy a Makulátlanokra hagyják a csatatér betöltését. Ha a csata elveszik, Skahaz és az emberei dolga lenne, hogy tartsák Meereent a yunkaikkal szemben... ameddig Daenerys királynő visszatér. Ha egyáltalán visszatér valaha.
   Szerte a városban összegyűltek az erők a többi kapunál. Tal Toraq és a Bátor Pajzsai a keleti kapunál csoportosultak, amit néha a dombkapunak vagy a Khyzai-hágónak hívtak, mivel a Khyzai-hágón keresztül Lhazarba tartó utasok mindig arra indultak. Marselen és az Anya Emberei a déli kapu, a Sárga Kapu mellett tömörültek. A Szabad Testvérek és Csíkoshátú Symon az északi kapuhoz közelítettek, a folyóra nézve. Ők kapták a legegyszerűbb kijáratot, nem lévén előttük ellenség, csupán pár hajó.
   A yunkaik két ghisi hadtestet helyeztek északra, de azok a Skahazadhanon túl táboroztak, a folyó teljes szélességével köztük és Meereen falai között. A fő yunkai tábor nyugatra feküdt, Meereen falai és a Rabszolga-öböl meleg, zöld vizei között. A hajítógépek közül kettő ott magasodott, egy a folyó mellett, a második Meereen főkapuival szemben, két tucat yunkai Bölcs Mester és mindegyikük saját rabszolgakatonái által védelmezve. A nagy ostromgépek között feküdtek a két ghisi légió megerősített táborhelyei. A Macska Kompániája a város és a tenger között táborozott le. Az ellenségnek voltak tolosi parittyásai is, és valahol kint az éjszakában háromszáz elyriai nyílpuskása.
   Túl sok ellenség, rágódott Ser Barristan. A létszámuk biztosan hátrányba szorít minket. Ez a támadás az öreg lovag összes ösztöne ellen szólt. Meereen falai vastagok és erősek voltak. E falak között a védők minden létező előnyt élveztek. Mégsem volt más választása, mint a yunkai ostromvonalak fogába vezetni az embereit, mérhetetlenül nagyobb erejű ellenségek ellen. A Fehér Bika ostobaságnak nevezte volna.
   Ő a zsoldosokba vetett bizalommal kapcsolatban is figyelmeztette volna Barristant. Ide jutottunk, királynőm, gondolta Ser Barristan. A sorsunk egy zsoldos kapzsiságán függ. A városod, a néped, az életünk... a Rongyos Herceg mindegyikünket vérfoltos kezeiben tart. Még ha a legnagyobb reményük kétségbeesett reménynek bizonyult is, Selmy tudta, hogy nem volt más választása. Talán évekig tarthatja Meereent a yunkaik ellen, de úgy egy holdfordulóig sem tarthatta, hogy a fakó kanca az utcáin vágtázott.
   Hallgatás lett úrrá a piactéren, ahogy az öreg lovag és a zászlóhordozói a kaputorony felé lovagoltak. Selmy hallotta számtalan hang moraját, fújó, nyihogó és vaspatkós patáikkal omladozó téglát kaparó lovak hangját, kard és pajzs halk zörgését. Mindez tompítottnak és távolinak tűnt. Nem hallgatás volt ez, csak csend; a levegővétel, ami a kiáltás előtt jön. Fáklyák füstöltek és ropogtak, csapongó, narancs fénnyel töltve meg a sötétséget. Ezrek fordultak meg egyként, nézni, ahogy az öreg lovag megfordította a lovát a nagy, vaspántos kapuk árnyékában. Barristan Selmy magán érezte a pillantásukat. A kapitányok és a parancsnokok előléptek, hogy fogadják. Jokin és Özvegy a Viharvarjaktól, kopott köpönyegek alatt csörömpölő láncingben; Szürke Féreg, Biztos Lándzsa és Kutyaölő a Makulátlanoktól, tüskés bronz sisakkal és tűzdelt páncéllal; Rommo a dothrakiaktól; Camarron, Goghor és Foltos Macska a veremharcosoktól.
 - Tudjátok a támadásunk tervét - mondta a fehér lovag, mikor a kapitányok köréje gyűltek. - Először a lovainkkal csapunk le rájuk, amint kinyílik a kapu. Lovagoljatok keményen és gyorsan, egyenesen a rabszolgakatonákhoz. Amikor a légiók felsorakoznak, söpörjétek el őket. Hátulról vagy oldalról támadjatok rájuk, de ne próbáljatok szerencsét a lándzsáikkal. Emlékezzetek a célpontotokra.
 - A hajítógép - mondta Özvegy. - Az, amelyiket a yunkaik Satrafának hívnak. Elfoglalni, ledönteni vagy elégetni.
   Jokin bólintott. - Annyit megölni a nemeseik közül, amennyit tudunk. És elégetni a sátraikat, a nagyokat, a pavilionokat.
 - Sok embert megölni - mondta Rommo. - Rabszolgákat nem fogunk el.
   Ser Barristan megfordult a nyeregben. - Macska, Goghor, Camarron, a ti embereitek gyalogosan követik a többieket. Rémséges harcosoknak ismernek titeket. Ijesszétek meg őket. Sikítsatok és kiabáljatok. Mire eléritek a yunkai vonalakat, a lovasaink már biztosan áttörtek. Kövessétek őket a résen át, és mészároljatok annyit, amennyit tudtok. Ahol lehet, kíméljétek meg a szolgákat és vágjátok le a mestereiket, a nemeseket és a tiszteket. Vonuljatok vissza, mielőtt körbevesznek.
   Goghor a mellkasának csapta egyik öklét. - Goghor nem vonulni vissza. Soha.
   Akkor Goghor meghalni, gondolta az öreg lovag, hamarosan. De nem ez volt sem a megfelelő idő, sem hely ehhez a vitához. Elengedte, és így szólt: - Ezek a támadások meg kell, zavarják a yunkaikat elég ideig ahhoz, hogy Szürke Féreg kimeneteljen a Makulátlanokkal a kapun és alakzatba álljon. - Tudta, ezen áll vagy bukik a terve. Ha a yunkai parancsnokoknak volt bármi esze, dübörögve küldik a lovaikat az eunuchokra, mielőtt azok sorokat formálhatnának; a legsebezhetőbb pillanataikban. A saját lovasságának ezt elég ideig meg kell akadályoznia ahhoz, hogy a Makulátlanok összekapcsolják a pajzsaikat és felemeljék a lándzsafalukat. - A kürtöm hangjára Szürke Féreg előrehalad a sorral, és összegyűjtik a rabszolgatartókat és a katonáikat. Talán egy vagy több ghisi légió kimenetel majd, hogy megütközzön velük, pajzs a pajzs és kard a kard ellen. Ezt a csatát biztosan megnyerjük majd.
 - Ez hallja - mondta Szürke Féreg. - Úgy lesz, ahogy mondod.
 - Figyeljetek a kürtömre - mondta nekik Ser Barristan. - Ha meghalljátok a visszavonulót, vonuljatok vissza. A falaink mögöttünk állnak, Bronz Bestiákkal tele. Az ellenségeink nem mernek túl közel jönni, máskülönben nyílpuska-lőtávba kerülnek. Ha azt halljátok, hogy a kürt előrehaladásra szólít, nyomuljatok előre azonnal. Igyekezzetek az én lobogómért, a királynőéért.
   Özvegy lova a baljára oldalazott. - És ha a kürtöd elhallgat, ser lovag? Ha téged és ezeket a te zöld fiaidat levágják?
   Jogos kérdés volt. Ser Barristan kellett, hogy legyen az első, aki átjut a yunkai vonalakon. Talán ő fog először meghalni. Gyakran így működött a dolog. - Ha elesem, tiéd a parancsnokság. Utánad Jokiné. Aztán Szürke Féregé. - Ha mindünket megölik, elbuktunk, tehette volna hozzá, de ezt biztosan mind tudták, és egyikük sem akarta volna hangosan kimondva hallani. Sose beszélj vereségről egy csata előtt, mondta neki egyszer Hightower parancsnok úr, mikor a világ ifjú volt, mert az istenek talán fülelnek.
 - És ha ráakadunk a kapitányra? - kérdezte Özvegy.
   Daario Naharisra. - Adjatok neki egy kardot és kövessétek. - Habár Barristan Selmy kevés szeretettel és még kevesebb bizalommal viseltetett a királynő szeretője iránt, nem kételkedett a bátorságában, sem a kardforgatási képességeiben. És ha hősiesen meghalna a csatában, annál jobb. - Ha nincs több kérdés, menjetek vissza az embereitekhez és mondjatok el egy imát bármilyen istennek, amiben hisztek. A hajnal nemsokára a nyakunkon lesz.
 - Egy vörös hajnal - mondta Jokin, a viharvarjú.
   Egy sárkányhajnal, gondolta Ser Barristan.
   Ő már korábban letudta az imádkozását, miközben az apródjai segítettek neki felölteni a páncélját. Az istenei messze voltak, túl a tengeren, Westerosban, de ha a septonok igazat beszéltek, a Hét vigyázott a gyermekeire, bárhová vándoroltak is. Ser Barristan imát mondott a Vénasszonynak, könyörögve: adjon neki egy keveset a bölcsességéből, hogy győzelemre vezethesse az embereit. Öreg barátjához, a Harcoshoz erőért imádkozott. Az Anyától a kegyelmét kérte, ha elesne. Az Atyát arra kérlelte, hogy vigyázzon a tanítványaira, ezekre a félig kiképzett apródokra, akiknél inkább sosem lesz a fia senki. Végül az Idegennek hajtott fejet. - Végül minden emberért eljössz - imádkozott -, de, ha lehetséges, kímélj meg engem és az enyéimet ma, és inkább az ellenségeink lelkeit gyűjtsd be.
   Kintről, a városfalakon túlról egy kiengedett hajítógép távoli puffanását lehetett hallani. Halott emberek és testrészek csapódtak be az éjszakából. Egy a veremharcosok között csattant, csont- és agy- és húsdarabkákat záporozva rájuk. Egy másik lepattant a Lánckészítő viharvert bronzfejéről és lebukdácsolt a karján, hogy egy nedves loccsanással érjen földet a lábainál. Egy duzzadt láb csobbant egy pocsolyában, ami három méterre sem volt onnan, ahol Selmy ült, várakozva a királynője lován.
 - A fakó kanca - morogta Tumco Lho. A hangja borús volt, sötét szemei fényesek fekete arcán. Aztán mondott valamit a Baziliszkusz-szigetek nyelvén, ami talán imádság lehetett.
   Jobban fél a fakó kancától, mint az ellenségeinktől, döbbent rá Ser Barristan. A többi tanítványa is rémült volt. Bármilyen bátrak voltak is, egy sem vérzett még közülük.
   Megfordította ezüstkancáját. - Gyűljetek körém, emberek. - Amikor közelebb oldalaztak hozzá, azt mondta: - Tudom, mit éreztek. Ugyanazt éreztem, már százszor ezelőtt. A lélegzetetek gyorsabban jön, mint kellene. A hasatokban a félelem csomója fekete féregként csavarodik össze. Úgy érzitek, mintha ki kéne ürítenetek a hólyagotokat, talán megmozgatnotok a beleiteket. A szátok száraz, akár Dorne homokjai. Mi lesz, ha megszégyenítitek magatokat odakint, tűnődtök. Mi lesz, ha az összes edzéseiteket elfelejtitek? Sóvárogtok arra, hogy hősök lehessetek, de mélyen legbelül féltek, hogy talán gyávák lesztek.
 - Minden fiú ugyanígy érez a csata előestéjén. Igen, felnőtt férfiak is. Azok a Viharvarjak amott ugyanezt érzik. Ugyanúgy a dothrakiak. Nem szégyen a félelem, amíg nem hagyod, hogy uraljon téged. Mind megízleljük a rettegést a magunk idejében.
 - Én nem félek. - Vörös Bárány hangja erős volt, majdnem kiabált. - Ha meghalnék, Lhazar Nagy Pásztora elé járulok, eltöröm a botját és azt mondom neki: "Miért tetted a népedet bárányokká, mikor a világ tele van farkasokkal?" Aztán szemen köpöm.
   Ser Barristan mosolygott. - Jól beszélsz... de vigyázz, ne keresd a halált odakint, vagy az biztosan megtalál. Az Idegen mindegyikünkért eljön, de nem szükséges a karjaiba rohannunk.
 - Bármi történik velünk a csatatéren, emlékezzetek, hogy már megtörtént korábban, és nálatok jobb emberekkel. Öregember vagyok, öreg lovag, és több csatát láttam, mint a legtöbbetek évet. Semmi sem szörnyűbb ezen a földön, semmi sem dicsőbb, semmi sem képtelenebb. Talán öklendeztek majd. Nem ti lesztek az elsők. Talán eldobjátok a kardotokat, a pajzsotokat, a dárdátokat. Talán összepiszkítjátok a gatyátokat. Én így tettem az első csatámban. Senkit sem fog érdekelni. Minden csatatérnek szarszaga van. Talán anyátokért kiáltotok majd, istenekhez imádkoztok, akikről azt hittétek, elfeledtétek őket, ocsmányságokat üvöltötök, amikről sosem álmodtátok, hogy elhagyják az ajkaitokat. Ezek is mind megtörténtek már.
 - Minden csatában meghal néhány ember. Többen túlélik. Keleten vagy nyugaton, minden fogadóban vagy borozóban találtok öregembereket, akik a végtelenségig újraharcolják a fiatalságuk háborúit. Ők túlélték a csatáikat. Talán ti is túl fogjátok. Egyvalamiben biztosak lehettek: az ellenség, akit magatok előtt láttok, csak egy másik ember, és legalább annyira rémült, mint ti. Gyűlöljétek, ha muszáj, szeressétek, ha tudjátok, de emeljétek fel a kardotokat és sújtsatok le vele, aztán lovagoljatok tovább. Mindenekfelett legyetek mozgásban. Túl kevesen vagyunk, hogy megnyerjük a csatát. Azért lovagolunk, hogy káoszt teremtsünk, hogy elég időt nyerjünk a Makulátlanoknak, hogy elkészítsék a lándzsafalukat, és...
 - Ser? - mutatott Larraq a Királyi Testőrség zászlajával, miközben egy szótlan moraj szállt fel ezer ajakról.
   Messze a városban, ahol Meereen Nagy Piramisának árnyékos lépcsői nyolcszáz láb magasságot támogattak a csillagtalan égbe, egy tűz kelt életre a piramis csúcsán, pislákolt és újra eltűnt, és egy fél szívdobbanásig Ser Barristan félt, hogy a szél eloltotta. Aztán visszatért, fényesebben, ádázabbul, örvénylő lángokkal, most sárgán, most pirosan, most narancssárgán, felnyúlva, a sötétséget karmolva.
   Kelet felé a hajnal virradt a dombok mögött. Most még ezer hang kiáltott fel. Még ezer ember figyelt, mutogatott, öltötte fel a sisakját, nyúlt a kardjáért és a fejszéjéért. Ser Barristan hallotta a láncok csörgését. Tehát a hullórostély felemelkedett. Ezután következett a kapu nagy vaszsanérjainak nyögése. Eljött az idő.
   Vörös Bárány odaadta neki szárnyas sisakját. Barristan Selmy a fejére csúsztatta azt, becsatolta, felhúzta a pajzsát, a szíjakba csúsztatta a karját. A levegőnek furcsán édes íze volt. Semmi nem éreztette egy férfival jobban, hogy él, mint a halál kilátása. - A Harcos oltalmazza mindnyájunkat - mondta a tanítványainak. - Add ki a jelet a támadásra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése