A kritikaírók, a kritikaírás és a kritikarendelők egy kritikaíró szemszögéből

Ezt a blogot - tehát az első felületet, amin valaha blogkritikákat jelenítettem meg - már másfél éve hoztam létre, előtte pedig más blogjaimról kértem kritikát más kritikaíróktól. Szóval mondhatjuk, hogy már kb. három éve voltam és vagyok időnként kritikarendelő/-alany, és másfél éve írok kritikákat, mint kritikaíró. Hű.
Erre azért éreztem fontosnak rávilágítani, mert a mai bejegyzésemben (bármily meglepő) a kritikaírók milyenségéről, a kritika megírásának folyamatáról, vagyis úgy mindenéről, és a kritikarendelőkről fogok írni. Nehézkes, bonyolult és kényes a téma, de rászántam az időt, hogy kidolgozzam, illetve leírjak mindent, amit erről gondolok és érzek. Én pedig őszinte alkat vagyok, úgyhogy álljon itt minden, ami eszembe jutott ezekről!


Kezdjük rögtön az elején, mert mindig úgy a legkönnyebb haladni. Mi is a kritika?
A kritika, ahogy a való életben, úgy a blogger berkein belül is véleményt megfogalmazó műfaj, amit gyakorlatilag akárki, boldog-boldogtalan onthat akármiről. Ebből máris következik, hogy akármilyen hozzá nem értő személynek is ugyanannyi tere van a bloggeren érvényesülni ezzel a műfajjal, mint egy igazán tapasztalt, hozzáértő illetőnek. Emellett ahány kritikaíró, annyiféle kritika - van rövid, van hosszú, van pontozásra épülő, van ömlesztett -, így van hasznos és haszontalan is. Valamint akármilyen minősíthetetlen munka válhat kritikaalannyá: egy harmincéves, tapasztalt férfi különleges témákat feldolgozó naplóblogja éppúgy, mint egy tízéves kislány írás terén tett szárnypróbálgatásai. (Elég régóta írok kritikákat ahhoz, hogy tudjam: az írás nem korhoz, hanem érettséghez kötött. Szóval nem a tízéveseket akartam leírni. Ezeket a sarkított példákat csak a könnyebb megértés végett írtam, hogy hangsúlyozzam, mit akarok mondani.)

Nehéz a kritikaírókat, a kritikaírást és a kritikaalanyokat egymástól külön, pontokba szedve ízekre szedni, ezért valószínűleg nagyon egybe fognak folyni, de inkább ez, minthogy szétszedegessem őket három nagy részre, aztán valamilyen logikai kapcsolat kimaradjon, mert így tettem.

Haladjunk időrendben, oké? Avagy: a kritikarendelés, és hogy ki hogyan csinálja.
Ha én kritikát rendelek (mostanában nem szoktam, és régen se sokszor, de azért még emlékszem), az első, hogy keresek egy blogot - blogmagazint, kritikablogot, designblogot, ahogy tetszik -, amin dolgoznak kritikaírók. Ezt tehetem úgy, hogy a gugliba beírok valami olyasmit, hogy blogmagazin, criticism, critique vagy critics - ezekre nem ad ki mindent, ami szóba jöhet, úgyhogy ilyenkor érdemes a feliratkozóim között kutakodni. Tapasztalataim szerint szinte mindenki fel van iratkozva legalább egy-két blogmagazinra, ha másért nem, azért, mert kritikát rendelt onnan. Ezért, ha az erre a kritikás blogomra feliratkozók rendszeresen olvasott blogjai között szétnézek, szinte teljesen biztos, hogy találok nekem megfelelő kritikablogot. Más persze lehet, hogy a Facebookos, blogos csoportokban kutakodik, esetleg a kedvenc blogjain megy rá a kritikák fülére, és megnézi az elsőt, ami szimpatikus a megjelenített munkák közül - teljesen mindegy.
Az eredmény: eljutottunk egy blogra, ahonnan már lehet kritikát rendelni. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. A legvalószínűbb, hogy egy csodás, gyakorlott designer által készített kinézet virít a képernyőnkön, de olyan is előfordul, hogy nem így van. Ha nagyon ocsmány az adott blog designja, akkor már állunk is tovább - az ember előítéletes lény.
Vannak egy személy által vezetett blogok - majdnem azt mondtam, hogy példának okáért ez is ilyen, de ezt Pannával ketten vezetjük -, és vannak egész csoportok által működtetett blogmagazinok is, ahol kritikaírók mellett fejlécet, designt és könyvborítót készítő designerek, blogajánló-írók, rendezett kép-szerkesztők, fülszöveggyártók és egyebek is dolgoznak.
Jön a körülnézés fázisa - először nyilván az ötlik szembe, hogy egy vagy több választási lehetőségünk van-e kritikaíró terén. Akár így, akár úgy, mindenképp megnézzük a blogon már közzétett munkákat, hogy lássuk, mennyire minőségi és igényes bloggerrel/bloggerekkel állunk szemben. Ha nem tetszik, amit látunk, már állunk is tovább. Ha viszont tetszik, akkor rögtön klikkelünk a "rendelés menete" vagy valami ilyesmi névvel büszkélkedő oldalra, esetleg modulra, amit jobb esetben gondosan elolvasunk, aztán írunk a chatbe vagy e-mail boxba, hogy erről és erről a blogról kérünk kritikát ettől és ettől.
Azért írtam, hogy jobb esetben így teszünk, mert vannak olyan rendelők, akik ezt nem tartják szentírásnak. Az első random kritikablogra rámennek, körülnézés és rendelés menete-olvasgatás nélkül már írják is, hogy ők kritikát szeretnének a blogjukról. Ebből van, hogy nem akad probléma, de leginkább igenis akad.
Példának okáért: a kritikus kiírta a rendelés menete fülhöz, hogy több blogon is tevékenykedik, ezért aki e-mailben rendel tőle, az biggyessze már oda, hogy mi a blog neve, ahova kéreti közzétenni a kritikáját. Mit csinál a figyelmetlen rendelő? Egy betűvel sem említi, hova kéri a kritikáját, aztán még a kritikusnak kell arra külön időt áldoznia, hogy finom hangnemben visszaírjon, és kivárja, amíg az illető méltóztatik visszaírni, hogy mit akar.
Esetleg a kritikus külön hangsúlyozta, hogy csak az rendeljen tőle, aki bírja a kemény kritikát, illetőleg bír várni egy-két hónapot a kritikájára reklamálás nélkül. Ennek ellenére olyanok rendelnek tőle, akik a blogjukon a negatív kritikát alkotó kommenteket ki szokták törölni, és szidják is a kritikust ezerrel, hogy miért volt ilyen szívtelen. Ja, és ki ne hagyjam, hogy a kritikaíró két hónapos munkaideje alatt hányszor reklamálnak a blogja chatébe, hogy hol van már a kritika: "csak nem ki akar cseszni velem, azért várakoztat ennyi ideig?!", satöbbi...
Még ezeken kívül is becsúsznak a rendeléssel kapcsolatos bakik: a rendelő elfelejti linkelni a blogot, amiről kéri, vagy csak azt írja, hogy "a blogomról kérem", közben van négy blogja; olyan blogot linkel, amihez olvasói meghívó kell, vagy épp csak a szerkesztői láthatják - kösz szépen, azt aztán jól meg tudom majd kritizálni! -; olyan szinten érthetetlenül fogalmaz, hogy nem lehet kihámozni a mondanivalójából, hogy a kritikát a designról, a történetről vagy mindkettőről kéri-e. De ezek már a valószínűtlenebb, ritkább kategóriába tartoznak, és nem annyira vészesek.

Tekintsünk el mindezektől, és vegyük úgy, hogy a rendelés épen, érthetően és egészben megérkezett a kritikaíróhóz - aki megintcsak egy külön állatfajnak számít, nem?
Tapasztalataim szerint olyan tizenhárom éves kortól tizennyolc-tizenkilenc éves korig foglalkoznak bloggerek kritikaírással, ami nem szentírás - felőlem lehet tizenkét vagy harminc éves is egy kritikaíró; a lényeg az, hogy nem a középkorú és az idős korosztály foglalkozik ezzel. Szóval van egy halom tinédzserünk, akik annyi tehetséget és hozzáértést éreznek magukban, hogy kritikablogot nyitnak/megpályáznak egy kritikaírói állást egy, már meglévő blogon. Akkor kezdődik a katasztrófa, ha még csak nem is tartják magukat elég tapasztaltnak az írásban, és mégis belevágnak - mert menő, mert nézettséget hoz, mert így sokan megismerik majd a nevét, mert tudja a hátam, milyen oka lehet annak, hogy valaki kritikát írjon, mikor nem szereti csinálni.
Innentől leginkább arra fogok hivatkozni, hogy én milyen kritikaíró vagyok/milyen kritikaírónak tartom magam, mert mégiscsak erre van a legjobb rálátásom.
Valószínűleg nem meglepő, de minden kritikus kezd valahol - minden kritikaíró megírja egyszer élete első kritikáját, ami valószínűleg nem olyan lesz, mint a harmincötödik, és ez így van jól, így fejlődünk mind. De így, a sokadik kritikám megírásához én mégis hogyan kezdek hozzá, mit csinálok, hogyan jutok el odáig, hogy leírjam az adott blog chatébe: "a kritikád elkészült, link a nevemen", vagy akármi, kicsit cifrább szöveget?

Én naponta többször is felnézek mind a blogjaimra, mind az e-mailemre, így legfeljebb huszonnégy órával a megérkezése után felfigyelek minden kritikarendelésre, amit kapok. Ha fellép a felsoroltak közül akármelyik galiba, akkor azt próbálom lehetőségeim szerint orvosolni, normál esetben viszont rögtön felírom a várólistámra az illetőt, a blogja linkjével és a nevével együtt, és meg is írom neki, hogy így tettem.
Ha épp ő kerül a várólista tetejére, akkor már kapásból létre is hozom a bejegyzést, amibe majd a kritikája kerül. Három blogon írok kritikákat és tucatnyi blogmagazint követek, úgyhogy tudom, hogy akármilyen címmel lehet ezt illetni (*a rendelő neve* blogja / '*a kritikaalany blog címe*' blogkritika / Nessa-kritika #*a szám, ahányadik kritikám ez az adott blogon* - *a rendelő neve*: *a kritikaalany blog címe*; amit csak el tudsz képzelni). Ha úgy van, az elejükre szoktam valami szösszenetet írni: leginkább azt, hogy mikor rendelték az adott kritikát, hogy a kinézetről vagy a tartalomról szól csak, bocsánatkéregetés a hosszú várakoztatásért, satöbbi. Alap, hogy belinkelem az adott blogot, amiről épp írni fogok, esetleg a szerzője profilját is. Elterjedt szokás, ezért a másik két kritikus blogomon képernyőképet is szoktam csinálni az adott blogról, hogy beillesszem a linkje elé. Utóbbi azért hasznos, mert ha mondjuk designt vált az illető, és később visszanézi a régi kritikáit, akkor tudni fogja, hogy az a kritikaíró miért elemzett egy teljesen más kinézetet, mint ami most van a blogján.

Körülbelül itt kezdődik el magának a kritikának a megírásának a folyamata, ami aztán tényleg annyi módon indulhat, folytatódhat és végződhet, mint égen a csillag. Még általánosítva is nehéz leírni, hogy ezt mégis hogyan kell elképzelni, úgyhogy kezdeném azzal, hogy jómagam mégis mit szoktam csinálni, amikor szabaddá tettem egy fél, de inkább egy egész délutánomat, és leültem a számítógépem elé kritikát írni.

Első, hogy megnyitom a kritika bejegyzését, valamint a kritizált blogot. Utóbbin nyomban körülnézek, és akaratlanul is leszűrök róla egy első benyomást, amit vagy beleszövök később a kritikába, vagy nem - ha az első benyomásomat felülmúlja a tüzetesebb átvizsgálás, akkor nyilván nem. Ha a címéből nem jöttem rá, akkor átfutok az oldal fülszövegén, leírásán, infóboxán, bejegyzésein, hogy megtudjam: történetes bloggal, blogmagazinnal, verses-novellás bloggal, naplóbloggal, miegyébbel van-e dolgom. Ez azért is fontos, mert én pontrendszert követek a kritikáimmal, és nem lenne szerencsés, ha történet-alapötletet akarnék pontozni egy beauty-blogon.
Második természetesen a blog elolvasása. Ha több évados/irgalmatlanul hosszú fejezetekből álló/rengeteg témájú bejegyzést, kritikát, novellát, verset felsorakoztató blogról van szó, akkor nyilván nem nyálazom át elejétől a végéig mindegyik bejegyzését, de én alapjáraton eljutottam odáig, hogy vagy végigolvasom a blogot, vagy hagyhatom a francba. Régen csináltam olyat, hogy csak belenéztem egy blogba, és úgy írtam össze valami, véleménynek nem nevezhető izét a kritikába (túl sok helyről láttam ezt a példát, haha), de ma már nem, mert egyrészt tanultam az ilyen alkalmakból, másrészt rájöttem, hogy nem kéne beállnom a sorba. De erről később.
Miközben olvasok, jegyzettömbbe szoktam gépelgetni az észrevételeimet - vagyis kábé mindent, amibe bele tudok kötni. A pozitívumokat nem kell legépelnem, mert azokból általában kevesebb van, ezért jobban meg tudom őket jegyezni. Ha nagyon gyatra helyesírású blogról van szó, akkor szokásom a hibás részeket is kimásolgatni, hogy a helyesírás-pontban felsorakoztathassam a konkrét példákat, pirossal átjavítva.
Ha végigolvastam a blogot/elolvastam annyi tartalmat a blogból, amennyit nem szégyellek, nem tartok túl kevésnek, akkor máris megyek a bejegyzéskémbe, és kezdem is a dolgok legelején.
Az idők során fokozatosan kialakult egy szilárd, egy blognak (szerintem) szinte már minden részletére kiterjedő pontrendszerem, amibe egyszerűen mindent beleírok, amit csak gondolok a blogról, de a legalapvetőbb részek a következők - pozitívum (ha van), negatívum, illetve tanács, hogy hogyan javítsd ki az utóbbit. Mindháromból igyekszem annyit felsorakoztatni, ahányat csak felfedeztem, de pl. a pozitívumokat nem szoktam olyan hosszasan elemezni, mint a negatívumokat, hiszen nem dicshimnuszt vagyok hivatott írni, hanem kritikát. A kinézetet alapjáraton rövidebben elemzem, mint a tartalmat - igen, tudom, 21. században élünk, de én azért szeretek a külső mögé nézni, mielőtt ítélkeznék, és szeretem a dolgok külseje helyett inkább a belsejükről kifejteni a véleményemet, ha van választásom.
Nem szükségszerű a limit, de pár ezer szavas kritikákat szoktam írni, rövidebbet csak akkor, ha nagyon zseniális bloggal van dolgom, aminek csak a pozitívumait tudnám elemezni.
Nem állítom, hogy az én, kritikabeli szavam a szentírás, vagy hogy én nem tévedhetek, vagy hogy én vagyok a lehető leghozzáértőbb, akitől kritikát lehet rendelni. Csak annyit tudok biztosan, hogy legalább nyolcéves írói "pályafutás" - ha fogalmazhatok ilyen szarul - áll mögöttem, ebből minimum három óta blogolok is, szóval mindenképp van némi tapasztalatom ezekről.

De térjünk át rólam és az én módszereimről arra, hogy más kritikusok mit csinálnak. Persze, kivételek mindig vannak, és nyilvánvaló, hogy nálam jóval hozzáértőbb, profibb, gyakorlottabb, tapasztaltabb, tehetségesebb kritikaírók is rengetegen dolgoznak a bloggeren, de azt - remélem - mindenféle nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a többség nem veszi annyira komolyan a "munkáját", mint én. Hoznék egy igen sokatmondó példát, amit tényleg egy valódi kritikában olvastam, de ha emlékeznék rá, hogy hol és mikor, akkor sem mondanám meg: "a történetet nem olvastam el, de nagyon tetszik", vagy valami ehhez hasonló. És utána megadta a történetre a 10/10 pontot. Szerintetek? Igen, én is csináltam olyat, hogy pölö egy részt elolvastam egy blogból, és úgy írtam róla kritikát, de az nagyon régen volt, és legalább azt az egy részt kielemeztem! Szóval teljesen ismeretlen munkáról nem alkottam véleményt!
Aztán ott van a párszavas-kritika rengeteg híve. Nem, nem arról beszélek, amikor valaki direkt villámvélemény írását vállalja. Hanem arról, amikor valaki 'kritika' címszó alatt a szempontok leírását is beleszámolva 500 szóban írja le a véleményét, ezt is úgy, hogy a fülszöveget csak beilleszti (kétszer, mert annak a blognak épp nem volt prológusa, ezért prológus helyett is a fülszöveget pontozta, és oda is a fülszöveget illesztette be!), és ad rá pontot. Magyarul a saját, szavakkal megfogalmazott véleménye 200 szó sincs. Mindez az akkor kb. 10 részes, történetes blogról.
Természetesen megvan az a típus is, aki ódákat/pocskondiázásokat ír a blogok designjáról, de semmi érdemlegeset nem tud mondani a tartalomról olyasmiken kívül, hogy "a cím tetszik", "érdekes a történet, nagyon jó". Arról már nem is beszélve, amikor designblog szerkesztője írja a kritikát, ezért direkt lehúzza az adott blog külsejét, hogy a blogger elkeseredésében rendeljen egy újat tőlük. Mondhatom, ez igazán segítőkész megoldás.
A legsúlyosabb eset, amikor egy abszolút hozzá nem értő blogger kezdi ontani magából a mennyei mannából álló kritikát - tehát gyakorlatilag mások történetvezetését, következetességét, karaktereinek kidolgozását, leírásait, párbeszédeit, helyesírását, fogalmazását, stílusát, tehetségét pontozza és osztályozza, mikor ő maga sem tud még csak helyesen írni sem, és ordít róla, hogy még regényt sem fogott a kezében soha. És az általános iskolát is végigaludta (vagy ki sem járta), ha az általános műveltségéből indulok ki.

Mielőtt pedig még továbblépnék, hadd térjek vissza a kritikarendelőkre annak a pár szónak az erejéig, amíg leírom, milyen reakciók léteznek egy elkészült kritikára az alanya részéről.
Na, ugye azt mindenki tudja, hogy a kritikaírók (a designerek, és egy blogmagazin minden lehetséges ágazatban dolgozó illetője is, de most nem róluk írok) ingyen dolgoznak. Azt, hogy ennek ellenére miért csinálják ennyien, később tárgyalom, most nem erre akarok kilyukadni. Hanem arra, hogy ezért alapjáraton elvárunk némi csekélyke hálát a végigdolgozott óráinkért (én speciel órákon keresztül dolgozom egy kritikán; a fenti példák alapján lehet, van olyan, aki csak percekig). Többféle eshetőség lép fel, amikor a hálára kerül a sor. Van, hogy semmilyen - de komolyan, semmilyen! - formában nem érkezik nemhogy köszönet, visszajelzés sem: sem egy pipa, hogy "elolvastam"/"hasznos", amiből esetleg következtethetnénk arra, hogy a kritika alanya legalább átnyálazta a kritikánkat, ha mást nem; sem egy komment, amibe legalább egy kurta köszönömöt odaböknének. Aztán ott van az az eset, amikor a kritika elég negatív hangvételű volt, ezért az alanya nem fogadta kitörő lelkesedéssel, mégis megköszönte, mert hát mégis illik, oszt' kész. Vagy az az eset, amikor a kritikát (mindegy, milyen kicsengésű volt éppen) megköszöni a megrendelője, de egy betűt sem fogad meg a benne leírtakból. Ez is elég lehangoló, ha a kritikus épp naiv (mint én), és nyomon követi a blogokat, amiket kritizált, hogy hova fejlődtek, mit fogadtak meg a szavaiból, de azért túlélhető - a többezer legépelt szavunkért legalább kaptunk néhányat attól az illetőtől, akiért legépeltük! Köszönjük meg az úristennek az apró kegyeit!
Viszont mindezek mellett létezik az a csekély réteg a kritikarendelők között, akiknek érdemes kritikát írni. Akik nemcsak megköszönik, de lehetőségeik és képességeik szerint meg is fogadják azt, amit írtunk. Gyakorlatilag: akikért kitartunk néhány hálátlan rendelőn keresztül.

De hogy ne csak ilyen kevés konkrét példával és ilyen sok leplezetlen mocskolódással tudjak szolgálni, külön kutakodtam egy pöppet válogatott blogmagazinokon, hogy ki mégis hogyan áll hozzá a kritikarendeléshez, a kritikaíráshoz, és hogy milyen kritikaírók lepik el a bloggert a véleményükkel.
Van egy blog, amit nem nevezek meg, mert nem az a lényeg. Esküszöm, hogy tömény, vérprofi, több ezer szavas kritikákat ír, és tizenöt kritikáját számoltam, amire egyáltalán nem érkezett visszajelzés a kb. harmincból. Pedig ismétlem, nála jobb kritikust még sose láttam (és elég sokat láttam már, hogy ezt mondhassam), és szerintem a bloggeren nem is tevékenykedik nála jobb.
Sok olyan kritikát láttam, amit nem is lenne szabad publikálni. Most nem hozom fel azt, hogy milyen rohadt rövidek, elvégre ha valaki egy isteni zseni, akkor három szóba is bele tud sűríteni annyi jelentést, amit én több százba - ezeknél nem ez a helyzet áll fenn, de azt akartam mondani, hogy nem csak a hosszat veszem figyelembe, mint blogkritika-minőségi mércét.
Hadd említsek néhány ilyen merényletet a bloggervilág ellen. Van olyan blog, amin a kritikaírók csak a fejlécről (!!!) írnak feleannyit, mint minden másról (tehát kb. a designról és a történetről) együtt. Oké, én elhiszem, hogy egy blogmagazinon, amit ellepnek a designerek, fontos kérdés a kinézet, de könyörgöm, attól nem lesz színvonalasabb a szerencsétlen írása, ha szétoltod vagy épp agyondicséred a nyamvadt fejlécét, amit nagy valószínűséggel nem is ő csinált! Arról már nem is beszélek, amikor a designt sorokon keresztül elemzik, a tartalmat meg letudják azzal, hogy "nekem nagyon tetszik, csak így tovább, best író vagy! 10/10", mert, gondolom, ezen csak én akadok fenn. (Megjegyzem: annak a blognak, amiről az utóbbi példákat hoztam, a minősíthetetlensége ellenére is kereken nyolcvan feliratkozója van, úgyhogy megint nem csalódtam az emberiségben, jöhet a taps.)
De, hogy ne vágjatok eret, elárulom, hogy vannak kivételek. Van 500 feliratkozóval büszkélkedő blog, ami tényleg tűrhető kritikákat publikál. Van 200 feliratkozós, ami ha nem is a legjobb, de mégis jobban megérdemli a feliratkozóit, mint a fenti, negatív példák.

De ezek után felmerül a jogos kérdés: miért is szenvedünk mi, kritikaírók ennyit a kritikákkal, ha a jelek szerint négyből egy alkalommal éri meg igazán? A válasz több részből tevődhet össze, igyekeztem összeszedni mindent, amit csak elképzelhetőnek tartok.
Elsőként ott van az egyszerű érv: jó, az a négyből három tényleg fölösleges munka, na de a negyedik feldobja a hetünket! Én legalábbis mindig így érzek, amikor olyan alanyt vet elém a sors, aki igazán megérdemli a kritikájába fektetett munkát. Amikor épp egy terjedelmes, hálálkodó kommentet olvasok a legújabb kritikám alatt, és másnap azt, hogy tényleg, mennyi mindent átjavított a blogján, amit javasoltam - annál (számomra legalábbis) kevés jobb érzés van. A megtérülő munka, a blogger színvonalának egyetlen nanométernyivel feljebb tornászása, a dicsérő szavak, a plusz egy feliratkozó és komment és pipa... hát már csak megéri, nem?
Innentől már bonyolultabb a fáma. Vannak az olyanok, mint én - vagyis én nagyon remélem, hogy vannak, és nemcsak én vagyok vele így -: akik utálattal tekintenek az egyre korcsosuló világra, épp ezért mániájukká válik, hogy legalább valami egészen apró dolgon javítsanak benne. Számomra ez a blogger színvonala; amióta először eszembe jutott, hogy kritikablogot nyissak, azóta álmodozom arról, hogy egyszer az én munkám nyomán lesz valamivel jobb a helyzet itt. Hogy ha másra nem, hát a következetességre, a helyesírásra és a háromdimenziós karakterek megalkotására megtanítottam legalább egy-két embert, ha többet nem is. Értitek, nem olyan általános sikereket akarok elérni, hogy, tudom is én, az összes szar blog tűnjön el a süllyesztőben, kerüljön törlésre. Nem is olyat, hogy többé senki ne rakja be karakterképnek Selena Gomezt, mert már az eremet vágnám fel, mikor meglátom, annyira unalmas és hiteltelen. Én csak olyan apró, de sokatmondó dolgokon akarok javítani, amik ha sokkal nem is, de egy icipicivel feljebb tornászhatják az emberek elvárásának szintjét. Mert igen, amióta ilyen szar világban élünk, azóta az emberek is elkezdtek szart gyártani, mondván, a sok hülyének úgyis jó az is.
Mivel az ember gyarló, ezért automatikusan ott a kérdés: mi másért csinálná ezt, ha nem a hírnévért? Igaz, a való életben attól nem fogsz jobban boldogulni, ha van egy húsz blogot működtető, már nyolcvan kritikát közzétett blogger-neved, de mégis jó érzéssel tölt el a tudat, hogy van ötven feliratkozód vagy kétszázezer oldalmegjelenítésed. Nem mész vele sokra a megélhetőség vagy a kézzelfogható siker szempontjából, de ilyenkor nem is ez a fő szempont, amit szem előtt tartunk.
Ha meg érdekel az írás, a kritikaírás, a blogok, vagy akármi, aminek köze van a bloggeren belüli kritikaíráshoz, akkor magától értetődik, hogy erre a hivatásra adod a fejed. Hiszen ezzel tucatnyi különböző írástechnikát, írópalántát, történetet, akár műfajt megismerhetsz, és egyetlen könyvre sem kellett ezreket kiadnod. Amellett még olyasmit is csinálsz, amit élvezel, amit szeretsz csinálni. Hogy a ménkűbe ne csinálnád?


Hát, nem tudom, mennyire volt hasznos ez a cikk, és mennyire éreztétek annak. Feltétlenül tudni akarom a válaszotokat, úgyhogy ne felejtsetek el kommentelni, mert engem azzal lehet boldoggá tenni, tudjátok. :3
Nessa voltam, ne egyetek embert, mert az emberi agytól prionvírust kaptok el! (Tudtam, hogy egyszer az agyamra fog menni a biológia-magolás.)
Jó éjt!