Mit olvastam mostanában? - Második könyvkupac

Ha filmmaratonból máris három van, akkor könyvkupacból is időszerű volt közzétennem egy második részt végre.

Die Sache mit Christoph

Még tanév közben megrohantam a suli könyvtárosnőjét azzal, hogy minden mennyiségben német nyelven szeretnék könyveket. A némettudásom a béke feneke alatt van (na, nem mintha bármilyen más tudásom felette lenne), ami már csak azért is kellemetlen, mert így a középszintű érettségin is megbukok, nemhogy a tervezett emelten. És még emlékszem, hogy amikor angolul olvastam újra pár imádott regényemet, utána elképesztően megnőtt a szókincsem, és úgy mindenestül a nyelvtudásom, legalábbis azt hiszem. Úgyhogy kereken tizenkilenc német nyelvű könyvvel hagytam el a könyvtárat (nem, az szóba sem jöhetett, hogy többször is visszamenjek, hogy ne egyszerre kelljen begyömöszkölnöm a táskámba és hazacipelni őket, mert könyvszerelmes vagyok, és nem hagyok hátra bajtársat), amik közül egy Heine-kötetet véletlenül két kiadásban vettem ki, úgyhogy szám szerint tizennyolc mű várt elolvasásra. Így, hogy a Die Sache mit Christoph-ot kivégeztem, már csak tizenhét. Jól haladok ahhoz képest, hogy két perc, és vége a nyárnak, mi?

Akkor figyeltem fel erre a könyvre, amikor németórán a tankönyvünkből egy részlet volt belőle az olvasásértés-feladat. Már az akkor elhangzottak alapján felkeltette az érdeklődésemet a történet, de a fülszövege - már amennyit elsőre, szótárazás nélkül megértettem belőle - egyenesen magába szippantott. És mivel ez az egyetlen ifjúságibbnak, könnyebbnek nevezhető a tizennyolc közül (a többi Goethe, Schiller, Heine és ehhez hasonló), ezért nem is volt kérdés, hogy ennek állok neki elsőként. És milyen jól tettem! Ötvenhat oldalnyi kiírt német szó gyűlt össze belőle, aminek ha a tizedét megjegyeztem, már megérte. És akkor még nem is beszéltem magáról az olvasmányélményről!

A regény egy temetéssel nyit, egy gimnazista fiú, Christoph temetésével, amin ott van a két legjobb barátja, Martin - az ő szemszögében íródott a könyv - és Ulrike. Retrospektív technikával az írónő ezután Martin és Christoph barátságát, családi hátterét, nehézségeit, és az utóbbi tanárok általi meghurcoltatásait, iskolai problémáit meséli el. Eközben ismerjük meg Christoph halálának körülményeit, egy biciklis balesetet, amiről nem tudjuk meg biztosan, hogy öngyilkosság volt-e, vagy tényleg baleset. Christoph olyan karakter, akiben kilencvenkilenc százalékig magamra ismertem. Nevezhetnénk depressziósnak is, de ez a szó mintha nem is fedné igazán azt a kilátástalanságot, amivel Christoph - és én is - tekintünk a világra, az életre, a jövőre. Christoph-ot hidegen hagyja az iskola, a flancos érettségi és a menő egyetemre való bekerülés, egyszóval minden, amit a felnőtt világ ráerőszakol a gyerekekre. A fiút a zene, a zongorázás érdekli, ahhoz van tehetsége, és azzal szereti tölteni az idejét. Csak hát zongorázásból nem lehet megélni, és Martin szüleinek, de inkább az apjának a példájából láthattuk, hogy mégsem sokkal jobb eldobni azt, amit szeretsz csinálni, csak azért, hogy el tudd tartani a családodat, mint az, hogy felkopjon az állad, miközben szobrászkodsz, mert az tesz boldoggá, vagy épp zongorázol, Christoph esetében.

Tudom, nagyon összefüggéstelenül és nyakatekerten írok, de egyszerűen nem tudok nem elfogódottan írni erről a könyvről, mert hatalmas hatást gyakorolt rám. Valahol megnyugodtam, hogy nemcsak nekem vannak ilyen és ehhez hasonló gondolataim - mert ha az írónőnek eszébe jutottak ilyesmik a karakter megformálásakor, akkor csak van hasonló helyzetben más is, nem? -, ugyanakkor kicsit még jobban felnyílt a szemem, hogy az egész világon ez zajlik! Bekényszerítjük a gyerekeket az iskolapadba, hogy rajta, rohadjál ott hat-nyolc órákat, kisfiam meg kislányom, miközben bárhol máshol sokkal szívesebben lennél, és tanuljál olyasmit, ami hidegen hagy, hogy utána azzal is foglalkozhass egész hátralévő életedben! És gürcöljél majd egész életedben az utált munkahelyeden, hogy legyen pénzed a napi betevődre, de arra már ne, hogy a gyerekeiddel foglalkozhass, mert akkor még véletlenül rájuk más sors várna!

Üvöltő szelek

Annak idején, amikor a Jane Eyre 1996-os filmfeldolgozására apámék odaráncigáltak (már akkor sem tudtam, mi a jó nekem, ezért tiltakoztam először) a tévé elé, és beleszerettem, kapásból elolvastam a könyvet is; az Üvöltő szelek viszont kimaradt, hiába döbbentem rá, hogy akiben Brontë-vér csorog, az csak zseniális könyvet írhat. De valahol örülök is, hogy csak most kerítettem sort erre az alapműre, ugyanis azokra a könyvekre, amiket pár évvel ezelőtt olvastam, már alig emlékszem, ahogy napról napra silányabb a memóriám. Erre a könyvre márpedig emlékeznem kell.
A könyv létezéséről először akkor szereztem tudomást, amikor az Aftert (a világhírű Harry Styles-fanfictiont, aminek jelenleg is forgatják a megfilmesítését) olvasva Harry Heathcliff-hez hasonlította magát. Emlékszem, hogy akkor rögtön rá is kerestem, hogy az mégis ki a franc, és valahogy tudomásul vettem, hogy az Üvöltő szelekből van, és hogy azt Emily Brontë írta, aki az én imádott Charlotte-om húga, de nem tudom, miért, akkor ez nem kapott meg annyira, hogy őrülten rávessem magam a könyvre. A napokban - vagyis már inkább a múlt hónapban - viszont elkezdtem begyűjteni egy rakás könyvet a néhai nagymamám házából (nyugi, a bátyám és én örököltük a házat, és a bátyám szíve szerint kidobná a könyveket, úgyhogy nem loptam meg senkit, köszönöm), annak ellenére, hogy már az itthoniaknak sem volt hely, és jelenleg ott roskadozik az a negyven darab könyv az íróasztalom sarkán, nekem szegezve a kérdést, hogy mégis hogy fogok én leülni tanulni ahhoz az asztalhoz majd, ha eljön az ideje, és egy talpalatnyi hely sincs rajta. Na, sebaj, szóval az első elhozott könyvek között volt az Üvöltő szelek is. Hétszeri nekifutásra értem a végére, úgy, hogy néha csak húsz oldalt, ha volt időm elolvasni, mielőtt közbejött valami, és mondanom sem kell, hogy oldalról oldalra jobban beleszerettem, olyannyira, hogy már nem tudom eldönteni, hogy A lowoodi árva vagy ez áll-e hozzám közelebb.
Mivel egy klasszikusról beszélünk, nemigen tudok újat mondani a cselekményéről, és mivel eleve csak hablatyolásból állnak az ajánlóim, ezért most is csak annyit tudok mondani írni, hogy imádtam. Annyi, de annyi karakter van, akivel különféle mértékben azonosulni tudok; annyi, de annyi ismerős gondolat, megszólalás "hangzik el" benne, hogy kérdés nélkül beleszerettem a könyvbe.

A Birodalom visszavág

A nagyszüleim egyik polcán találtam rá, csak így, magában; a többi kötetnek nyomát sem láttam. Ezt is biztos a nagybátyám olvasta valamikor az ősidőkben, mert ilyen jellegű könyveket a nagyszüleim szerintem nemigen vennének meg, pláne nem olvasnának. Gondolkodás nélkül lecsaptam a könyvre, ugyanis a filmeket gyerekkoromban számtalanszor újranéztem, és nagyon nagy hatással voltak rám. Nem vastag könyv, pár órával később már vissza is tehettem a helyére. Nagyon intenzíven visszaadta az imádott filmes élményemet, úgyhogy ilyen szempontból tökéletes; amit kicsit bántam, az az volt, hogy ha a film nem létezne, és ez a könyv önmagában kéne, hogy megállja a helyét, akkor annyira azért nem nyűgözne le. Van ugyan pár leírás és hozzáadott apróság, de mindent összevetve nem kifejezetten olvasmányos. Csak azért faltam fel, mert a film így meg úgy; amúgy csak egy sor, a film sorrendjét követve egymás után pakolt jelenet dokumentálása a könyv. Rajongóknak nyilván kötelező darab, de az irodalmi értékét azért egy kicsit mintha rombolná, hogy konkrétan egy film szó szerinti átirata, és ráadásul minden filmből más írt könyvet. (Igen, ez nekem szúrja a szemem, és kész.) Jó időtöltés volt, de azért nem tett különösebben a filmekből készült könyvek megszállottjává. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyszerű az ilyesmi, csak azt, hogy bennem azon túl, hogy imádom a filmeket, nem tette egy regény benyomását, pedig azt vártam, és nem egy filmátiratot.

Csontbrigád

Hű, már ősidők óta ajánlották több helyről is Rejtő Jenő könyveit, de eddig sehogy sem kerítettem rá sort, már csak azért sem, mert a környezetemben (értsd: az otthoni magánykönyvtárban) egyetlen fellelhető példányt sem láttam, könyvtárba meg azóta nem járok, hogy elhatalmasodott rajtam az antiszocializmus. Most viszont a nagyszüleim egyik könyvespolcán kibökte a szemem hat Rejtő-kötet, és egy kis vacillálás után ezt választottam közülük. És szerintem nagyszerűen döntöttem - bár, ha a többi is ugyanilyen mestermű, akkor eleve nem is dönthettem volna rosszul. Elképesztő, hogy mennyi, hozzám közel álló filozófiai mondandót és hasonlót vonultatott fel ez a zseniálisan megírt, lebilincselően fordulatos krimi, amit szinte bűnnek érzek lekrimizni, mert ennél annyival több van benne, amit én szavakba sem tudok foglalni!
A történet nagyjából arról szól, hogy Henry Fécamp magára vállal egy gyilkosságot egy idegenlégiós haláltáborban, hogy a barátja, John Carew kiszabadulhasson. De ennél tovább nemigen mesélhetem spoilerezés nélkül, úgyhogy nem égetem magamat tovább a suta, a valóságot megközelíteni sem tudó megfogalmazásommal. Egyszerűen nagyszerű ez a regény, és kész. Hátborzongatóan adja vissza a haláltáborokban "élők" lelkivilágát, és olyan akkurátusan írja le Rejtő a hatvanfokos sivatagi hőséget, hogy konkrétan melegem volt olvasás közben. Ezt a könyvet kötelező elolvasni.

Az angol líra kincsesháza

A nagyszüleimnél vendégeskedve az első dolgom volt, hogy szemügyre vegyem a könyvespolcokat. Mondanom sem kell, hogy vérzett a szívem az ezernyi nagyszerű könyvért, amik közül legszívesebben az összeset elolvasnám. De volt három kisebb "pakk", alias egy-egy tok, benne pár karcsú, tenyérben elférő könyveskével - ezek voltak az angol, a francia és a modern cseh líra kincsesházai. Ezek már azért is kincset értek nekem, mert könyvek, és mert verseskötetek - na de az, hogy majdnem hetvenéves antikvár darabok, és hogy az elejükbe a nagyszüleim írtak egymásnak - "Dudikámnak" és "Jancsikámnak" -, muzeális értékűvé emelték őket a szememben.
Azt mondanom sem kell, hogy az összes verset imádtam, hiszen ezek a költők eleve a szerelmeim voltak már attól a kevéstől is, amit irodalomórán tanultunk róluk. Nem csoda, hogy első nekifutásra öt, másodikra a maradék három kötetet felfaltam. Fogalmam sincs, a franciára és a modern csehre mikor kerítek sort, ugyanis borulnak le az asztalomról az azonnal elolvasandó könyvek tornyai, de... majd egyszer elolvasom mindet. A világ összes könyvét is elolvasom, mindegyiket ötször, nem? Simán lehetséges.

Na, ezek lettek volna a július 7-től augusztus 16-ig elolvasott könyveim.
Igazából molyon is megtaláltok már, de még annyira kezdetlegesen vittem csak fel az "adataimat" (értsd: könyveimet), hogy inkább nem mutogatnám meg linkelgetném. Majd egyszer azt is tökélyre fejlesztem. Aha, persze.
Ne feledjétek el megírni, hogy melyik könyvet olvastátok már, és persze, hogy nektek hogy tetszett! :) xx Ness