2019. augusztus 2., péntek

A Tél Szelei - Alayne

Épp egy mesét olvasott az úrfijának a Szárnyas Lovagról, amikor Szikla Mya kopogtatott a hálószobája ajtaján, csizmába és lovaglóbőrbe öltözve, erősen bűzölögve az istállótól. Myának szalma volt a hajában és mogorva kifejezés az arcán. Azért mogorva, mert Mychel Redfort a közelben van, Alayne tudta.
 – Uraságod – értesítette Robert nagyurat Mya –, Waynwood úrnő zászlóit látták egy órára innen az úton. Hamarosan itt lesz, az unokatestvéreddel, Harryvel. Szeretnéd köszönteni majd őket?
   Miért kellett megemlítenie Harryt? – gondolta Alayne. Így sosem fogjuk kirángatni Madárkát az ágyból. A fiú egy párnára csapott. – Küldjétek el őket! Én sosem hívtam őket ide.
   Mya meghökkentnek tűnt. A Völgyben senki nem bánt nála jobban az öszvérekkel, de az uracskák más tészták voltak. – Meghívást kaptak – ellenkezett bizonytalanul – a tornára. Én nem…
   Alayne becsukta a könyvét. – Köszönjük, Mya! Hadd beszéljek Robert nagyúrral, ha lennél olyan szíves.
   Mya egy szó nélkül kimenekült, szemmel látható megkönnyebbüléssel az arcán.
 – Utálom azt a Harryt – jelentette ki Madárka, mikor kiment. – Kuzinnak hív, pedig csak arra vár, hogy meghaljak, és elvehesse a Sasfészket. Azt hiszi, nem tudom, pedig igen.
 – Uraságodnak nem kéne ilyen badarságokban hinnie! – mondta Alayne. – Biztos vagyok benne, hogy Ser Harrold nagyon szeret téged. – És, ha az istenek kegyesek, engem is szeretni fog. A hasa alig érezhetően megrándult.
 – Nem – tartott ki Robert nagyúr. – Az apám kastélyát akarja, ez minden, ezért színészkedik. – A fiú kiütéses mellkasához szorította a takarót. – Nem akarom, hogy hozzámenj, Alayne. Én vagyok Sasfészek ura, és megtiltom! – Úgy hangzott, mintha közel állna a síráshoz. – Inkább hozzám kéne jönnöd! Aludhatnánk minden éjszaka egy ágyban, és olvashatnál nekem történeteket.
   Engem senki nem vehet el, amíg a törpe férjem még él valahol ebben a világban. Petyr állította, hogy Cersei királynő tucatnyi törpe fejét begyűjtötte, de egyik sem Tyrioné volt. – Madárkám, nem szabad ilyeneked mondanod! Te Sasfészek Ura és a Völgy Védelmezője vagy, és egy nemesi születésű hölgyet kell elvenned, és fiút kell nemzened, aki az Arryn-ház Nagytermében ül majd, ha te elmész.
   Robert megtörölte az orrát. – De azt akarom…
   Az ajkaira tette az egyik ujját. – Tudom, mit akarsz, de azt nem lehet. Én nem vagyok alkalmas feleség számodra. Fattyúszületésű vagyok.
 – Nem érdekel! Téged szeretlek a legjobban.
   Olyan kis bolond vagy! – A zászlósuraidat érdekelni fogja. Néhányan felkapaszkodottnak és becsvágyónak hívják atyámat. Ha elvennél feleségül, azt mondanák, hogy ő vett rá; hogy nem te akartad. A Nyilatkozattévő urak talán megint fegyvert fognának ellene, és mindkettőnket megölnének.
 – Nem hagynám, hogy bántsanak titeket! – szólt Robert. – Ha megpróbálják, megreptetem mindet. – A keze reszketni kezdett.
   Alayne megsimogatta az ujjait. – Így, Madárkám, nyugodj meg. – Amikor a reszketés abbamaradt, így szólt: – Alkalmas feleség kell neked, egy nemesi születésű, törvényes szűz.
 – Nem. Téged akarlak elvenni, Alayne!
   Egyszer a saját édesanyád akarta ugyanezt, de akkor még törvényes születésű voltam, és nemes. – Kedves nagyuramtól, hogy ezt mondja. – Alayne megsimította a haját. Lysa úrnő soha nem engedte, hogy a szolgák hozzáérjenek, és mióta ő meghalt, Robert állandóan reszketőrohamot kapott, ha valaki pengével közelített felé, így hát hagyták, hogy nőjön, míg már egészen a kerek vállára és a petyhüdt, fehér mellkasa feléig ért. Tényleg szép haja van. Ha az istenek jók, és megéri, hogy megházasodjon, a felesége biztosan imádni fogja a haját. Legalább ezt az egyet szeretni fogja benne. – Minden gyermekünk törvénytelen születésű volna. Csak egy törvényes gyermek válthatja fel Ser Harroldot örökösödként. Atyám talál majd neked alkalmas feleséget, egy nemesi születésű lányt, aki sokkal csinosabb nálam. Együtt fogtok vadászni és solymászni, és neked adja majd a zálogát, hogy viseld a tornákon. Nemsokára egészen elfelejtesz majd.
 – Nem foglak!
 – El fogsz. Muszáj lesz. – A hangja határozott volt, de gyengéd.
 – Sasfészek ura azt tesz, amit akar. Nem szerethetlek akkor is, ha elveszek mást? Ser Harroldnak is van szeretője. Benjicot azt mondja, a fattyát várja.
   Benjicot megtanulhatná csukva tartani azt a bolond száját. – Hát ennyit akarsz tőlem? Egy fattyút? – Kihúzta a kezét a szorításából. – Képes lennél így megszégyeníteni?
   A fiú lesújtottnak tűnt. – Nem. Nem úgy értettem…
   Alayne felállt. – Ha megengeded, nagyuram, el kell mennem megkeresni atyámat. Valakinek üdvözölnie kell Waynwood úrnőt. – Mielőtt az úrfija tiltakozhatott volna, gyorsan pukedlizett egyet neki és elhagyta a hálószobát, végig az előcsarnokon és át egy fedett hídon a Védelmező lakosztályába.
   Mikor aznap reggel otthagyta Petyr Baelisht, éppen az öreg Oswellel étkezett, aki előző éjjel érkezett Sirályvárosból egy agyonhajszolt lovon. Remélte, hogy talán még mindig beszélgetnek, de Petyr szobája üresnek bizonyult. Valaki nyitva hagyott egy ablakot, és egy köteg papírt a padlóra fújt a szél. A nap bekandikált a vastag, sárga ablakokon, és porszemcsék táncoltak a fényben, mint aprócska aranyrovarok. Bár a hó betakarta az Óriás Lándzsájának csúcsát a magasban, a hegy lábánál továbbra is ősz volt, és téli búza ért a mezőkön. Kintről a mosónők nevetését hallotta a kútnál, és acél összecsapásának lármáját, ahogy a lovagok épp gyakorlatoztak. Jó hangok.
   Alayne szeretett itt lenni. Újra úgy érezte, hogy él, először azóta, hogy az apja… hogy Eddard Stark nagyúr meghalt.
   Becsukta az ablakot, összeszedte a földre hullott lapokat és az asztalra tette őket. Az egyik a versenyzők listája volt. Hatvannégy lovagot hívtak meg, hogy versengjenek Robert Arryn nagyúr új Szárnyas Lovag Testvériségének tagságáért, és hatvannégy lovag el is jött, elnyerni a jogot, hogy sólyomszárnyakat viselhessen a harci sisakján és őrizhesse az urát.
   A versenyzők a Völgy minden pontjáról érkeztek, a hegyi völgyekből és a partról, Sirályvárosból és a Véres Kaputól, még a Három Nővérről is. Néhányan el voltak ígérkezve ugyan, de csak hárman voltak házasok; a nyolc győztestől elvárták, hogy a következő három évet Robert nagyúr oldalán töltsék, személyes őrségeként (Alayne hetet javasolt, mint a Királyi Testőrségben, de Madárka ragaszkodott hozzá, hogy neki több lovag kell, mint ahány Tommen királynak van), úgyhogy idősebb embereket, feleséggel és gyerekekkel, nem hívtak meg.
   És eljöttek, gondolta Alayne büszkén. Mind eljöttek.
   Minden pontosan úgy történt, ahogy Petyr megjósolta aznap, mikor a hollók elrepültek. – Ifjak, túlbuzgók, éheznek a kalandra és a hírnévre. Lysa nem engedte őket háborúzni. Ahelyett ez is megteszi. Egy esély, hogy szolgálják az urukat és bizonyítsák vitézségüket. El fognak jönni. Még Örökös Harry is. – Végigsimított a haján és megcsókolta a homlokát. – Micsoda okos lányom vagy!
   Valóban okos voltam. A torna, a díjak, a szárnyas lovagok, mind  az ő ötlete volt. Robert nagyúr édesanyja csupa félelmet ültetett a fiába, de a mesékből, amiket Alayne olvasott neki Ser Artys Arrynról, a legendák Szárnyas Lovagjáról, vérvonala alapítójáról, mindig bátorságot merített. Miért is ne vehetnénk körül Szárnyas Lovagokkal? – ötlött eszébe egy éjjel, miután Madárka végre álomba merült. A saját Királyi Testőrségével, akik megvédik és bátorságot adnak neki. És amint előadta az ötletét Petyrnek, ő indult, és megvalósította. Ott akar majd lenni, hogy üdvözölje Ser Harroldot. Hova tűnhetett?
   Alayne lement a torony lépcsőjén és az oszlopos galériára lépett a Nagy Csarnok hátuljában. Alatta szolgálók állították fel az állványos asztalokat az esti lakomához, míg a feleségeik és a lányaik összeseperték a régi szirmokat és újakat szórtak szét. Nestor nagyúr Waxley úrnőnek mutogatta a drága faliszőnyegeit, amik vadászatokat ábrázoltak. Ugyanezek valaha a királyvári Vörös Erődben függtek, amikor Robert ült a Vastrónon. Joffrey levetette őket, és egy kamrában árválkodtak, amíg Petyr Baelish el nem intézte, hogy a Völgybe hozassák őket ajándékba Nestor Royce-nak. A szőnyegek nemcsak gyönyörűek voltak, de a Főintéző örömmel újságolta el boldog-boldogtalannak, hogy egykor egy király tulajdonát képezték.
   Petyr nem volt a Nagyteremben. Alayne áthaladt a galérián és lement a lépcsőn, amit a vastag nyugati falba vájtak, mielőtt kilépett a belső udvarra, ahol a tornát fogják tartani. A nézőtér már fel volt állítva azoknak, akik látni akarták az eseményt, középen négy hosszú bajvívókorláttal. Nestor nagyúr emberei épp lemeszelték a korlátokat, élénk zászlókkal díszítették az állásokat és pajzsokat függesztettek a kapura, amelyen keresztül a versenyzők belépnek majd.
   Az udvar északi végén három bábot állítottak fel, és néhány versenyző azokon gyakorolt. Alayne megismerte őket a pajzsaikról; Belmore harangjait, a Lynderlyk zöld viperáit, Breakstone vörös szánját és a Tollett-ház fekete és szürke máglyáját. Ser Mychel Redfort épp felborította az egyik bábot egy tökéletes szúrással. Ő egyike volt azoknak, akikről feltették, hogy szárnyakat fog szerezni.
   Petyr nem volt a báboknál, sem máshol az udvaron, de ahogy megfordult, hogy távozzon, egy női hang utánaszólt. – Alayne! – kiáltotta Myranda Royce egy bükkfa mögött lévő faragott kőpad felől, ahol két férfi között ült. Úgy tűnt, megmentésre szorul. Alayne mosolyogva sétált barátnője felé.
   Myranda egy szürke gyapjúruhát viselt, zöld csuklyás köpennyel és elég elkeseredett pillantással. Mindkét oldalán egy-egy lovag foglalt helyet. A jobbján ülőnek őszülő szakálla, kopasz feje és olyan pocakja volt, amely áttüremkedett a kardövén és befedte a helyet, ahol az ölének kellett volna lennie. A bal oldalán ülő nem lehetett több, mint tizennyolc éves, és sovány volt, akár egy lándzsa. Vörös színű borostája csupán részben rejtette el az arcát pöttyöző haragosvörös pattanásokat.
   A kopasz lovag sötétkék köpenyt viselt, amin címerként egy hatalmas pár rózsaszín ajak díszelgett. A pattanásos, vörös fiú kilenc fehér sirályt viselt barna mezőn, ami arra engedett következtetni, hogy a sirályvárosi Shettek közül való. Olyan elszántan bámulta Myranda kebleit, hogy szinte észre sem vette Alayne-t, amíg Myranda fel nem állt, hogy megölelje. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – suttogta a fülébe Randa, mielőtt megfordult és így szólt: - Serek, hadd mutassam be nektek Szikla Alayne úrnőt!
 – A Védelmező leánya – jelentette be a kopasz lovag, csupa szívélyes gálánssággal. Nehézkesen felállt. – És pont olyan gyönyörű, ahogy mesélték, látom.
   Hogy nehogy lepipálják, a pattanásos lovag felpattant és így szólt: – Ser Ossifer igazat beszél, te vagy a leggyönyörűbb leány a Hét Királyságban. – Talán édesebb udvariasság lett volna, ha nem a mellkasának címezi.
 – És te az összes leányt láttad már, ser? – kérdezte tőle Alayne. – Fiatal vagy ahhoz, hogy ennyi helyet beutazhattál volna.
   Elpirult, amitől csak még haragasobbnak tűntek a pattanásai. – Nem, úrnőm. Sirályvárosból jöttem.
   Én viszont nem, pedig Alayne ott született. Ezzel óvatosnak kell lennie. – Szeretettel emlékszem Sirályvárosra – jegyezte meg, bizonytalan és egyben kellemes mosollyal. Myrandához így szólt: - Nem tudod véletlenül, hol van atyám?
 – Hadd vigyelek el hozzá, hölgyem.
 – Remélem, megbocsátotok, amiért megfosztalak Myranda úrnő társaságától – fordult a lovagokhoz Alayne. Nem várt választ, rögtön az idősebb lányba karolt és elvezette a padtól. Csak amikor már hallótávolságon kívül kerültek, suttogta: – Tényleg tudod, hol van atyám?
 – Hát persze, hogy nem. Lépdelj gyorsabban, új udvarlóim talán követnek. – Myranda elfintorodott. – Ossifer Lipps a legunalmasabb lovag a Völgyben, de Uther Shett is a nyomába ér. Remélem, párbajt vívnak a kezemért, és megölik egymást.
   Alayne kuncogott. – Nestor nagyúr biztosan nem fogadna el ilyen embereket kérőidül!
 – Ó, talán mégis. Atyámuram neheztel rám, amiért megöltem az előző férjemet, és ennyi kellemetlenséget okoztam neki.
 – Nem a te hibád volt, hogy meghalt.
 – Emlékeim szerint nem volt senki más abban az ágyban.
   Alayne nem tudott mit mondani. Myranda férje akkor halt meg, amikor épp szeretkeztek. – Azok a nővérekiek, akik tegnap jöttek, lovagiasak voltak – mondta, hogy témát váltson. – Ha nem tetszik neked Ser Ossifer vagy Ser Uther, menj hozzá közülük valakihez inkább! Szerintem a legfiatalabb nagyon jóképű.
 – A fókabőr-köpenyes? – kérdezte Randa, hitetlenkedve.
 – Akkor valamelyik fivére.
   Myranda megforgatta a szemeit. – A Nővérekről jöttek. Hallottál már olyan nővérekiről, aki tudott vívni? Tőkehalolajjal tisztítják a kardjaikat és hideg tengervízzel teli kádakban fürdenek.
 – Nos – vetette ellen Alayne –, legalább tiszták.
 – Néhányuknak háló van a lábujjai között. Inkább mennék Petyr nagyúrhoz. Akkor én lennék az anyád. Mennyire kicsi az ujja, kérdem én?
   Alayne nem tisztelte meg ezt a kérdést válasszal. – Waynwood úrnő nemsokára itt lesz a fiaival.
 – Ez egy ígéret, vagy fenyegetés? – tudakolta Myranda. – Az első Waynwood úrnő minden bizonnyal egy kanca volt, úgy gondolom. Mi mással magyarázható, hogy minden Waynwood-férfi lóarcú? Ha valaha hozzámennék egy Waynwoodhoz, meg kéne esküdnie, hogy valahányszor meg szeretne baszni, felveszi a sisakját és lehajtja a rostélyt. – Megcsípte Alayne karját. – Viszont az én Harrym is velük lesz. Látom, őt kihagytad. Soha nem bocsátom meg, hogy elloptad őt tőlem. Ő az a fiú, akihez hozzá akarok menni.
 – Az eljegyzés atyám műve volt – tiltakozott Alayne, ahogy már százszor is tette. Csak ugrat, győzködte magát… de a viccek mögött érezte a sértettséget.
   Myranda megállt, hogy átbámuljon az udvaron a gyakorló lovagokra. – Na, ott van az a fajta férj, aki kell nekem!
   Néhány lépéssel arrébb két lovag küzdött, tompa gyakorlókardokkal. A pengéik kétszer csaptak össze, aztán elcsúsztak egymáson, hogy a feltartott pajzsokba ütközzenek, de a nagyobbik férfi meghátrált a becsapódás elől. Alayne nem láthatta a pajzsa elejét onnan, ahol állt, de a támadójáé három repülő hollót ábrázolt, akik egy-egy vörös szívet markoltak a karmaik között. Három szív és három holló.
   Akkor már tudta, hogyan fog végződni a küzdelem.
   Pár pillanattal később a nagydarab férfi kábán elterült a porban, ferde sisakkal. Amikor az apródja kioldotta a szíjakat, hogy levehesse, vér csordogált a feje búbjáról. Ha nem életlen kardok lettek volna, az agya is ott lenne. Az az utolsó fejcsapás olyan kemény volt, hogy Alayne együttérzőn összerezzent, amikor célba ért. Myranda Royce elmélázva méregette a győztest. – Gondolod, hogyha szépen kérném, Ser Lyn megölné az udvarlóimat a kedvemért?
 – Talán, egy kövér zsák aranyért. – Ser Lyn Corbray mindig kétségbeesetten szükséget szenvedett aranyban, ezt mindenki tudta a Völgyben.
 – Sajnos nekem csak egy pár kövér mellem van. Bár Ser Lyn esetében egy kövér kolbász a szoknyáim alatt jobb szolgálatot tenne.
   Alayne kuncogása felkeltette Corbray figyelmét. Faragatlan apródja kezébe nyomta a pajzsát, levette a sisakját és steppelt főkötőjét. – Úrnők. – Hosszú, barna haja a szemöldökéhez tapadt az izzadságtól.
 – Szép csapás, Ser Lyn – kiáltott oda neki Alayne. – Bár attól félek, szegény Ser Owen eszét vesztette.
   Corbray hátrapillantott, oda, ahol ellenfelét az apródja segítette elmenni az udvarról. – Eleve nem volt esze, mert akkor nem próbálkozott volna velem.
   Ebben van igazság, gondolta Alayne, de valami csintalan démon volt benne ma reggel, ezért ő is csipkelődött Ser Lynnel. Édesen mosolyogva így szólt: - Atyámuram azt mondta, a bátyád új felesége gyermeket vár.
   Corbray megajándékozta egy sötét pillantással. – Lyonel sajnálatát küldi. Szívvárban marad a házaló leányával, hogy figyelje a hasát egyre nagyobbra dagadni, mintha ő lenne az első férfi, aki teherbe ejtett egy némbert.
   Ó, ez egy nyílt seb, tűnődött Alayne. Lyonel Corbray első felesége csak egy törékeny, beteg gyermeket adott neki, aki csecsemőkorában meghalt, és az évek alatt Ser Lyn maradt a bátyja örököse. Amikor azonban a szegény asszony végre meghalt, Petyr Baelish közbelépett és elrendezett egy új házasságot Corbray nagyúrnak. A második Corbray úrnő tizenhat éves volt, egy gazdag, sirályvárosi kereskedő leánya, aki óriási hozományt hozott, és a férfiak azt mondták, magas, erős és egészséges leány nagy mellekkel és jó széles csípővel. És termékeny is, mint kiderült.
 – Mind imádkozunk, hogy az Anya könnyű szülést és egészséges gyermeket ajándékozzon Corbray úrnőnek – mondta Myranda.
   Alayne nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mosolygott, és megszólalt: – Atyám mindig örül, ha szolgálatára lehet Robert nagyúr hű zázslósurainak. Biztos vagyok benne, hogy el lenne ragadtatva, ha segíthetne tető alá hozni egy házasságot számodra is, Ser Lyn.
 – Milyen kedves tőle. – Corbray ajkai valami mosolynak szánt dologba torzultak, de Alayne-t kirázta tőle a hideg. – De mi szükségem örökösökre, ha földnélküli vagyok, és a jelek szerint az is maradok, a Védelmezőnknek köszönhetően? Nem. Mondd meg atyádnak, hogy nincs szükségem egyik tenyészkancájára sem.
   A hangjában csengő méreg olyan erős volt, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy Lyn Corbray az apja bérence volt, akit megvásárolt és fizetett. De vajon tényleg az volt? Talán ahelyett, hogy Petyr embereként Petyr ellenségét játssza, valójában az ellensége volt, aki azt tettette, hogy az ellenségének tetteti magát.
   Már a gondolat is összezavarta a fejét. Alayne hirtelen elfordult az udvartól… és beleütközött egy alacsony, markáns arcú férfiba, akinek egy kevés narancssárga haja volt. A keze kinyúlt és elkapta a leány karját, mielőtt eleshetett volna. – Úrnőm. Elnézést, ha megrémítettelek!
 – Az én hibám volt. Nem láttam, hogy itt állsz.
 – Mi, egerek, csöndes teremtmények vagyunk. – Ser Shadrich olyan alacsony volt, hogy akár apródnak is elmehetett volna, de az arca egy jóval idősebb férfihoz tartozott. Hosszú szövetségeket látott a szája sarkában lévő ráncokban, régi csatákat a füle mögötti hegben és keménységet a szemekben, amelyek egy fiúéi sem lehettek. Ez egy felnőtt férfi volt. Bár még Randa is fölé magasodott.
 – Te is szárnyakért küzdesz? – érdeklődött a Royce-leány.
 – Egy szárnyas egér buta látvány lenne.
 – Akkor talán a párbajjal próbálkozol inkább? – javasolta Alayne. A párbaj egy utógondolat volt, egy kis mulatság az összes testvérnek, nagybácsinak, apának és barátnak, akik elkísérték a versenyzőket a Hold Kapuiig, hogy lássák, amint megnyerik az ezüst szárnyakat, de voltak nyeremények a bajnokoknak és lehetőség, hogy díjat nyerjenek.
 – Egy jó párbaj a legjobb, amit egy kóbor lovag remélhet, hacsak nem botlik egy zsák sárkányra. És az nem valószínű, ugye?
 – Nem hinném. De most bocsáss meg nekünk, ser, meg kell találnunk atyámuramat.
   Kürtök hangzottak fel a fal tetejéről. – Túl késő – mondta Myranda. – Itt vannak. Magunknak kell tiszteletünket tennünk. – Vigyorgott. – Aki utoljára ér a kapuhoz, annak hozzá kell mennie Uther Shett-hez.
   Versenyeztek; hanyatt-homlok átrohantak az udvaron és túl az istállókon, csapkodó szoknyákkal, miközben lovagok és szolgálók egyaránt megbámulták őket, s malacok és tyúkok szóródtak szét előttük. Egyáltalán nem volt hölgyhöz méltó, de Alayne arra eszmélt, hogy nevet. Csak egy kis időre, amíg rohant, elfelejtette, ki is ő, és hol van, és azt vette észre, hogy a fényes, hideg reggelekre emlékezik Deresben, amikor a barátnőjével, Jeyne Poole-lal versenyzett, és Arya rohant utánuk, próbálva tartani a tempót.
   Mire megérkeztek a kapuházhoz, mindketten vörösek voltak és ziháltak. Myranda elveszítette a köpenyét valahol útközben. Épp időben voltak. A hullórostélyt felemelték, és húsz lovag kelt át alatta oszlopban. Az élen Anya Waynwood lovagolt, Vastölgy Úrnője, szigorú és karcsú, szürkésbarna haja egy sállal hátrafogva. Lovaglóképenye súlyos, zöld gyapjúból készült, barna szőrmével szegélyezve, és egy, házának törött kerekét formáló, niellós bross kapcsolta össze a torkán.
   Myranda Royve elélépett és pukedlizett. – Anya úrnő. Isten hozott a Hold Kapuinál!
 – Myranda úrnő. Alayne úrnő. – Anya Waynwood sorra fejet hajtott mindkettejük felé. – Szép tőletek, hogy üdvözöltök. Hadd mutassam be az unokámat, Ser Roland Waynwoodot! – Bólintott a lovag felé, akiről beszélt. – És ő a legfiatalabb fiam, Ser Wallace Waynwood. És természetesen a gyámfiam, Ser Harrold Hardyng.
   Örökös Harry, gondolta Alayne. A jövendőbelim, ha elfogad. Hirtelen rémület fogta el. Tűnődött, vajon vörös-e az arca. Ne bámuld, emlékeztette magát, ne bámuld, ne tátsd a szád, ne stíröld! Nézz félre! A haja bizonyára egy rémisztő kuszaság lehet ennyi futás után. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne próbálja helyrerakni a kilazult tincseket. Ne törődj a hülye hajaddal! A hajad nem számít. Ő számít. Ő, és a Waynwoodok.
   Ser Roland volt a legidősebb a három közül, bár nem volt több huszonötnél. Magasabb és izmosabb volt Ser Wallace-nál, de mindketten elnyúlt arcúak és előreugró állúak voltak, dús barna hajjal és pisze orral. Lóarcúak és egyszerűek, vélte Alayne.
   De Harry…
   Az én Harrym. Az uram, a szeretőm, a jegyesem.
   Ser Harrold Hardyng tetőtől talpig úgy nézett ki, mint egy jövendőbeli nagyúr; formás és jóképű, egyenes, akár egy lándzsa, és kemény az izomtól. Tudta: azok, akik elég idősek voltak ahhoz, hogy ismerjék Jon Arrynt fiatalkorában, azt mondták, Ser Harrold úgy néz ki, mint ő. Homokszín, szőke haja és fakókék szemei voltak, és sasorra. De Joffrey is bájos volt, emlékeztette magát. Egy bájos szörnyeteg, az volt. A kis Tyrion nagyúr kedvesebb volt, bármilyen torz is.
   Harry őt bámulta. Tudja, ki vagyok, jött rá, és nem úgy tűnik, mintha örülne, hogy láthat. Csak ekkor vette észre a címerét. Bár a köpenye és a lószerszáma a Hardyng-ház piros-fehér gyémántjaival volt teleszórva, a pajzsát felnegyedelték. A Hardyng- és a Waynwood-címer foglalt helyet az első és a harmadik negyedben, de a második és a negyedik negyed az Arryn-ház holdját és solymát viselte, égkékkel és krémszínnel. Madárkának ez nem fog tetszeni.
   Ser Wallace megszólalt. – Mi vagyunk az u-u-utolsók?
 – Igen, serek – felelte Myranda Royce, észre sem véve a dadogását.
 – Mi-mi-mikor kezdődnek a v-v-versenyszámok?
 – Ó, remélem, hamarosan – felelte Randa. – Pár versenyző már majdnem két hete itt van, atyám húsán és sörén osztozva. Mind jó emberek, és nagyon bátrak… de elég sokat esznek.
   A Waynwoodok nevettek, és még Örökös Harry is megeresztett egy halvány mosolyt. – Esett a hó az átkelőknél, egyébként hamarabb ideértünk volna – mondta Anya úrnő.
 – Ha tudtuk volna, hogy ilyen szépség vár ránk a Kapuknál, repültünk volna – tette hozzá Ser Roland. Bár a szavait Myranda Royce-nak címezte, rámosolygott Alayne-re, miközben kimondta őket.
 – Ahhoz, hogy repülj, szárnyakra lenne szükséged – felelte Randa –, és van itt pár lovag, akinek talán lenne ehhez egy-két szava.
 – Várom azt a túlfűtött értekezést. – Ser Roland lepattant a lováról, Alayne-hez fordult, és mosolygott. – Hallottam, hogy Kisujj nagyúr lányának szép arca van, és csupa báj, de senki nem mondta, hogy tolvaj is.
 – Rosszul ítélsz meg, ser. Nem vagyok tolvaj!
   Ser Roland a szíve fölé tette a kezét. – Akkor hogyan magyarázod ezt a lyukat a mellkasomban, ahonnan elloptad a szívem?
 – Csak t-tréfál veled, úrnőm – dadogta Ser Wallace. – Az u-u-unokaöcsémnek sosem volt sz-sz-szíve.
 – A Waynwood-keréknek van egy törött küllője, és itt van a nagybátyám is. – Ser Roland megpaskolta Wallace-t a füle mögött. – Az apródoknak csendben kellene maradniuk, amikor a lovagok beszélnek.
   Ser Wallace elvörösödött. – Már nem vagyok a-apród, úrnőm! Az u-unokaöcsém jól tudja, hogy l-l-lo-l-l-lov…
 – Lovaggá ütöttek? – javasolta Alayne gyengéden.
 – Lovaggá ütöttek – ismételte hálásan Wallace Waynwood.
   Robb egyidős lenne vele, ha még élne, gondolta akaratlanul, de Robb királyként halt meg, ez pedig csak egy fiú.
 – Atyám előkészíttette a szobáitokat a Keleti Toronyban – mondta Myranda úrnő Waynwood úrnőnek –, de félek, a lovagjaidnak egy ágyon kell osztozniuk. A Hold Kapuit nem arra építették, hogy ennyi nemes látogatót szállásoljon el.
 – Te a Sólyom Toronyban leszel, Ser Harrold – szólt közbe Alayne. Jó messze Madárkától. Ez szándékosan történt így, tudta jól. Petyr Baelish ilyesmiben nem kockáztatott. – Ha nincs ellenedre, én magam vezetlek el a szobádhoz. – A tekintete ezúttal találkozott Harryével. Csak neki mosolygott, és egy csendes imát mondott a Szűznek. Kérlek, nem kell szeretnie engem, de hadd kedveljen legalább, csak egy kicsit, egyelőre az is elég lenne!
   Ser Harrold hidegen bámult le rá. – Miért ne lenne ellenemre, hogy Kisujj fattya bárhova is elkísérjen?
   Mindhárom Waynwood rosszallóan nézett rá. – Te itt vendég vagy, Harry – emlékeztette Anya úrnő fagyos hangon. – Próbáld ezt észben tartani!
   Egy hölgy páncélja az udvariasság. Alayne érezte, hogy a vér az arcába tódul. Csak ne könnyezzek, imádkozott. Kérlek, kérlek, nem szabad sírnom! – Ahogy kívánod, ser. És ha most megbocsátasz, Kisujj fattyának meg kell találnia az atyját, és tudatni vele, hogy megérkeztetek, hogy holnap elkezdhessük a tornát. – És botoljon meg a lovad, Örökös Harry, hogy az első körben az ostoba fejedre ess! Érzelemmentes arccal nézett a Waynwoodok felé, miközben azok kínosan próbálkoztak elnézést kérni a társuk miatt. Amikor befejezték, megfordult és elsietett.
   Az erőd közelében egyenesen Ser Lothor Brune-ba rohant, és majdnem feldöntötte. – Örökös Harry? Segg Harry, én azt mondom. Csak egy felkapaszkodott apród.
   Alayne annyira hálás volt, hogy megölelte. – Köszönöm! Láttad atyámat, ser?
 – Lenn a pincében – válaszolta Ser Lothor –; ellenőrzi Nestor nagyúr magtárait Grafton nagyúrral és Belmore nagyúrral.
   A pincék nagyok, sötétek és mocskosak voltak. Alayne gyertyát gyújtott és felcsípte a szoknyáját, ahogy leereszkedett. Az alja közelében meghallotta Grafton nagyúr dörgő hangját, és azt követte. – A kereskedők tülekednek, hogy vásárolhassanak, az urak pedig tülekednek, hogy eladhassanak – mondta a sirályvárosi, amikor megtalálta őket. Bár nem volt magas ember, Grafton vaskos volt, széles karokkal és vállal. A haja piszkosszőke sörény volt. – Hogy állíthatnám ezt meg, uram?
 – Állíts őröket a dokkokra! Ha szükséges, foglald le a hajókat! A hogyanja nem számít, mindaddig, amíg semennyi élelem nem hagyja el a Völgyet.
 – De ezek az árak – tiltakozott a kövér Belmore nagyúr –, ezek az árak többek, mint tisztességesek!
 – Azt mondod, több, mint tisztességes, uram. Én azt, hogy kevesebb, mint kívánnánk. Várj! Ha kell, vedd meg magad az élelmet, és raktározd el. A tél közeleg. Az áraknak emelkedniük kell.
 – Talán – ismerte el kétkedve Belmore nagyúr.
 – Bronz Yohn nem fog várni – panaszkodott Grafton. – Nem kell áthajóznia Sirályvároson, megvannak a maga kikötői. Míg mi felhalmazzuk a terményünket, Royce és a többi Nyilatkozattévő úr ezüstre cserélik a sajátjukat, ebben biztos lehetsz.
 – Reméljük – mondta Petyr. – Amikor már üresek a magtáraik, minden egyes darab ezüstjükre szükségük lesz, hogy élelmet vásároljanak tőlünk. És most ha megbocsátotok, uraim, úgy látom, a lányomnak szüksége van rám.
 – Alayne úrnő! – szólt Grafton nagyúr. – Csillog a szemed ma reggel.
 – Kedves tőled, hogy ezt mondod, nagyuram. Atyám, sajnálom, hogy megzavartalak, de gondoltam, szeretnéd tudni, hogy a Waynwoodok megérkeztek.
 – És Ser Harrold is velük van?
   A borzalmas Ser Harrold. – Igen.
   Belmore nagyúr nevetett. – Sosem hittem, hogy Royce engedi eljönni. Vak talán, vagy pusztán ostoba?
 – Becsületes. Néha ez a kettő ugyanaz. Ha megtagadta volna a fiútól, hogy megmérettesse magát, az szakadékot képzett volna kettejük között, így miért ne hagyta volna, hogy vívjon? A fiú semmiképpen sem elég képzett ahhoz, hogy helyet nyerjen a Szárnyas Lovagok között.
 – Szerintem sem – mondta kelletlenül Belmore. Grafton nagyúr megcsókolta Alayne kezét, majd a két nagyúr távozott, egyedül hagyva őt az apjával.
 – Gyere – kérte Petyr –, sétálj velem! – Belékarolt, és mélyebbre vezette a pincékben, el egy üres börtön mellett. – És hogy ment az első találkozásod Örökös Harryvel?
 – Borzasztó ember.
 – A világ tele van borzalmakkal, édes. Mostanra ezt már tudnod kéne. Eleget láttál belőlük.
 – Igen – felelte –, de miért kell ilyen kegyetlennek lennie? A fattyadnak hívott. Pont az udvaron, mindenki előtt.
 – Amennyire ő tudja, az is vagy. Ez a jegyesség sosem az ő ötlete volt, és Bronz Yohn kétségtelenül figyelmeztette a fortélyaimra. A lányom vagy. Nem bízik benned, és úgy hiszi, alávalóbb vagy nála.
 – Hát, nem vagyok. Talán azt hiszi, hogy valami nagyszerű lovag, de Ser Lothor azt mondja, csak egy felkapaszkodott apród.
   Petyr átkarolta. – Az is, de Robert örököse is egyben. Harry idehozatala az első lépés volt a tervünkben, de most muszáj megtartanunk őt, és erre csak te vagy képes. A csinos arcok a gyengéi, és kinek van csinosabb arca, mint neked? Bájold el! Bűvöld meg! Kápráztasd el!
 – Nem tudom, hogyan kell – mondta nyomorultul.
 – Ó, szerintem tudod – cáfolt rá Kissuj, egy olyan mosollyal, amely a szemeit nem aranyozta be. – Te leszel a leggyönyörűbb nő a csarnokban ma éjszaka, pont olyan szép, mint az édesanyád volt a te korodban. Nem ültethetlek téged a pódiumra, de tiszteletteljes helyed lesz egy fali gyertyatartó alatt. A tűz megvilágítja majd a hajadat, s így mindenki látni fogja, milyen szép az arcod. Tarts egy  jó hosszú kanalat a kezed ügyében, hogy elpáhold a tolakodó apródokat, aranyom! Nem akarsz zöld ifjakat körülötted lábatlankodni, amikor lovagok jönnek hozzád, hogy a zálogodért könyörögjenek.
 – Ki akarná viselni egy fattyú zálogát?
 – Harry, ha van annyi esze, amennyit az istenek egy kecskének adnak… de ne neki add! Válassz egy másik vitézt, és őt részesítsd benne inkább! Nem akarsz túl mohónak tűnni.
 – Nem – ismerte el Alayne.
 – Waynwood úrnő ragaszkodni fog hozzá, hogy Harry táncoljon veled, ezt megígérhetem. Az lesz a te lehetőséged. Mosolyogj a fiúra! Érintsd meg, amikor beszélsz! Csipkelődj vele, hogy sértsd a büszkeségét! Ha úgy tűnik, viszonozza, mondd neki, hogy rosszul érzed magad, és kérd meg, hogy vigyen ki egy lélegzetnyi friss levegőért! Egyetlen lovag sem tagadhat meg egy ilyen kérést egy szép szűztől.
 – Igen – ismerte be –, de azt hiszi, fattyú vagyok.
 – Egy gyönyörű fattyú, és a Védelmező leánya. – Petyr közelebb húzta magához, és mindkét orcáján megcsókolta. – Az éjszaka a tiéd, édesem. Ezt tartsd észben, mindig!
 – Megpróbálom, atyám – mondta.
   A lakoma mindenben olyan volt, amilyennek az apja jósolta. Hatvannégy fogást szolgáltak fel a hatvannégy versenyző tiszteletére, akik ilyen messzire jöttek, hogy megmérkőzzenek az ezüst szárnyakért az uruk előtt. Pisztráng, csuka és lazac érkezett a folyókból és tavakból, a tengerekből rák, tőkehal és hering. Kacsák is voltak, és kappanok, pávák a tollazatukban és hattyúk mandulatejben. Ropogósra sült szopós malacokat szolgáltak fel almával a szájukban, és három hatalmas bölényt sütöttek meg egészben a kastély udvarának tábortüzei felett, mivel túl nagyok voltak, hogy átjussanak a konyhaajtókon. Meleg kenyércipók töltötték meg Nestor nagyúr csarnokának állványos asztalait, és súlyos sajttekercseket hoztak fel a pincékből. A vajat frissen köpülték, és volt még póré és répa, sült hagyma, cékla, fehérrépa, paszternák. És ami a legjobb, Nestor nagyúr szakácsai egy csodás finomsággal is készültek, egy citromtortával, ami az Óriás Lándzsáját mintázta, és tizenkét láb magas volt, egy cukorból készült Sasfészekkel feldíszítve.
   Nekem, gondolta Alayne, ahogy előhozták. Madárka is szerette a citromos süteményt, de csak mióta elmondta neki, hogy az a kedvence. A torta a Völgy összes citromját megkövetelte, de Petyr megígérte, hogy küldetni fog Dorne-ba még többért.
   Ajándékok is voltak, gyönyörű ajándékok. Minden versenyző kapott egy ezüstszín köpenyt és egy lazuli brossot, amely egy pár sólyomszárnyat formázott. Nagyszerű acélból készült tőröket adtak a fivéreknek, apáknak és barátoknak, akik a tornát jöttek megnézni. Az édesanyjuknak, lánytestvéreiknek és hölgyeiknek csavart selymeket és myri csipkét adtak.
 – Nestor nagyúr bőkezű – hallotta Ser Edmund Breakstone-tól Alayne.
 – Bőkezű, de kicsi ujjú – felelte erre Waynwood úrnő, miközben biccentett egyet Petyr Baelish irányába. Breakstone hamar felfogta, mire gondol. Eme bőséges ajándék igazi forrása nem Nestor nagyúr, hanem a Védelmező volt.
   Amikor az utolsó fogást felszolgálták és eltakarították, az asztalokat elvitték az állványaikról, hogy helyet csináljanak a padlón a táncoláshoz, és zenészeket hoztak be.
 – Nincsenek énekesek? – kérdezte Ben Coldwater.
 – Az úrfi nem bírja elviselni őket – felelte Ser Lymond Lynderly. – Marillion óta nem.
 – Ah… az a férfi gyilkolta meg Lysa úrnőt, igaz?
   Alayne megszólalt. – Az éneke igazán tetszett neki, és túl nagylelkű volt hozzá, talán. Amikor hozzáment atyámhoz, az énekes megőrült és kilökte a Holdajtón. Robert nagyúr azóta gyűlöli az éneklést. De a zenéért még mindig odáig van.
 – Ahogy én is – közölte Coldwater. Felemelkedett, és Alayne felé nyújtotta a kezét. – Megtisztelnél ezzel a tánccal, úrnőm?
 – Nagyon kedves vagy – mondta, miközben a férfi kivezette a parkettre.
   Ő volt az első táncpartnere az estén, de korántsem az utolsó. Épp ahogy Petyr jósolta, a fiatal lovagok falkába gyűltek körülötte, a zálogáért versengve. Ben után Andrew Tollett, a jóképű Ser Byron, a vörös orrú Ser Morgarth és Ser Shadrich, az Őrült Egér következett. Aztán Ser Albar Royce, Myranda tömzsi, unalmas testvére és Nestor nagyúr örököse. Táncolt mindhárom Sunderlanddel, és egyiküknek sem volt háló az ujjai között, bár a lábujjaik felől nem lehetett biztos. Uther Shett is megjelent, hogy nyálas bókjaival adózzon neki, miközben a lábát taposta, de Ser Targon, a Félvad az udvariasság lelkének bizonyult. Azután Ser Roland Waynwood következett és nevettette meg a teremben jelenlévő lovagok felére tett gúnyos megjegyzéseivel. A nagybátyja, Wallace is táncolt vele, és megpróbálta ugyanezt tenni, de a szavak csak nem jöttek. Alayne végül megsajnálta és boldogan csacsogni kezdett, hogy megkímélje a szégyentől. Amikor a tánc véget ért, kimentette magát és visszament a helyére, hogy igyon egy kevés bort.
   És ott állt ő, Örökös Harry maga; magasan, jóképűen és mogorván. – Alayne úrnő. Felkérhetlek erre a táncra?
   Mérlegelt egy pillanatig. – Nem. Nem hiszem.
   Szín kúszott az orcáira. – Megbocsáthatatlanul undok voltam veled az udvaron. Meg kell bocsátanod nekem.
 – Kell? – A hajába túrt, nyelt egy korty bort, hagyta, hadd várakozzon. – Hogy bocsáthat meg az ember valakinek, aki megbocsáthatatlanul undok volt? Elmagyaráznád ezt nekem, ser?
   Ser Harrold zavarodottnak tűnt. – Kérlek! Egy táncot.
   Bájold el! Bűvöld meg! Kápráztasd el! – Ha ragaszkodsz hozzá.
   Ő bólintott, a karját nyújtotta, és a parkettre vezette. Ahogy várták, hogy a zene folytatódjon, Alayne a pódiumra pillantott, ahol Robert nagyúr ült, őket bámulva. Kérlek, imádkozott, ne kezdjen el rángatózni és reszketni! Ne itt! Ne most! Coleman mester biztosan tett róla, hogy erős dózisú édestejet igyon a lakoma előtt, de akkor is.
   Aztán a zenészek megszólaltattak egy dallamot, ő pedig táncolt.
   Mondj valamit! – ösztökélte magát. Sosem fogod elérni, hogy Ser Harry szeressen, ha nem mersz hozzászólni. Azt kéne mondania, milyen jó táncos? Nem, azt biztosan tucatszor hallotta már ma este. Azonkívül Petyr azt tanácsolta, hogy ne tűnjek túl mohónak. Úgyhogy inkább így szólt: – Hallottam, nemsokára apa leszel. – Ez nem olyasmi volt, amit a lányok gyakran mondtak a majdnem-jegyesüknek, de látni akarta, Ser Harrold hazudni fog-e.
 – Már másodszor. A lányom, Alys két éves.
   A fattyú lányod, Alys, gondolta Alayne, de helyette ezt mondta: – De ő egy másik anyától van.
 – Igen. Cissy csinos teremtés volt, mikor teherbe ejtettem, de a szülés olyan kövérré tette, mint egy tehén, úgyhogy Anya úrnő elrendezte, hogy az egyik katonájához menjen hozzá. Sáfrány más.
 – Sáfrány? – Alayne próbált nem nevetni. – Igazán?
   Ser Harroldban volt annyi méltóság, hogy elpiruljon. – Az apja azt mondja, drágább a számára, mint az arany. Gazdag, a leggazdagabb férfi Sirályvárosban. Fűszerekkel szerezte a vagyonát.
 – Minek nevezitek majd a babát? – tudakolta. – Fahéjnak, ha lány? Szegfűnek, ha fiú?
   Ettől majdnem elbotlott. – Úrnőm viccel.
 – Ó, nem. – Petyr vonyítani fog, mikor megtudja, mit mondtam.
 – Tudd meg, hogy Sáfrány nagyon gyönyörű. Magas és karcsú, nagy barna szemekkel és mézszínű hajjal.
   Alayne felemelte a fejét. – Gyönyörűbb, mint én?
   Ser Harrold tanulmányozta az arcát. – Elég bájos vagy, azt meg kell hagyni. Amikor Anya úrnő szólt erről a házasságról, féltem, hogy úgy nézel ki, mint atyád.
 – Apró, hegyes szakállal meg minden? – nevetett Alayne.
 – Nem úgy értettem…
 – Remélem, a bajvívás jobban megy, mint a beszéd.
   Egy pillanatra rémültnek tűnt. De ahogy a dal a végéhez közeledett, kitört belőle a nevetés. – Senki nem szólt, hogy eszes vagy.
   Jók a fogai, gondolta, egyenesek és fehérek. S amikor mosolyog, nagyon szép gödröcskéi vannak. Egyik ujjával végigsimított az arcán. – Ha valaha összeházasodunk, vissza kell küldened Sáfrányt az atyjához. Én leszek az egyetlen fűszer, amit akarni fogsz.
   Elvigyorodott. – Szavadon foglak, hölgyem. Addig a napig viselhetném a zálogodat a tornán?
 – Nem viselhetnéd. Már elígértem… másnak. – Abban még nem volt biztos, hogy kinek, de tudta, hogy találni fog valakit.

3 megjegyzés: