Végig a Harag-fok déli partja mentén omladozó kőőrtornyok meredeztek, amiket az ősi napokban emeltek, hogy a tengeren keresztül belopódzó dorne-i fosztogatókra figyelmeztessenek. Faluk nőttek ki a földből a tornyok körül. Néhány várossá virágzott.
Az Idegen a Könnyező Toronyban kötött ki, ahol az Ifjú Sárkány holtteste egyszer három napig időzött a hazaútján Dorne-ból. A város vaskos fafalain csapkodó zászlók még mindig Tommen király szarvas-oroszlánját mutatták, annak a látszatát keltve, hogy a Vastrón szavának legalább itt még van tekintélye. - Vigyázzatok a nyelvetekre! - figyelmeztette a társait Arianne, miközben partra szálltak. - Az volna a legjobb, ha Királyvár sosem tudná meg, hogy áthaladtunk itt. - Ha Connington nagyúr lázadását levernék, rossz fényt vetne rájuk, ha közismert lenne a tény, hogy Dorne őt küldte tárgyalni vele és a trónkövetelőjével. Ez is egyike volt a leckéknek, amiket az apja vérrel és verítékkel tanított meg neki; gondosan válaszd ki, melyik oldalra állsz, és csak akkor tedd, ha esélyes a győzelemre.
Nem okozott gondot lovakat venniük, habár az ár ötször magasabb volt, mint előző évben lett volna. - Öreg jószágok, de egészségesek - bizonygatta a lovász. - Nem találtok jobbat Viharvégnek ezen a felén. A griff emberei minden lovat és öszvért elkoboznak, amit meglátnak. Az ökröket is. Néhányuk aláfirkantja a nevét a papírra, ha fizetséget kérsz, de vannak mások, akik ugyanolyan könnyedén felhasítanák a hasadat és egy maréknyival fizetnének ki a saját beleidből. Ha bárki ilyennel találkoztok, vigyázzatok a nyelvetekre és adjátok oda a lovakat!
A város elég nagy volt, hogy három fogadóval is büszkélkedhessen, és mindegyik közös helyiségében tömegével voltak a pletykák. Arianne mindegyikbe elküldte az embereit, hogy halljanak ezt-azt. A Törött Pajzsban Homok Daemonnak azt mondták, hogy a nagy sekrestyét a Férfiházon tengeri fosztogatók égették fel és rabolták ki, és szűz-szigeti főépületből száz ifjú papnövendéket elhurcoltak rabszolgának. A Fajankóban Joss Hood megtudta, hogy Könnyező Toronyból félszáz férfi és fiú indult útnak észak felé, hogy csatlakozzon Jon Conningtonhoz Griff-fészekben, beleértve Ser Addamet, az öreg Fehérfejű nagyúr fiát és örökösét. De a találó nevű Részeg Dorne-iban Tollas hallott embereket arról sutyorogni, hogy a griff meggyilkolta Vörös Ronnet fivérét, és megerőszakolta szűz húgát. Ronnet maga a szóbeszéd szerint délre sietett megbosszulni a bátyja halálát és a húga megbecstelenítését.
Azon az éjjelen Arianne útnak indította az elsőt a hollói közül vissza Dorne-ba, beszámolva az apjának mindarról, amit láttak és hallottak. Másnap reggel a kíséretével Fátyolerdőbe indultak, ahogy a kelő nap első sugarai átdőltek Könnyező Torony csúcsos háztetőin és görbe sikátorain. Délelőttre csöpörögni kezdett az eső, miközben zöld mezők és apró falvak földjén haladtak észak felé. Ezidáig nem látták nyomát küzdelemnek, de a kitaposott út mentén az összes többi utazó a másik irányba látszott haladni, és a falvakban, amiken áthaladtak, a nők bizalmatlankodva bámultak rájuk, és maguk mellett tartották a gyermekeiket. Még északabbra a mezők helyét ívelt dombok és vén erdők sűrű berkei vették át, az út ösvénnyé fogyott, és a falvak kevésbé gyakorivá váltak.
A szürkület a Záporerdő szélén talált rájuk, egy nedves, zöld világban, ahol patakok és folyók rohantak át sötét erdőkön, és a talaj sárból és rothadó levelekből állt. Óriási fűzfák nőttek a folyóvizek mellett, nagyobbak, mint amilyeneket Arianne valaha látott, hatalmas törzsük olyan bütykös és görbe, mint egy öregember arca, ezüstös mohaszakállal feldíszítve. A fák minden oldalon egymáshoz préselődtek, kizárva a napot; bürkök és vörös cédrusok, fehér tölgyek, katonafenyők, amik olyan magasan és egyenesen álltak, mint egy-egy torony, óriási őrfák, nagylevelű juharfák, vörösfenyők, féregfák, itt-ott még egy vad varsafa is. Kusza ágaik alatt páfrányok és virágok nőttek bőségesen; kardpáfrányok, hölgypáfrányok, harangvirágok és dudáscsipke, esthajnalcsillagok és méregcsókok, párlófű, tüdőfű, borzhínár. Gombák sarjadtak lent a fagyökerek között, és a törzsekből is, sápadt, foltos kezekként, amik elkapták az esőt. Más fákat beterített a zöld vagy szürke vagy piros erezetű, egy alkalommal élénklila moha. Különféle zuzmók fedtek minden sziklát és követ. Mérges gombák burjánzottak a rothadó farönkök mellett. Maga a levegő is zöldnek tetszett.
Arianne egyszer hallotta apját és Caleotte mestert egy septonnal veszekedni arról, hogy miért annyira különböző a Dorne-tenger északi és déli oldala. A septon úgy gondolta, Istenharagja Durran, az első Viharkirály miatt volt, aki ellopta a tengeristen és a szélistennő leányát, ezzel kiérdemelve örök ellenségességüket. Doran herceg és a mester inkább a szél és a víz felé hajlottak, és arról beszéltek, hogyan vesznek fel a lent, a Nyár-tengerben keletkezett nagy viharok nedvességet észak felé tartva, mígnem a Harag-fokba csapódnak. Emlékezett rá, hogy az apja azt mondta, valami furcsa okból kifolyólag a viharok Dorne-ra látszólag sosem csaptak le. - Tudom az okodat - felelte a septon. - Soha egyetlen dorne-i sem lopta el két isten leányát.
A haladás itt sokkal lassabb volt, mint Dorne-ban. Rendes utak helyett göröngyös csapásokon haladtak, amik erre-arra kígyóztak, hatalmas, mohafödte sziklák hasítékain keresztül és földi szederbe fojtott, mély vízmosásokon át. Néha az ösvény teljesen eltűnt, mocsarakba süllyedve vagy felszívódva a páfrányok között, magára hagyva Arianne-t és a társait, hogy a maguk útját keressék a csendes fák között. Az eső még mindig esett, lágyan és egyenletesen. A levelekről lecsöpögő nedvesség hangja körbevette őket, és nagyjából mérföldenként újabb és újabb kis vízesés zenéje ütötte meg a fülüket.
Az erdő barlangokkal is tömve volt. Azon az első éjszakán az egyikben húzódtak meg, hogy kiszabaduljanak a nedvességből. Dorne-ban gyakran sötétedés után utaztak, mikor a holdfény ezüstté változtatta a szálló homokot, de a Záporerdő tele volt mocsarakkal, szakadékokkal és víznyelőkkel, és a fák alatt, ahol a hold csupán emlék volt, szurokfeketeség uralkodott.
Tollas tüzet rakott és megsütött egy pár vadnyulat, amit Ser Garibald szedett le, pár vadhagymával és gombával, amit az út mentén talált. Miután ettek, Homok Elia egy husángból és egy kevés száraz mohából fáklyát csinált és elindult felfedezni a barlang mélyét. - Ügyelj, hogy ne menj túl messzire! - intette óva Arianne. - Ezek a barlangok néha nagyon mélyek, könnyű eltévedni bennük.
A hercegnő egy újabb cyvasse-játszmát veszített el Homok Daemon ellen, megnyert egyet Joss Hooddal, aztán visszavonult, miközben ők elkezdték megtanítani a szabályokat Jayne Ladybright-nak. Már belefáradt az efféle játékokba.
Nym és Tyene mostanra talán már elérték Királyvárat, tűnődött, ahogy keresztbe tett lábakkal letelepedett a barlang szájánál, hogy nézze a hulló esőt. Ha mégsem, akkor nemsokára ott kell lenniük. Háromezer harcedzett lándzsás ment velük a Csontúton, túl Nyárodú romjain és fel a királyi úton. Ha a Lannisterek megpróbálták volna bevetni a kis csapdájukat a Királyerdőben, Nym úrnő gondoskodott volna róla, hogy az katasztrófába torkolljon. És a gyilkosok sem találhatták meg a prédájukat. Trystane herceg biztonságban hátramaradt Napdárdában, egy könnyes búcsú után Myrcella hercegnőtől. Ez egy fivérről elszámol, gondolta Arianne, de hol van Quentyn, ha nem a griffel? Elvette már a sárkánykirálynőjét? Quentyn király. Még mindig ostobán hangzott. Ez az új Daenerys Targaryen féltucat évvel fiatalabb volt Arianne-nál. Mit akarna egy ilyen korú hajadon az ő unalmas, könyvmoly öccsétől? A fiatal lányok jóképű lovagokról álmodoztak pajkos mosollyal, nem komoly fiúkról, akik mindig a kötelességüket teljesítették. De Dorne-t akarni fogja. Ha el reméli nyerni a Vastrónt, ahhoz szüksége van Napdárdára. Ha ennek Quentyn volt az ára, akkor ez a sárkánykirálynő megfizeti. Mi van, ha Griff-fészekben volt Conningtonnal, és ez az egész egy másik Targaryenről csak valamiféle körmönfont fortély volt? A fivére már akár vele is lehetne. Quentyn király. Vajon le kell majd térdelnem előtte?
Abból semmi jó nem sülhet ki, ha elmélkedik rajta. Quentinből vagy király lesz, vagy nem. Imádkozom, hogy Daenerys gyengédebben bánjon vele, mint a fivérével.
Ideje volt aludni. Másnap hosszú mérföldeket kellett megtenniük. Csak amikor elhelyezkedett, tudatosult Arianne-ban, hogy Homok Elia nem tért vissza a felfedezőútjáról. A nővérei hét különböző módon fognak meggyilkolni engem, ha bármi történt vele! Jayne Ladybright megesküdött, hogy a leány nem hagyta el a barlangot, ami azt jelentette, hogy még mindig ott volt valahol, a sötéten át barangolva. Amikor a kiáltozásaikra sem jött elő, nem volt mit tenni, mint fáklyákat készíteni és a kutatására indulni.
A barlang sokkal mélyebbnek bizonyult, mint bármelyikük gyanította. A köves bejáraton túl, ahol a társasága tábort vert és megbéklyózta a lovaikat, egy sor kanyargó átjáró vezetett le és le, mindkét oldalt kígyózó fekete lyukakkal. Még beljebb a falak ismét felnyíltak, és a kutatók egy hatalmas mészkőüregben találták magukat, ami nagyobb volt, mint egy kastély nagyterme. A kiáltásaik megzavartak egy denevérfészket, amely lakói zajosan csapkodtak körülöttük, de csupán távoli visszhangok kiáltottak vissza. A terem lassú körbejárása során három további átjárót fedeztek fel, amik közül az egyik olyan kicsi volt, hogy négykézláb kellett volna továbbmenniük. - Először a többit próbáljuk meg - rendelkezett a hercegnő. - Daemon, gyere velem! Garibald, Joss, ti a másikkal próbálkozzatok!
A járat, amit Arianne választott, száz lábon belül lejtős és nedves lett. A járás bizonytalanná vált. Egy alkalommal megbotlott, és meg kellett kapaszkodnia, hogy ne csússzon el. Nem egyszer latolgatta a visszafordulást, de látta Ser Daemon fáklyáját maga előtt és hallotta, hogy Elia nevét kiáltozza, így hát továbbhaladt. És egyszer csak egy újabb üregben találta magát, ötször nagyobban, mint az előző, kőoszlopok erdejével körülvéve. Homok Daemon mellé lépett és felemelte a fáklyáját. - Nézd, milyenre formálták a követ! - mondta. - Azok a pillérek, és az a fal ott. Látod?
- Arcok - szólt Arianne. Annyi szomorú, bámuló szem!
- Ez a hely az erdő gyermekeihez tartozott.
- Ezer évvel ezelőtt. - Arianne elfordította a fejét. - Hallgasd! Ez Joss?
Ő volt. A többi kutató megtalálta Eliát, mint azt ő és Daemon megtudták, miután visszaküzdötték magukat a csúszós lejtőn át a legutóbbi csarnokba. Az ő járatuk egy mozdulatlan, fekete tóhoz vezette őket, ahol derékig vízben találtak a lányra, ahogy vak marénát fogott a puszta kezeivel, miközben a fáklyája vörösen és füstölve égett a homokban, ahova szúrta.
- Meghalhattál volna! - foglalta össze Arianne, mikor meghallotta a történetet. A karjánál fogva megragadta Eliát és megrázta. - Ha az a fáklya elaludt volna, egyedül maradtál volna a sötétben, jóformán vakon. Mit gondoltál, mit csinálsz?
- Fogtam két halat - felelte Homok Elia.
- Meghalhattál volna! - ismételte Arianne. A szavai visszaverődtek a barlang falairól: - ...volna... volna... volna...
Később, mikor visszatértek a felszínre és a haragja elpárolgott, a hercegnő félrehívta a leányt és leültette. - Elia, ennek véget kell vetni! - mondta neki. - Most nem Dorne-ban vagyunk! Nem a nővéreiddel vagy, és ez nem egy játék! Azt akarom, hogy a szavadat add arra, hogy eljátszod a cselédlányt, amíg biztonságban vissza nem érünk Napdárdába. Azt akarom, hogy szelíd és jámbor és szófogadó légy. Vigyáznod kell a nyelvedre! Nem akarok többet Dárda úrnőről vagy a bajvívásról hallani, sem atyádról vagy a nővéreidről! A férfiak, akikkel tárgyalnom kell, zsoldosok. Ma ezt a férfit szolgálják, aki Jon Conningtonnak nevezi magát, de holnap ugyanilyen könnyedén szolgálhatnák a Lannistereket. Egy zsoldos szívének megnyeréséhez mindössze aranyra van szükség, és Kaszter-hegy abban nem szenved hiányt. Ha a rossz ember szerez tudomást arról, ki vagy, megragadhatnak és váltságdíjért fogva tarthatnak...
- Nem - vágott közbe Elia. - Téged akarnak majd váltságdíjért fogva tartani. Te vagy Dorne örököse, én csak egy fattyúleány vagyok. Atyád egy láda aranyat adna érted. Az én apám halott.
- Halott, de nem merült feledésbe - vetette ellen Arianne, aki egy fél életen át kívánta, bárcsak Oberyn herceg lett volna az apja. - Te Homokkígyó vagy, és Doran herceg bármi árat megfizetne, hogy biztonságban tudjon téged és a nővéreidet. - Ez végre megmosolyogtatta a gyermeket. - Megesküszöl? Vagy vissza kell, küldjelek?
- Megesküszöm. - Elia nem hangzott boldognak.
- Atyád csontjaira!
- Atyám csontjaira.
Ezt az esküt meg fogja tartani, döntött Arianne. Megcsókolta unokatestvére orcáját és elküldte aludni. Talán valami jó is kisülhet a kalandjából. - Mostanáig sosem tudtam, milyen vad - panaszkodott Arianne Homok Daemonnak később. - Miért tukmálná őt rám atyám?
- Bosszúból? - vetette fel a lovag egy mosollyal.
A harmadik nap vége felé érték el Fátyolerdőt. Ser Daemon előreküldte Joss Hoodot, hogy derítse fel nekik a terepet és tudja meg, jelenleg ki a kastély ura. - Húsz ember sétál a falakon, talán több - jelentette, mikor visszatért. - Sok kordé és szekér. Mikor bemennek, alaposan le vannak terhelve, és üresek, mikor kijönnek. Minden kapunál őrök állnak.
- Zászlók? - kérdezte Arianne.
- Aranyszínűek. A kaputornyon és az erődön.
- Mit ábrázoltak?
- Azt nem láttam, de nem fújt a szél. A lobogók ernyedten lógtak a botjaikon.
Ez bosszantó volt. Az Arany Kompánia zászlai aranyszőttesek voltak, címer és díszítés nélkül... de a Baratheon-ház lobogói is aranyszínűek voltak, bár az övéik Viharvég koronás szarvasát ábrázolták. Az ernyedt zászló viszont akármelyik lehetett. - Voltak más lobogók? Ezüstszürkék?
- Én csak aranyakat láttam, hercegnő.
Bólintott. Fátyolerdő a Mertyns-ház székhelye volt, akiknek címere egy nagy szarvasbaglyot ábrázolt, szürke alapon fehéret. Ha az ő zászlaik nem lobogtak, akkor a szóbeszéd valószínűleg igaz volt, és a kastély Jon Connington és a zsoldosai kezébe került. - Ezt a kockázatot vállalnunk kell - mondta a társainak. Atyja óvatossága jól szolgálta Dorne-t, ezt már elfogadta, de most a nagybátyja merészségének jött el az ideje. - Irány a kastély!
- Kibontsuk a zászlódat? - kérdezte Joss Hood.
- Még ne! - válaszolta Arianne. A legtöbb helyen jól szolgálta a hercegnői cím, de volt pár, ahol nem.
A kastély kapuitól fél mérföldre három, szegecses mellényt és acél félsisakot viselő férfi lépett ki a fák közül, hogy elállja az útjukat. Kettejüknél felhúzott, töltött íjpuska volt. A harmadik csak egy utálatos mosollyal fegyverkezett fel. - És ti mégis hova tartotok, szépségeim? - kérdezte.
- Fátyolerdőbe, az uradhoz - felelte Homok Daemon.
- Jó válasz - mondta a vigyorgó. - Gyertek velünk!
Fátyolerdő új zsoldosurai Ifjú John Muddnak és Láncosnak nevezték magukat. Azt beszélték, mindketten lovagok. Egyikük sem viselkedett úgy, mint akármelyik lovag, akivel Arianne valaha találkozott. Mudd tetőtől talpig barnát viselt, ugyanolyan árnyalatút, mint a bőre, de a fülein egy-egy pár aranyérme fityegett. A Muddok ezer évvel előtt királyok voltak fent a Trident mentén, ezt tudta, de ebben az egyben semmi királyi nem volt. Nem is volt kifejezetten fiatal, de úgy tűnt, az apja is az Arany Kompániában szolgált, ahol Öreg John Mudd-nak hívták.
Láncos másfélszer olyan magas volt, mint Mudd, széles mellkasát egy pár rozsdás lánc szelte át, ami a derekától a válláig ért. Míg Mudd kardot és tőrt viselt, Láncosnál nem volt más, mint öt lábnyi vas láncszem, kétszer olyan vastagok és súlyosak, mint a mellkasán keresztben lévők. Ostorként forgatta őket.
Kemény férfiak voltak, nyersek és brutálisak és nem túl kifinomult beszédűek, sebhelyekkel és viharvert arcokkal, amik a szabad kompániákban való hosszú szolgálatról árulkodtak. - Őrmesterek - suttogta Ser Daemon, mikor meglátta őket. - Már találkoztam a fajtájukkal korábban.
Amint Arianne a tudtukra hozta a nevét és a szándékát, a két őrmester egész vendégszeretőnek bizonyult. - Itt töltitek az éjszakát - jelentette ki Mudd. - Van ágy mindannyiótoknak. Reggel kaptok kipihent lovakat, és bármifajta ellátmányt, amire szükségetek lehet. Úrnőm mestere küldhet egy madarat Griff-fészekbe, hogy hírt vigyen a jöttötökről.
- És mégis kinek? - tudakolta Arianne. - Connington nagyúrnak?
A zsoldosok egymásra pillantottak. - A Félmesternek - felelte John Mudd. - Őt találjátok a Fészekben.
- Griff menetel - mondta Láncos.
- Hova menetel? - kérdezte Ser Daemon.
- Nem a mi tisztünk elmondani - közölte Mudd. - Láncos, tartsd a nyelved!
Láncos horkantott egyet. - Ő Dorne. Miért ne tudhatná meg? Azért jött, hogy csatlakozzon hozzánk, nem?
Ez még nem dőlt el, gondolta Arianne Martell, de úgy érezte, az lesz a legjobb, ha nem erőlteti a témát.
Szürkületkor egy kiadós vacsorát szolgáltak fel nekik a nagyteremben, ami fent, a Baglyok Tornyában volt, ahol az özvegy Mertyns úrnő és a mestere is csatlakozott hozzájuk. Habár fogoly volt a saját kastélyában, a öregasszony virgoncnak és vidámnak tűnt. - A fiaim és a fiúunokáim elmentek, amikor Renly nagyúr összehívta a zászlóhordozóit - mesélte a hercegnőnek és a társainak. - Azóta nem láttam őket, de időről időre küldenek egy hollót. Az egyik unokám megsebesült a Feketevízen, de azóta felgyógyult. Gondolom, még időben visszatérnek, hogy felakasszák ezt a tolvajbandát. - Kacsalábával Mudd és Láncos felé intett az asztal túloldalán.
- Nem vagyunk tolvajok - mondta Mudd. - Rekvirátorok vagyunk.
- Megvettétek azt a sok ételt lent az udvaron?
- Rekviráltuk - közölte Mudd. - A köznép majd termeszt újat. A jog szerinti királyodat szolgáljuk, vén banya! - Úgy tűnt, élvezi ezt. - Meg kéne tanulnod udvariasabban beszélni a lovagokkal!
- Ha ti ketten lovagok vagytok, akkor én még mindig szűz - vágott vissza Mertyns úrnő. - És úgy beszélek, ahogy tetszik. Mit fogtok tenni, megöltök? Már így is túl sokáig éltem.
Arianne hercegnő megszólalt: - Jól bántak veled, úrnőm?
- Nem erőszakoltak meg, ha erre vagy kíváncsi - hangzott az öregasszony válasza. - Néhány szolgálóleány már nem volt ilyen szerencsés. Házas vagy hajadon, a férfiak nem tesznek különbséget.
- Senki nem erőszakolt meg senkit - erősködött Ifjú John Mudd. - Connington nem tűri az ilyesmit. Mi parancsokat követünk.
Láncos bólintott. - Néhány lányt rá lehetett beszélni, esetleg.
- Ugyanúgy, ahogy a köznépet rábeszéltétek, hogy adják oda minden termésüket. Dinnyék vagy szüzességek, a ti fajtátoknak ugyanaz. Ha akarjátok, elveszitek. - Mertyns úrnő Arianne-hoz fordult. - Ha találkoznál ezzel a Connington nagyúrral, mondd meg neki, hogy ismertem az anyját, és ő szégyellné magát.
Talán meg is mondom, gondolta a hercegnő.
Azon az éjjelen útnak indította a második hollóját az apjának.
Arianne már úton volt vissza a saját hálószobájába, mikor fojtott nevetést hallott a szomszéd helyiségből. Megállt és egy pillanatig hallgatózott, aztán belökte az ajtót, hogy egy ablak melletti székben összegömbölyödött Homok Eliával találja magát szembe, aki éppen Tollassal csókolózott. Amikor Tollas meglátta, hogy ott áll a hercegnő, talpra ugrott és hebegni kezdett. Még mindketten fel voltak öltözve. Arianne ezzel vigasztalódott, miközben szélnek eresztette Tollast egy éles pillantással és egy "tűnés!"-sel. Aztán Eliához fordult. - Kétszer annyi idős, mint te. Szolgáló. A madárszart takarítja fel a mesternek. Elia, mit gondoltál?
- Csak csókolóztunk. Nem fogok hozzámenni. - Elia dacosan összefonta a karját a mellkasán. - Azt hiszed, még sosem csókolóztam egy fiúval sem?
- Tollas férfi. - Szolgáló, de attól még férfi. Nem kerülte el a hercegnő figyelmét, hogy Elia ugyanannyi idős volt, mint ő, amikor Homok Daemonnak adta a szüzességét. - Nem vagyok az anyád. Mikor visszatérünk Dorne-ba, annyi fiút csókolsz meg, ahányat akarsz. Itt és most viszont... itt nincs helye csókoknak, Elia. Szelíd és jámbor és szófogadó, ezt mondtad. Muszáj a szemérmest is hozzáadnom a listához? Atyád csontjaira esküdtél!
- Emlékszem - mondta Elia, meghunyászkodva. - Szelíd és jámbor és szófogadó. Nem csókolom meg többé.
Fátyolerdőből Griff-fészekbe a legrövidebb út a Záporerdő zöld, nedves szívén keresztül vezetett, ami legjobb esetben is lassú haladást engedett csupán. Arianne-nak és a társainak nyolc nap jó részébe került az átjutás. Állandó, csapkodó esők zenéjére utaztak, ami a magasban a fák tetején dobolt, habár a levelek és ágak zöld, óriási kupolája alatt ő és a lovasai meglepően szárazon megúszták. Láncos elkísérte őket az útjuk első négy napján észak felé, egy sor szekérrel és tíz saját emberével. Mudd-tól távol kezdeményezőbbnek bizonyult, és Arianne ki tudta bűvölni belőle az élettörténetét. A legbüszkébb dicsekvése egy dédnagyapjáról szólt, aki harcolt a Fekete Sárkánnyal Vörösfű Mezején, és átszelte a Keskeny-tengert Keserűacéllal. Láncos maga a kompániába született, zsoldos apja és egy táborkövető gyermekeként. Habár úgy nevelték, hogy beszélje a közös nyelvet és westerosiként gondoljon magára, mostanáig be sem tette a lábát a Hét Királyságba.
Szomorú történet, és ismerős is, gondolta Arianne. Az élete az elejétől a végéig darabos volt: egy sor hely, ahol harcolt, ellenségek, akikkel szembenézett és akiket levágott, sebek, amiket szerzett. A hercegnő hagyta beszélni, közben időről időre ösztökélte egy nevetéssel, egy érintéssel vagy egy kérdéssel, elbűvöltséget színlelve. Többet tudott meg Mudd tehetségéről a kockában, Két Kardról és a vöröshajú nők iránti gyengéjéről, arról az időről, amikor valaki elinalt Harry Strickland kedvenc elefántjával, Kiscicáról és a szerencsés macskájáról, és az Arany Kompánia többi emberének és tisztjének tetteiről és gyengeségeiről, mint amennyit valaha tudnia kéne. De a negyedik napon, egy gondatlan pillanatban Láncosnak ez csúszott ki a száján: - ...ha bevesszük Viharvéget... - A hercegnő megjegyzés nélkül hagyta ezt a kiszólást, de jelentős fejtörést okozott neki. Viharvég. Ez a griff egy bátor példány, úgy tűnik. Vagy csak bolond. Három évszázadon át a Baratheon-ház székhelyeként, és azelőtt ezer meg ezer évvel az ősi Viharkirályokéként Viharvégről néhányan azt beszélték, hogy bevehetetlen. Arianne hallott férfiakat arról vitatkozni, hogy melyik a legerősebb kastély a birodalomban. Páran Kaszter-hegyet mondták, mások az Arrynok Sasfészekét, néhányan Derest a fagyott északon, de Viharvéget is mindig felemlegették. A legenda szerint Brandon, az Építő emelte, hogy ellenálljon egy bosszúálló isten haragjának. Függönyfalai voltak a legmagasabbak és legerősebbek az egész Hét Királyságban, negyven-nyolcvan láb szélességükkel. Óriási, ablaktalan dobtornya feleolyan magas lehetett, mint Óváros Héttornya, de lépcsőzetesség helyett egyenesen az ég felé tört, háromszor olyan vastag falakkal, mint az óvárosiaké. Egy ostromtorony sem volt olyan magas, hogy elérje Viharvég oromzatát; sem ostromgép, sem hajítógép nem remélhette áttörni erős falait. Connington egy ostromot kíván előkészíteni? - tűnődött. Hány embere lehet? A Lannisterek már jóval a kastély eleste előtt egy sereget küldenének, hogy leverje az ostromot. Az az út is reménytelen.
Aznap éjjel, mikor elmesélte Ser Daemonnak, amit Láncos mondott, Istenkegy Fattya ugyanolyan meghökkentnek tűnt, mint ő. - Viharvéget, mikor legutóbb hallottam, még mindig Stannis nagyúrhoz hű emberek tartották. Azt gondolnád, hogy Connington talán jobban tenné, ha közössé tenné az ügyét egy másik lázadóéval ahelyett, hogy háborút vívna őellene is.
- Stannis túl messze van, hogy a segítségére legyen - mélázott Arianne. - Néhány kisebb kastélyt elfoglalni, amíg az uraik és a helyőrségeik egy távoli háborúban vannak, egy dolog, de ha Connington nagyúr és a házisárkánya valahogy elfoglalnák a birodalom egyik nagy erődjét...
- ...akkor a birodalomnak komolyan kéne őket vennie - fejezte be Ser Daemon. - És néhányan azok közül, akik nem szeretik a Lannistereket, talán még a lobogóik alá is csődülnének.
Azon az éjjelen Arianne egy újabb rövid levelet vetett papírra az apjának, és Tollassal útnak indíttatta a harmadik hollóval.
Ifjú John Mudd is küldött madarakat, mint kiderült. A negyedik napon, szürkület tájékán, nem sokkal azután, hogy Láncos és a szekerei elbúcsúztak tőlük, Arianne társasága egy menetoszlopnyi zsoldossal találkozott Griff-fészekből, a legegzotikusabb teremtés vezetésével, akit a hercegnő valaha látott, a maga festett körmeivel és a fülében szikrázó drágakövekkel.
Lysono Maar nagyon jól beszélte a közös nyelvet. - Az a megtiszteltetés ért, hogy az Arany Kompánia szeme és füle lehetek, hercegnő.
- Úgy nézel ki... - Habozott.
- ...mint egy nő? - Nevetett. - Pedig nem vagyok.
- ...mint egy Targaryen - fejezte be Arianne. A szemei halvány orgonalilák volták, a haja fehér és arany vízesés. Akárhogy is, volt benne valami, amitől libabőrös lett. Így nézett ki Viserys? - elmélkedett. Ha igen, akkor még jó, hogy halott.
- Ez hízelgő. A Targaryen-ház asszonyairól azt beszélik, hogy az egész világon páratlanok.
- És a Targaryen-ház férfijairól?
- Ó, azok még csinosabbak. Habár meg kell, mondjam, én csak egyet láttam. - Maar a kezébe fogta Arianne-ét, és lágyan megcsókolta a csuklóját. - Fátyolerdő üzent a jöttödről, drága hercegnő. Megtiszteltetés lesz elkísérni téged a Fészekbe, de félek, Connington nagyúrról és ifjú hercegünkről lemaradtál.
- Háborúba vonultak? - Viharvéghez vonultak?
- Pontosan.
A lysi nagyon más ember volt, mint Láncos. Ennek semmi nem fog kicsúszni a száján, döbbent rá pár órácska után a társaságában. Maar kellően nagydumás volt, de tökéletesítette a módszerét annak, hogy rengeteget beszéljen, miközben semmit nem mond. Ami pedig a lovasokat illette, akik elkísérték, akár némák is lehettek volna mindattól, amit Arianne embereinek sikerült kiszedni belőlük.
Arianne úgy döntött, nyíltan beszél vele. Az ötödik, Fátyolerdőtől távol töltött napjuk éjszakáján, ahogy egy régi torony zilált romjai mellett táboroztak le, amiket indák és moha nőttek be, letelepedett mellé és így szólt: - Igaz, hogy elefántjaitok is vannak?
- Néhány - felelte Lysono Maar, egy mosollyal és egy vállrándítással.
- És sárkányok? Hány sárkányotok van?
- Egy.
- Ami alatt a fiút érted.
- Aegon herceg felnőtt férfi, hercegnő.
- Tud repülni? Tüzet okádni?
A lysi nevetett, de orgonaszemei hidegek maradtak.
- Szoktál cyvasse-ozni, nagyuram? - kérdezte Arianne. - Atyám tanítgatott engem. Nem vagyok túl ügyes, meg kell, valljam, de azt tudom, hogy a sárkány erősebb, mint az elefánt.
- Az Arany Kompániát egy sárkány alapította.
- Keserűacél csak félig volt sárkány, és egészen fattyú. Nem vagyok mester, de valamicske történelmet azért tudok. Attól még zsoldosok vagytok.
- Ahogy kívánja, hercegnő - szólt, csupa selymes udvariassággal. - Mi szívesebben nevezzük magunkat száműzöttek szabad testvériségének.
- Ahogy tetszik. Ami a szabad testvéreket illeti, a te kompániád jóval a többi felett áll, azt meg kell hagyni. Mégis, az Arany Kompánia minden alkalommal vereséget szenvedett, mikor átkelt Westerosra. Veszítettek, mikor Keserűacél parancsolt nekik, cserbenhagyták a Blackfyre-trónkövetelőket, meginogtak, mikor Rettenetes Maelys vezette őket.
Ez úgy tűnt, szórakoztatja. - Legalább kitartóak vagyunk, ezt el kell ismerned. És néhány ilyen vereség csak kevésen múlott.
- Néhány pedig nem. És azok, akiknek a halála kevésen múlik, nem kevésbé halottak, mint azok, akik megsemmisítő vereségben esnek el. Doran herceg, atyám bölcs ember, és csak olyan háborúkban harcol, amiket megnyerhet. Ha a háború áradata a sárkányod ellen fordul, az Arany Kompánia kétségtelenül elmenekül a Keskeny-tengeren túlra, ahogy azt korábban is tette. Ahogy azt maga Connington nagyúr is tette, miután Robert legyőzte őt a Harangok Csatájában. Dorne-nak nincs efféle menedéke. Miért adnánk a kardjainkat és lándzsáinkat a ti bizonytalan ügyetekért?
- Aegon herceg a tulajdon véred, hercegnő. Rhaegar Targaryen herceg és dorne-i Elia, atyád húgának a fia.
- Daenerys Targaryen is a vérünk. Aerys király leánya, Rhaegar húga. És neki vannak sárkányai, legalábbis a mesék ezt próbálják elhitetni velünk. - Tűz és vér. - Ő hol van?
- Egy fél világra innen, a Rabszolga-öbölben - válaszolta Lysono Maar. - Ami pedig ezeket az állítólagos sárkányokat illeti, én nem láttam őket. A cyvasse-ban igaz, a sárkány hatalmasabb, mint az elefánt. A csatatéren inkább adj nekem elefántokat, akiket látok és megérintek, úgy küldj az ellenségeim ellen, mint szavakból és kívánságokból készült sárkányokat.
A hercegnő méla csendbe merült. És azon az éjjelen útnak indította a negyedik hollóját az apjának.
És végre előbukkant Griff-fészek a tengeri ködből egy szürke, nedves napon, miközben az eső ritkásan és hidegen hullott. Lysono Maar felemelte az egyik kezét, egy trombitaszó verődött vissza a sziklákról, és a kastély kapui kitárultak előttük. A hercegnő látta, hogy az esőáztatta zászló, ami a kaputorony fölött lógott, fehér és vörös volt, a Connington-ház színeiben, de a kompánia arany lobogói is láthatóak voltak. Kettős menetoszlopban lovagoltak át a griff torkaként ismert hegygerincen, miközben a Hajózúzó-öböl vizeinek morgása mindkét oldalon visszaverődött a sziklákról.
A kastély előcsarnokában az Arany Kompánia tucatnyi tisztje gyűlt össze, hogy üdvözölje a dorne-i hercegnőt. Egymás után fél térdre ereszkedtek előtte, és a kezéhez szorították ajkukat, miközben Lysono Maar bemutatta őket. A legtöbb nevet szinte már akkor elfelejtette, ahogy meghallotta őket.
A vezérük egy idősebb férfi volt sovány, barázdált, frissen borotvált arccal, aki hosszú haját egy csomóba fogva viselte. Ez nem harcos, érzékelte Arianne. A lysi megerősítette az ítéletét, amikor Félmester Haldonként mutatta be a férfit.
- Előkészítettük a szobákat neked és a tieidnek, hercegnő - mondta ez a Haldon, mikor a bemutatkozások végre lezajlottak. - Remélem, megfelelnek. Tudom, hogy Connington nagyurat keresed, és ő is szót kíván váltani veled, minél hamarabb. Ha neked is megfelel, holnap egy hajó elvisz hozzá.
- Hova? - követelte Arianne.
- Hát senki sem mondta neked? - Félmester Haldon megajándékozta egy mosollyal, ami vékony és éles volt, mint egy tőrvágás. - Viharvég a miénk. A Segítő ott vár téged.
Homok Daemon megszólalt mellette. - A Hajózúzó-öböl még egy szép nyári napon is veszedelmes lehet. Biztonságosabb szárazföldön megtenni a Viharvégbe vezető utat.
- Ezek az esők sártengert csináltak az utakból. Az utazás két napba kerülne, talán háromba - érvelt Félmester Haldon. - Egy hajó fél nap, vagy kevesebb alatt odaviszi a hercegnőt. Királyvárból egy sereg közelít Viharvég felé. Szívesebben lesztek biztonságban a falak között, még a csata előtt.
Valóban? - tűnődött Arianne. - A csata? Vagy ostrom? - Nem szándékozott csapdába esni Viharvég falai között.
- Csata - mondta Haldon határozottan. - Aegon herceg szét kívánja zúzni az ellenségeit a csatamezőn.
Arianne és Homok Daemon összenéztek. - Lennél olyan jó, és elkísérnél a szobáinkhoz? Fel szeretném frissíteni magamat, és száraz ruhát felvenni.
Haldon hajbókolt. - Máris.
A társaságát a keleti toronyban szállásolták el, ahol a csúcsíves ablakok a Hajózúzó-öbölre néztek. - A fivéred nincs Viharvégben, ezt már tudjuk - jelentette ki Ser Daemon, amint zárt ajtók mögé kerültek. - Ha Daenerys Targaryennek vannak is sárkányai, ők egy fél világra vannak innen, és nincsenek Dorne hasznára. Semmi sincs számunkra Viharvégben, hercegnő. Ha Doran herceg egy csata közepébe akart volna küldeni téged, háromszáz lovagot adott volna neked, nem hármat.
Ebben ne legyél biztos, ser. A fivéremet öt lovaggal és egy mesterrel küldte a Rabszolga-öbölbe. - Beszélnem kell Conningtonnal. - Arianne kicsatolta az egymásba illesztett napot és dárdát, ami a köpönyegét kapcsolta össze, és hagyta, hogy az esőáztatta öltözék lecsússzon a vállairól, és a padlón egy kupacot alkosson. - És látni akarom ezt az ő sárkányhercegét. Ha valóban Elia fia...
- Akárkinek a fia is, ha Connington nyílt csatatéren áll ki Mace Tyrell ellen, akkor hamarosan fogoly vagy hulla lehet belőle.
- Tyrell nem félnivaló ember. Oberyn nagybátyám...
- ...halott, hercegnő. És tízezer ember egyenlő az Arany Kompánia egész haderejével.
- Connington bizonyára ismeri a saját erősségét. Ha meg akarja kockáztatni a csatát, biztosan hisz benne, hogy megnyerheti.
- És hány ember halt már meg csatákban, amikről azt hitték, hogy megnyerhetik? - kérdezte tőle Ser Daemon. - Utasítsd vissza őket, hercegnő! Nem bízom ezekben a zsoldosokban. Ne menj Viharvégbe!
Miből gondolod, hogy engedik majd, hogy eldöntsem? Volt egy kényelmetlen érzése, hogy Félmester Haldon és Lysono Maar másnap reggel hajóra teszik, akár akarja, akár nem. Jobb nem próbára tenni őket. - Ser Daemon, te Oberyn nagybátyám apródja voltál - mondta. - Ha most vele lennél itt, neki is azt tanácsolnád, hogy utasítsa vissza? - Nem várta meg, hogy válaszoljon. - Tudom a választ. És ha épp arra akarnál emlékeztetni, hogy én nem Vörös Vipera vagyok, ezt is tudom. De Oberyn herceg halott, Doran herceg öreg és beteg, és én vagyok Dorne örököse.
- És ezért nem lenne szabad veszélybe sodornod magad. - Homok Daemon fél térdre ereszkedett. - Küldj engem Viharvégbe magad helyett! És ha a griff tervei félresikerülnének és Mace Tyrell visszaveszi a kastélyt, én csupán egy újabb földnélküli lovag leszek, aki ennek a trónkövetelőnek ajánlotta a kardját haszon és dicsőség reményében.
Míg ha engem fognak el, a Vastrónnak az elég bizonyíték lesz, hogy Dorne összeesküdött ezekkel a zsoldosokkal és támogatta az inváziójukat. - Bátor dolog tőled, hogy védelmezni kívánsz, ser. Ezt köszönöm. - Megfogta a kezeit és talpra állította. - De atyám engem bízott meg ezzel a feladattal, nem téged. Holnap hajóra szállok, hogy az odújában nézzek szembe a sárkánnyal.
Fátyolerdő új zsoldosurai Ifjú John Muddnak és Láncosnak nevezték magukat. Azt beszélték, mindketten lovagok. Egyikük sem viselkedett úgy, mint akármelyik lovag, akivel Arianne valaha találkozott. Mudd tetőtől talpig barnát viselt, ugyanolyan árnyalatút, mint a bőre, de a fülein egy-egy pár aranyérme fityegett. A Muddok ezer évvel előtt királyok voltak fent a Trident mentén, ezt tudta, de ebben az egyben semmi királyi nem volt. Nem is volt kifejezetten fiatal, de úgy tűnt, az apja is az Arany Kompániában szolgált, ahol Öreg John Mudd-nak hívták.
Láncos másfélszer olyan magas volt, mint Mudd, széles mellkasát egy pár rozsdás lánc szelte át, ami a derekától a válláig ért. Míg Mudd kardot és tőrt viselt, Láncosnál nem volt más, mint öt lábnyi vas láncszem, kétszer olyan vastagok és súlyosak, mint a mellkasán keresztben lévők. Ostorként forgatta őket.
Kemény férfiak voltak, nyersek és brutálisak és nem túl kifinomult beszédűek, sebhelyekkel és viharvert arcokkal, amik a szabad kompániákban való hosszú szolgálatról árulkodtak. - Őrmesterek - suttogta Ser Daemon, mikor meglátta őket. - Már találkoztam a fajtájukkal korábban.
Amint Arianne a tudtukra hozta a nevét és a szándékát, a két őrmester egész vendégszeretőnek bizonyult. - Itt töltitek az éjszakát - jelentette ki Mudd. - Van ágy mindannyiótoknak. Reggel kaptok kipihent lovakat, és bármifajta ellátmányt, amire szükségetek lehet. Úrnőm mestere küldhet egy madarat Griff-fészekbe, hogy hírt vigyen a jöttötökről.
- És mégis kinek? - tudakolta Arianne. - Connington nagyúrnak?
A zsoldosok egymásra pillantottak. - A Félmesternek - felelte John Mudd. - Őt találjátok a Fészekben.
- Griff menetel - mondta Láncos.
- Hova menetel? - kérdezte Ser Daemon.
- Nem a mi tisztünk elmondani - közölte Mudd. - Láncos, tartsd a nyelved!
Láncos horkantott egyet. - Ő Dorne. Miért ne tudhatná meg? Azért jött, hogy csatlakozzon hozzánk, nem?
Ez még nem dőlt el, gondolta Arianne Martell, de úgy érezte, az lesz a legjobb, ha nem erőlteti a témát.
Szürkületkor egy kiadós vacsorát szolgáltak fel nekik a nagyteremben, ami fent, a Baglyok Tornyában volt, ahol az özvegy Mertyns úrnő és a mestere is csatlakozott hozzájuk. Habár fogoly volt a saját kastélyában, a öregasszony virgoncnak és vidámnak tűnt. - A fiaim és a fiúunokáim elmentek, amikor Renly nagyúr összehívta a zászlóhordozóit - mesélte a hercegnőnek és a társainak. - Azóta nem láttam őket, de időről időre küldenek egy hollót. Az egyik unokám megsebesült a Feketevízen, de azóta felgyógyult. Gondolom, még időben visszatérnek, hogy felakasszák ezt a tolvajbandát. - Kacsalábával Mudd és Láncos felé intett az asztal túloldalán.
- Nem vagyunk tolvajok - mondta Mudd. - Rekvirátorok vagyunk.
- Megvettétek azt a sok ételt lent az udvaron?
- Rekviráltuk - közölte Mudd. - A köznép majd termeszt újat. A jog szerinti királyodat szolgáljuk, vén banya! - Úgy tűnt, élvezi ezt. - Meg kéne tanulnod udvariasabban beszélni a lovagokkal!
- Ha ti ketten lovagok vagytok, akkor én még mindig szűz - vágott vissza Mertyns úrnő. - És úgy beszélek, ahogy tetszik. Mit fogtok tenni, megöltök? Már így is túl sokáig éltem.
Arianne hercegnő megszólalt: - Jól bántak veled, úrnőm?
- Nem erőszakoltak meg, ha erre vagy kíváncsi - hangzott az öregasszony válasza. - Néhány szolgálóleány már nem volt ilyen szerencsés. Házas vagy hajadon, a férfiak nem tesznek különbséget.
- Senki nem erőszakolt meg senkit - erősködött Ifjú John Mudd. - Connington nem tűri az ilyesmit. Mi parancsokat követünk.
Láncos bólintott. - Néhány lányt rá lehetett beszélni, esetleg.
- Ugyanúgy, ahogy a köznépet rábeszéltétek, hogy adják oda minden termésüket. Dinnyék vagy szüzességek, a ti fajtátoknak ugyanaz. Ha akarjátok, elveszitek. - Mertyns úrnő Arianne-hoz fordult. - Ha találkoznál ezzel a Connington nagyúrral, mondd meg neki, hogy ismertem az anyját, és ő szégyellné magát.
Talán meg is mondom, gondolta a hercegnő.
Azon az éjjelen útnak indította a második hollóját az apjának.
Arianne már úton volt vissza a saját hálószobájába, mikor fojtott nevetést hallott a szomszéd helyiségből. Megállt és egy pillanatig hallgatózott, aztán belökte az ajtót, hogy egy ablak melletti székben összegömbölyödött Homok Eliával találja magát szembe, aki éppen Tollassal csókolózott. Amikor Tollas meglátta, hogy ott áll a hercegnő, talpra ugrott és hebegni kezdett. Még mindketten fel voltak öltözve. Arianne ezzel vigasztalódott, miközben szélnek eresztette Tollast egy éles pillantással és egy "tűnés!"-sel. Aztán Eliához fordult. - Kétszer annyi idős, mint te. Szolgáló. A madárszart takarítja fel a mesternek. Elia, mit gondoltál?
- Csak csókolóztunk. Nem fogok hozzámenni. - Elia dacosan összefonta a karját a mellkasán. - Azt hiszed, még sosem csókolóztam egy fiúval sem?
- Tollas férfi. - Szolgáló, de attól még férfi. Nem kerülte el a hercegnő figyelmét, hogy Elia ugyanannyi idős volt, mint ő, amikor Homok Daemonnak adta a szüzességét. - Nem vagyok az anyád. Mikor visszatérünk Dorne-ba, annyi fiút csókolsz meg, ahányat akarsz. Itt és most viszont... itt nincs helye csókoknak, Elia. Szelíd és jámbor és szófogadó, ezt mondtad. Muszáj a szemérmest is hozzáadnom a listához? Atyád csontjaira esküdtél!
- Emlékszem - mondta Elia, meghunyászkodva. - Szelíd és jámbor és szófogadó. Nem csókolom meg többé.
Fátyolerdőből Griff-fészekbe a legrövidebb út a Záporerdő zöld, nedves szívén keresztül vezetett, ami legjobb esetben is lassú haladást engedett csupán. Arianne-nak és a társainak nyolc nap jó részébe került az átjutás. Állandó, csapkodó esők zenéjére utaztak, ami a magasban a fák tetején dobolt, habár a levelek és ágak zöld, óriási kupolája alatt ő és a lovasai meglepően szárazon megúszták. Láncos elkísérte őket az útjuk első négy napján észak felé, egy sor szekérrel és tíz saját emberével. Mudd-tól távol kezdeményezőbbnek bizonyult, és Arianne ki tudta bűvölni belőle az élettörténetét. A legbüszkébb dicsekvése egy dédnagyapjáról szólt, aki harcolt a Fekete Sárkánnyal Vörösfű Mezején, és átszelte a Keskeny-tengert Keserűacéllal. Láncos maga a kompániába született, zsoldos apja és egy táborkövető gyermekeként. Habár úgy nevelték, hogy beszélje a közös nyelvet és westerosiként gondoljon magára, mostanáig be sem tette a lábát a Hét Királyságba.
Szomorú történet, és ismerős is, gondolta Arianne. Az élete az elejétől a végéig darabos volt: egy sor hely, ahol harcolt, ellenségek, akikkel szembenézett és akiket levágott, sebek, amiket szerzett. A hercegnő hagyta beszélni, közben időről időre ösztökélte egy nevetéssel, egy érintéssel vagy egy kérdéssel, elbűvöltséget színlelve. Többet tudott meg Mudd tehetségéről a kockában, Két Kardról és a vöröshajú nők iránti gyengéjéről, arról az időről, amikor valaki elinalt Harry Strickland kedvenc elefántjával, Kiscicáról és a szerencsés macskájáról, és az Arany Kompánia többi emberének és tisztjének tetteiről és gyengeségeiről, mint amennyit valaha tudnia kéne. De a negyedik napon, egy gondatlan pillanatban Láncosnak ez csúszott ki a száján: - ...ha bevesszük Viharvéget... - A hercegnő megjegyzés nélkül hagyta ezt a kiszólást, de jelentős fejtörést okozott neki. Viharvég. Ez a griff egy bátor példány, úgy tűnik. Vagy csak bolond. Három évszázadon át a Baratheon-ház székhelyeként, és azelőtt ezer meg ezer évvel az ősi Viharkirályokéként Viharvégről néhányan azt beszélték, hogy bevehetetlen. Arianne hallott férfiakat arról vitatkozni, hogy melyik a legerősebb kastély a birodalomban. Páran Kaszter-hegyet mondták, mások az Arrynok Sasfészekét, néhányan Derest a fagyott északon, de Viharvéget is mindig felemlegették. A legenda szerint Brandon, az Építő emelte, hogy ellenálljon egy bosszúálló isten haragjának. Függönyfalai voltak a legmagasabbak és legerősebbek az egész Hét Királyságban, negyven-nyolcvan láb szélességükkel. Óriási, ablaktalan dobtornya feleolyan magas lehetett, mint Óváros Héttornya, de lépcsőzetesség helyett egyenesen az ég felé tört, háromszor olyan vastag falakkal, mint az óvárosiaké. Egy ostromtorony sem volt olyan magas, hogy elérje Viharvég oromzatát; sem ostromgép, sem hajítógép nem remélhette áttörni erős falait. Connington egy ostromot kíván előkészíteni? - tűnődött. Hány embere lehet? A Lannisterek már jóval a kastély eleste előtt egy sereget küldenének, hogy leverje az ostromot. Az az út is reménytelen.
Aznap éjjel, mikor elmesélte Ser Daemonnak, amit Láncos mondott, Istenkegy Fattya ugyanolyan meghökkentnek tűnt, mint ő. - Viharvéget, mikor legutóbb hallottam, még mindig Stannis nagyúrhoz hű emberek tartották. Azt gondolnád, hogy Connington talán jobban tenné, ha közössé tenné az ügyét egy másik lázadóéval ahelyett, hogy háborút vívna őellene is.
- Stannis túl messze van, hogy a segítségére legyen - mélázott Arianne. - Néhány kisebb kastélyt elfoglalni, amíg az uraik és a helyőrségeik egy távoli háborúban vannak, egy dolog, de ha Connington nagyúr és a házisárkánya valahogy elfoglalnák a birodalom egyik nagy erődjét...
- ...akkor a birodalomnak komolyan kéne őket vennie - fejezte be Ser Daemon. - És néhányan azok közül, akik nem szeretik a Lannistereket, talán még a lobogóik alá is csődülnének.
Azon az éjjelen Arianne egy újabb rövid levelet vetett papírra az apjának, és Tollassal útnak indíttatta a harmadik hollóval.
Ifjú John Mudd is küldött madarakat, mint kiderült. A negyedik napon, szürkület tájékán, nem sokkal azután, hogy Láncos és a szekerei elbúcsúztak tőlük, Arianne társasága egy menetoszlopnyi zsoldossal találkozott Griff-fészekből, a legegzotikusabb teremtés vezetésével, akit a hercegnő valaha látott, a maga festett körmeivel és a fülében szikrázó drágakövekkel.
Lysono Maar nagyon jól beszélte a közös nyelvet. - Az a megtiszteltetés ért, hogy az Arany Kompánia szeme és füle lehetek, hercegnő.
- Úgy nézel ki... - Habozott.
- ...mint egy nő? - Nevetett. - Pedig nem vagyok.
- ...mint egy Targaryen - fejezte be Arianne. A szemei halvány orgonalilák volták, a haja fehér és arany vízesés. Akárhogy is, volt benne valami, amitől libabőrös lett. Így nézett ki Viserys? - elmélkedett. Ha igen, akkor még jó, hogy halott.
- Ez hízelgő. A Targaryen-ház asszonyairól azt beszélik, hogy az egész világon páratlanok.
- És a Targaryen-ház férfijairól?
- Ó, azok még csinosabbak. Habár meg kell, mondjam, én csak egyet láttam. - Maar a kezébe fogta Arianne-ét, és lágyan megcsókolta a csuklóját. - Fátyolerdő üzent a jöttödről, drága hercegnő. Megtiszteltetés lesz elkísérni téged a Fészekbe, de félek, Connington nagyúrról és ifjú hercegünkről lemaradtál.
- Háborúba vonultak? - Viharvéghez vonultak?
- Pontosan.
A lysi nagyon más ember volt, mint Láncos. Ennek semmi nem fog kicsúszni a száján, döbbent rá pár órácska után a társaságában. Maar kellően nagydumás volt, de tökéletesítette a módszerét annak, hogy rengeteget beszéljen, miközben semmit nem mond. Ami pedig a lovasokat illette, akik elkísérték, akár némák is lehettek volna mindattól, amit Arianne embereinek sikerült kiszedni belőlük.
Arianne úgy döntött, nyíltan beszél vele. Az ötödik, Fátyolerdőtől távol töltött napjuk éjszakáján, ahogy egy régi torony zilált romjai mellett táboroztak le, amiket indák és moha nőttek be, letelepedett mellé és így szólt: - Igaz, hogy elefántjaitok is vannak?
- Néhány - felelte Lysono Maar, egy mosollyal és egy vállrándítással.
- És sárkányok? Hány sárkányotok van?
- Egy.
- Ami alatt a fiút érted.
- Aegon herceg felnőtt férfi, hercegnő.
- Tud repülni? Tüzet okádni?
A lysi nevetett, de orgonaszemei hidegek maradtak.
- Szoktál cyvasse-ozni, nagyuram? - kérdezte Arianne. - Atyám tanítgatott engem. Nem vagyok túl ügyes, meg kell, valljam, de azt tudom, hogy a sárkány erősebb, mint az elefánt.
- Az Arany Kompániát egy sárkány alapította.
- Keserűacél csak félig volt sárkány, és egészen fattyú. Nem vagyok mester, de valamicske történelmet azért tudok. Attól még zsoldosok vagytok.
- Ahogy kívánja, hercegnő - szólt, csupa selymes udvariassággal. - Mi szívesebben nevezzük magunkat száműzöttek szabad testvériségének.
- Ahogy tetszik. Ami a szabad testvéreket illeti, a te kompániád jóval a többi felett áll, azt meg kell hagyni. Mégis, az Arany Kompánia minden alkalommal vereséget szenvedett, mikor átkelt Westerosra. Veszítettek, mikor Keserűacél parancsolt nekik, cserbenhagyták a Blackfyre-trónkövetelőket, meginogtak, mikor Rettenetes Maelys vezette őket.
Ez úgy tűnt, szórakoztatja. - Legalább kitartóak vagyunk, ezt el kell ismerned. És néhány ilyen vereség csak kevésen múlott.
- Néhány pedig nem. És azok, akiknek a halála kevésen múlik, nem kevésbé halottak, mint azok, akik megsemmisítő vereségben esnek el. Doran herceg, atyám bölcs ember, és csak olyan háborúkban harcol, amiket megnyerhet. Ha a háború áradata a sárkányod ellen fordul, az Arany Kompánia kétségtelenül elmenekül a Keskeny-tengeren túlra, ahogy azt korábban is tette. Ahogy azt maga Connington nagyúr is tette, miután Robert legyőzte őt a Harangok Csatájában. Dorne-nak nincs efféle menedéke. Miért adnánk a kardjainkat és lándzsáinkat a ti bizonytalan ügyetekért?
- Aegon herceg a tulajdon véred, hercegnő. Rhaegar Targaryen herceg és dorne-i Elia, atyád húgának a fia.
- Daenerys Targaryen is a vérünk. Aerys király leánya, Rhaegar húga. És neki vannak sárkányai, legalábbis a mesék ezt próbálják elhitetni velünk. - Tűz és vér. - Ő hol van?
- Egy fél világra innen, a Rabszolga-öbölben - válaszolta Lysono Maar. - Ami pedig ezeket az állítólagos sárkányokat illeti, én nem láttam őket. A cyvasse-ban igaz, a sárkány hatalmasabb, mint az elefánt. A csatatéren inkább adj nekem elefántokat, akiket látok és megérintek, úgy küldj az ellenségeim ellen, mint szavakból és kívánságokból készült sárkányokat.
A hercegnő méla csendbe merült. És azon az éjjelen útnak indította a negyedik hollóját az apjának.
És végre előbukkant Griff-fészek a tengeri ködből egy szürke, nedves napon, miközben az eső ritkásan és hidegen hullott. Lysono Maar felemelte az egyik kezét, egy trombitaszó verődött vissza a sziklákról, és a kastély kapui kitárultak előttük. A hercegnő látta, hogy az esőáztatta zászló, ami a kaputorony fölött lógott, fehér és vörös volt, a Connington-ház színeiben, de a kompánia arany lobogói is láthatóak voltak. Kettős menetoszlopban lovagoltak át a griff torkaként ismert hegygerincen, miközben a Hajózúzó-öböl vizeinek morgása mindkét oldalon visszaverődött a sziklákról.
A kastély előcsarnokában az Arany Kompánia tucatnyi tisztje gyűlt össze, hogy üdvözölje a dorne-i hercegnőt. Egymás után fél térdre ereszkedtek előtte, és a kezéhez szorították ajkukat, miközben Lysono Maar bemutatta őket. A legtöbb nevet szinte már akkor elfelejtette, ahogy meghallotta őket.
A vezérük egy idősebb férfi volt sovány, barázdált, frissen borotvált arccal, aki hosszú haját egy csomóba fogva viselte. Ez nem harcos, érzékelte Arianne. A lysi megerősítette az ítéletét, amikor Félmester Haldonként mutatta be a férfit.
- Előkészítettük a szobákat neked és a tieidnek, hercegnő - mondta ez a Haldon, mikor a bemutatkozások végre lezajlottak. - Remélem, megfelelnek. Tudom, hogy Connington nagyurat keresed, és ő is szót kíván váltani veled, minél hamarabb. Ha neked is megfelel, holnap egy hajó elvisz hozzá.
- Hova? - követelte Arianne.
- Hát senki sem mondta neked? - Félmester Haldon megajándékozta egy mosollyal, ami vékony és éles volt, mint egy tőrvágás. - Viharvég a miénk. A Segítő ott vár téged.
Homok Daemon megszólalt mellette. - A Hajózúzó-öböl még egy szép nyári napon is veszedelmes lehet. Biztonságosabb szárazföldön megtenni a Viharvégbe vezető utat.
- Ezek az esők sártengert csináltak az utakból. Az utazás két napba kerülne, talán háromba - érvelt Félmester Haldon. - Egy hajó fél nap, vagy kevesebb alatt odaviszi a hercegnőt. Királyvárból egy sereg közelít Viharvég felé. Szívesebben lesztek biztonságban a falak között, még a csata előtt.
Valóban? - tűnődött Arianne. - A csata? Vagy ostrom? - Nem szándékozott csapdába esni Viharvég falai között.
- Csata - mondta Haldon határozottan. - Aegon herceg szét kívánja zúzni az ellenségeit a csatamezőn.
Arianne és Homok Daemon összenéztek. - Lennél olyan jó, és elkísérnél a szobáinkhoz? Fel szeretném frissíteni magamat, és száraz ruhát felvenni.
Haldon hajbókolt. - Máris.
A társaságát a keleti toronyban szállásolták el, ahol a csúcsíves ablakok a Hajózúzó-öbölre néztek. - A fivéred nincs Viharvégben, ezt már tudjuk - jelentette ki Ser Daemon, amint zárt ajtók mögé kerültek. - Ha Daenerys Targaryennek vannak is sárkányai, ők egy fél világra vannak innen, és nincsenek Dorne hasznára. Semmi sincs számunkra Viharvégben, hercegnő. Ha Doran herceg egy csata közepébe akart volna küldeni téged, háromszáz lovagot adott volna neked, nem hármat.
Ebben ne legyél biztos, ser. A fivéremet öt lovaggal és egy mesterrel küldte a Rabszolga-öbölbe. - Beszélnem kell Conningtonnal. - Arianne kicsatolta az egymásba illesztett napot és dárdát, ami a köpönyegét kapcsolta össze, és hagyta, hogy az esőáztatta öltözék lecsússzon a vállairól, és a padlón egy kupacot alkosson. - És látni akarom ezt az ő sárkányhercegét. Ha valóban Elia fia...
- Akárkinek a fia is, ha Connington nyílt csatatéren áll ki Mace Tyrell ellen, akkor hamarosan fogoly vagy hulla lehet belőle.
- Tyrell nem félnivaló ember. Oberyn nagybátyám...
- ...halott, hercegnő. És tízezer ember egyenlő az Arany Kompánia egész haderejével.
- Connington bizonyára ismeri a saját erősségét. Ha meg akarja kockáztatni a csatát, biztosan hisz benne, hogy megnyerheti.
- És hány ember halt már meg csatákban, amikről azt hitték, hogy megnyerhetik? - kérdezte tőle Ser Daemon. - Utasítsd vissza őket, hercegnő! Nem bízom ezekben a zsoldosokban. Ne menj Viharvégbe!
Miből gondolod, hogy engedik majd, hogy eldöntsem? Volt egy kényelmetlen érzése, hogy Félmester Haldon és Lysono Maar másnap reggel hajóra teszik, akár akarja, akár nem. Jobb nem próbára tenni őket. - Ser Daemon, te Oberyn nagybátyám apródja voltál - mondta. - Ha most vele lennél itt, neki is azt tanácsolnád, hogy utasítsa vissza? - Nem várta meg, hogy válaszoljon. - Tudom a választ. És ha épp arra akarnál emlékeztetni, hogy én nem Vörös Vipera vagyok, ezt is tudom. De Oberyn herceg halott, Doran herceg öreg és beteg, és én vagyok Dorne örököse.
- És ezért nem lenne szabad veszélybe sodornod magad. - Homok Daemon fél térdre ereszkedett. - Küldj engem Viharvégbe magad helyett! És ha a griff tervei félresikerülnének és Mace Tyrell visszaveszi a kastélyt, én csupán egy újabb földnélküli lovag leszek, aki ennek a trónkövetelőnek ajánlotta a kardját haszon és dicsőség reményében.
Míg ha engem fognak el, a Vastrónnak az elég bizonyíték lesz, hogy Dorne összeesküdött ezekkel a zsoldosokkal és támogatta az inváziójukat. - Bátor dolog tőled, hogy védelmezni kívánsz, ser. Ezt köszönöm. - Megfogta a kezeit és talpra állította. - De atyám engem bízott meg ezzel a feladattal, nem téged. Holnap hajóra szállok, hogy az odújában nézzek szembe a sárkánnyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése