2015. november 23., hétfő

Karakteralkotásról szakszerűen

Nem egy olyan, karakteralkotást oktató cikket olvastam már különböző blogmagazinokban, amelyek nemcsak felületesek voltak, hanem idegőrlően ostobák és elszálltak. Ezzel senkit nem akarok bántani, csak elkeserít, mikor olyanok papolnak a karakteralkotás mibenlétéről, akik még sosem írtak hihető, logikus karaktert. Jó, lehet, hogy én sem - lásd: One Direction fanfiction az egyik blogom -, de legalább beismerem, és tudom, hogy milyennek kéne lennie.

Nem fogok lépésekre, pontokra szedett, gyerekes szöveget írni, mint a többiek, mert tudom, hogy egy ember megformálása nem lépésekről és pontokról szól. Nem számít, hogy mellékszereplő-e, vagy az, aki köré az egész történetedet fel akarod építeni: szánnod kell rá annyi időt, hogy megismerd, hogy lásd magad előtt, mint a legjobb barátodat vagy a testvéredet. A fejébe kell látnod, hogy megértsd, mert meg kell értened, hogy hitelessé, élővé tedd! Ezt nem lehet úgy, hogy szánsz rá húsz percet, és kitalálsz valamit róla. Nem erőltetve kell összeállnia a fejedben. Elég, ha napközben felvillan benned a karakter háttértörténetének egy mozzanata; ha meglátsz egy képet a neten, amitől ihletet kapsz, amiről a karaktered jut eszedbe. Eszedbe juthat valami apróság a karakter jelleméből, valami, hogy mit szeret, és miért, és mit nem, miért nem; kellhet a történetedbe egy rokon, vagy barát, vagy tanár, vagy edző, aki jelentős szerepet kap, és akit sebtében fel kell vázolni. Egyértelmű, pontról pontra elindulós recept nincs és nem is lesz, vagy, ha lesz is, nem 15-16 éves lányok fogják neked megmondani.
   De, ahogy lenni szokott, néhány tanácsom van.

Prédikáció a karakterek megértéséről

  Minden karakterre, aki csak egyszer csinál valamit a történetedben, kell annyi időt szánni, hogy a helyébe képzeld magad, hogy megértsd, miért csinálná vagy csinálta azt, amit a történetedben csinált. Ha orbitális logikátlanságokkal szembesülsz, akkor újra kell gondolnod a jelenetet. És igen, minden karakterednek meg kell értened a működését. A motivációit, a gondolkodását, az egész lényét. Ha nem érted, hagyhatod a fenébe, mert az olvasóid sem fogják érteni. Egy jól megírt főgonosz is érthető motivációkkal kell, hogy operáljon, nem kivétel ő sem!
   Persze, vannak kivételek, például, teszem azt, egy orvos archetipikus karaktere, aki csak egyetlen jelenet erejéig tűnik föl, amíg megvizsgálja valamelyik karaktert, vagy a ruhatáros, akivel összesen két szót vált a főszereplőd. Ezek azért kivételek, mert ezekben a helyzetekben nagyjából minden orvos vagy ruhatáros nagyjából ugyanúgy viselkedne, így nem nagyon kell hozzá ismerni a karaktert. De, ha többször megjelenik, és a dolog addig fajul, hogy kap egy hosszabb párbeszédet, akkor nagyjából legalább ismerned kell.

Olvass utána a dolgoknak!

   Általánosan mindent ismerned kell, aminek a karaktereddel kapcsolata van - tehát minden olyasmit, amit ő szeret, amit neki elmondanak, amit ő ismer vagy aminek rá hatása van. Ez utánanézés nélkül lehetetlen - hacsak ha nem játszódik a történeted egy másik univerzumban (lásd: fantasy vagy sci-fi karakterek) vagy, ha a karaktered nem hasonlít hozzád nagyon. Ha csak úgy hasból megpróbálod megírni egy... nem tudom, informatikus karakter szakmai értekezését, az valószínűleg nevetséges lesz.
   A legnagyobb gondok talán a pszichológiai kérdésekkel vannak; ezen a téren gyakran követnek el hatalmas hülyeségeket az írók. Ha bántalmazott karaktert írsz úgy, hogy nem tudsz az égvilágon semmit a PTSD-ről, vagy, ha a főszereplőd mondjuk skizofrén vagy kleptomániás vagy klausztrofóbiában, esetleg bipoláris zavarban szenved, és rosszul írod meg ezeket a betegségeket, az nem kicsit rombol a karakter hihetőségén. De általánosan minden karakterednek többszörösen gyümölcsöző, ha pszichológiáról olvasol - egyszerűen jobban megérted a karaktereidet, ha tudod, hogy működik egy ember gondolkodása általában.
   Sokat hangoztatott érvem, de az olvasás igazából mindenhez kell, nem csak a karaktereid hiteles megírásához. Nem lesz szókincsed, nem fogsz tudni helyesen írni, nem lesz képzelőerőd, ha soha egyetlen jó regényt sem veszel a kezedbe. A Tövismadarakban mondta Anne Mueller - nagyon okosan -, hogy a görögöknek mindenre van szavuk, és nincs olyan emberi szituáció, amit a görögök le ne írtak volna. Nem azt mondom ezzel, hogy olvass el minden görög cuccot, hanem azt, hogy az életet olvasva ismerheted meg! Igen, megérteni csak élve, szeretve tudod, de olvasva már megismerheted. És az íráshoz, ha más nincs, az is elég.

A karaktered nevéről

   Még sosem hallottam annál nagyobb baromságot, hogy a neveket hangzás alapján csoportosítják. Egy karakteralkotásos cikkben olvastam, hogy Y név alapján az olvasó egy ilyen és olyan lányra számíthat, Z név alapján meg egy határozott, gonosz karakterre. Mi ez, kérem szépen? Én egy álnok, elviselhetetlen lányt is el tudok képzelni a lehető legszebb, legaranyosabb névvel, ugyanakkor pedig egy kedves, csupa szív lánynak is lehet otromba neve. Hiszen nem a szereplő kérte magának a nevet, hanem a szülei adták neki. Különben is, mindenkinek más az ízlése - hogyan foghatnánk rá egy bizonyos névre, hogy az most ilyen és olyan jellemre enged következtethetni, ha arról a névről minden olvasónak más jut eszébe? Úgyhogy fogadjátok meg a tanácsomat: ne a név hangzása alapján aggassátok rá azt egy karakterre. Csak úgy nézzetek előbb utána a már kiszemelt keresztnév jelentésének (persze, ha nem ti magatok találtok ki egy nevet, de az ma már nem gyakori; mindenki a sablon, amerikai neveket részesíti előnyben), aztán, ha az tetszik, legyen az! Nem az a lényeg, hogy mit jelent az a név, hanem, hogy a névről a karaktered jusson eszedbe! Hogy attól a névtől azonnal őt lásd magad előtt! De az se baj, ha a karaktered nevének jelentése nem illik rá a karakteredre; amikor a szülei nevet választottak neki, nem pattant oda egy tündér, aki előre látta, hogy milyen lesz majd az a gyerek.
   Ha találsz egy nagyon szép, jól csengő nevet, ami illik a karakteredhez, akkor is állj meg egy pillanatra, és gondolkozz el azon, hogy az, aki a karakterednek a nevét adta (szándékosan nem szülőt írok, mert akkor jönne az, hogy mi van az árvákkal vagy az elcseréltekkel), az hajlandó lett-e volna elnevezni így a gyerekét. Őszintén, én nem szeretem, amikor mondjuk egy nyárspolgár családban a gyerek neve Ravynne, vagy River, vagy Sakura, vagy Ceilican, vagy akármi hasonló. Egy gazdag, tekintélyes nemesi család mondjuk egy reneszánsz környezetben meg véletlenül sem ad az új tagjának olyan egyszerű nevet, mint a Dina, és egy olyan szülő, aki nem hajlandó beállni a tömegbe, nem olyan tucatnevet fog adni a gyerekének, mint, mondjuk, a George.

A külcsínyről

   Először is: felejtsd el a tökéletes, agyonhasznált modell karakterképeket - annál jobban semmi nem ronthatja el a blogodat, ha rögtön egy tökéletes, huszonéves modellként képzeled el a valószínűleg tinédzser szereplődet. Egyszerűen romboló hatású, mind a hihetőségre, mind az olvasóid önbizalmára nézve - többek között amiatt van annyi anorexiás és testképzavaros nő, mert a média minden formájában csak tökéletes bőrű és testű, harminc alatti, gyönyörű nők szerepelnek. Ne legyen kapásból vékony alkatú, ne legyen feltétlenül sudár és igéző tekintetű és hamvas bőrű! Legyen szemüveges, hordjon kontaktlencsét - esetleg a valódi szemszínétől eltérő színűt -, legyenek szeplői, pattanásai, mitesszerei, bőrhibái, ne legyen mindig hibátlan az illata, ne olyan legyen a haja, mint aki most lépett ki a fodrásztól! Legyenek olyan, átlagos problémái, mint a gerincferdülés, a széles lábfej, a súlyfelesleg vagy a korpás haj! Tudjam elképzelni, hogy létezik, ne csak azért legyen, hogy valaki köré épülhessen a történet! És kérlek, kerüld el a sablonokat! Senki nem hiszi el, hogy egy "átlagos" lánynak hamvasszőke, derékig érő, tökéletes haja és igéző, világoskék szemei vannak. Vagy, ha mégis, ne felejts el kitérni arra, hogy a beteges feltűnési viszketegsége miatt festeti a haját és hord színes kontaktlencsét - és íme, máris érdekes és nem kifejezetten sablonos a karaktered jelleme.

Belbecs és a hozzá kapcsolódó előtörténet

   Általános igazság: nem az számít, hogy milyen a karaktered - az számít, hogy mit csinál és miért. Hiába hinné azt az ember, hogy a két dolog között nincs semmi különbség, pedig van, és nem kevés. Sokszor szoktam látni például olyan karakterleírást, hogy a karaktert "különlegesnek" definiálják - de a történetben kisül, hogy egy tökéletesen átlagos karakterként viselkedik. Különleges helyett mondj konkrétumokat, és azt, amit a karaktered csinál! Mondd, hogy, mondjuk, ötvenéves könyveket olvas, vagy Dead Can Dance-t hallgat; hogy az egyik legjellemzőbb jellemvonás a szkepszis, hogy élvezetet talál abban, ha az ókor történelméről olvashat. Bármi. Ha a karaktered tényleg különleges, akkor az, amit csinál, magáért beszél majd; illetve ezek a cselekvésközpontú karakterleírások sokkal élőbbek és könnyebben használhatók, vihetők bele a történetbe, mit  a statikus leírások.
   Hogyan is tudnám összefoglalni, hogy mi mindent kell tudnod a karaktered belsejéről? Hiszen annyira sokrétűnek, valódinak kell lennie, mint neked! Épp annyira tudnod kell, hogy mi a kedvenc filmje és miért, mintha magadról beszélnél. Hatásos módszer, ha először írsz magadról egy... mondjuk, cirka négyezer szavas kis bemutatkozást, és aztán azt kezded átvariálni úgy, hogy az a karakteredre ráilljen. Nem, nem azt akarjuk, hogy a karakter hasonlítson rád, hanem azt, hogy minden apróságról tudj, ami a karakteredet jellemzi. Ha megvan a saját bemutatkozásod, akkor azt már úgy megváltoztathatod, ahogy akarod - akár meghagyhatod változatlanul, akár árnyalatnyit ferdíthetsz rajta, akár elletettre fordíthatod. Például, ha te leírtad, hogy "Szeretem a kutyákat, mert cukik, és nekem is van egy.", akkor ez a karaktered leírásában hangozhat úgy, hogy "Gyűlölöm a kutyákat, mert az egyéves kisöcsémet egy kóbor német juhász tépte szét." Idióta és morbid és nagyon random példa volt, de értitek, mit jelent.
   Ha már bemutatkozás, akkor biztosan ki kell térned a karaktered környezetére is. Mert, ha megkérnek, hogy mondj valamit magadról, nemsokára azt is el fogod mondani, hogy van egy bátyád, pedig a bátyád nem te vagy. Ez azért nagyon fontos, mert egy egyke gyermek nagyobb valószínűséggel lesz elkényeztetett, mint egy tizenegy gyermekes család tizenegyedik gyereke. Tegyük fel, egy házaspárnak egy kislánya születik először, és az a kislány még csak pár éves, mikor már megszületik a kistestvére. Kivel fognak többet foglalkozni a szülei? A kisbabával. És milyen hatással lesz ez a nagyobb gyerekre? Állandóan megpróbálja majd felhívni magára a figyelmet, és maximalista lesz mind a suliban, mind minden egyéb téren, hogy megpróbáljon kitűnni, és feltűnni a szüleinek. Pláne, ha azóta még két új tesója született, és ő maga sosem kapta meg a megfelelő mennyiségű figyelmet, sőt, még neki kellett folyton vigyáznia a tesóira, akár akart, akár nem.
   Ha kiskorában elváltak a szülei, akkor ez rá is olyan mértékben kihatott, hogy nagy valószínűséggel más véleménye lesz a világról, mint a vele egyidős, töretlen család gyermekeinek. Ha az anyja lepasszolta őt az apjának, míg ő lelépett, akkor a karaktered határozottan apás típus lesz, és soha többet nem fog bízni annyira az emberekben, mint előtte. Ha a kishúgát istápolva kellett eltöltenie a hétvégéit, akkor jobban fog érteni a gyerekekhez, mint az, aki legkisebb gyerek, és még sosem látott kisbabát. Ha a karaktered apja imádja a költészetet, és kiskorában folyton Radnóti verseket olvasott fel neki, akkor határozott véleménnyel lesz a versekről nagyobb korában, és valószínűleg ő maga is próbálkozni fog költészettel. Ha a nagyapja történelemtanár, aki folyton a múltról mesél neki, akkor a karakter kenni-vágja fogja a történelmet. Ha a nővére énekes akar lenni, és szüntelenül énekel otthon, akkor a karakterednek akaratlanul is lesz valamilyen fokú zenei hallása, esetleg művelt is lesz zenék terén.
   Tudom, milyen kevés és furcsa példa, de ezzel csupán érzékeltetni próbáltam, hogy a karaktered nem csak a úgy lóg a levegőben, mint a marionettbábu. Egy karakter nem lehet birtoklásmániás, ijedős, esetleg klausztrofóbiás ok nélkül - valószínűbb, hogy kiskorában semmije nem volt, ezért, amije van, attól nem hajlandó megválni; hogy egyszer váratlanul rátámadtak éjszaka az utcán, ezért a legártatlanabb, ijesztgetős poéntól és felsikolt, vagy a testvére poénból bezárta a pincébe, és egy fél napig ott kellett lennie, ami miatt meggyűlölte a szűk, bezárt helyeket.
   Ahogy a külsejére, úgy a belsejére is vonatkozik, hogy ne legyen tökéletes! Akár a valóságban, úgy a fanfictionödben sem létezhetnek tökéletes emberek, mert akkor senki nem tudja beleélni magát. Ne legyen hibátlan, mert egy hibátlan embert egy tökéletlen ember sosem tud szeretni - és az olvasóid csakis tökéletlenek lehetnek. Mire mész a karakterrel, ha az olvasóid sem tudják őt elképzelni, átérezni a döntéseit, megszeretni a tökéletlenségét? A tökéletes lényekre az ember alapvetően irigy.

Pár dolog, amit a kezdő írók hajlamosak elfelejteni

Milyen pár? Egy kezdő író rengeteg mindenről elfeledkezhet, köztük a karaktere emberi mivoltáról. Vagy a pszichológiai háttérismeretekről. Vagy a karakter hibáiról. Vagy arról, hogy a karakter akkor lesz élő, ha anélkül is tudod definiálni, hogy a képességeit beleírnád. Arról, hogy a karakternek saját, szabad akaratának és motivációinak kell lennie, és ezt nem szabad azzal helyettesíteni, hogy segít/árt a főszereplőnek. A negatív karakterekben is van, kell, hogy legyen pozitív jellemelem. (Nem képesség! Muszáj hangsúlyozni, mert ezt az emberek nagyon gyakran keverik. Ha elképzelhetetlennek tartod a pozitív jellemelemekkel felruházott, de abszolút negatív karakter létét, nézd meg az első Men in Blacket, és nézd meg a főgonoszt - mint apát.)
   Gyakori hiba még a kezdő írók körében, amikor egyszerűen nem történik semmi, és csak a főszereplő gondolatairól szólnak fejezetek. Igen, fontos, hogy az adott szereplőnek gondolatai, érzelmei, belső világa is legyen, de ne akkor, ha ez mind a történés rovására megy! A csupán fejben zajló eseményeknek akkor van hatása, ha egy fejezet végén történt volna valami, de ott abbamaradt a fejezet, és a következőben máshonnan folytatódnak az események, de valamilyen dolog hatására a főszereplő majd magában újra végiggondolja az olvasónak kimaradt történéseket, aki így megtudja, miről maradt le. (Ez annyiban még köthető a karakterekhez, hogy ne legyenek túl tétlenek és túl gondolkodók!)
   Másik idegtépő hiba, amikor vagy túl kevés, vagy túl sok a karakter egyszerre. Az előbbit legkönnyebben úgy lehet leírni, hogy ez az a helyzet, amikor fejezeteken keresztül csak a főhősnő és annak legjobb barátnője szerepel, más legfeljebb csak szóba kerül, szerepe nincs. Az utóbbi is érthető szerintem: itt arról van szó, amikor már a prológusban vagy az első fejezetben húsz karaktert vágunk az olvasóink fejéhez, mindet úgy, hogy nekünk magától értetődő, ki kicsoda, de nekik, ha le is írtuk, azt ömlesztve, túl gyorsan tettük - és, valljuk be, húsz karakter személyleírását nem könnyű egyszerre megjegyezni úgy, hogyha még semmi jelentős esemény nem kötődik hozzájuk, amiről eszünkbe juthatnának, amihez kötni tudnánk őket. (Ha túl sok egyforma karaktered van, akkor ajánlom, hogy olvass Rejtő-regényeket, és figyeld meg a karaktereket - Rejtő egyik kézjegye, hogy a mellékszereplőinek van egy vagy két komikus és nagyon meghatározó vonásuk, amiről azonnal ők jutnak eszedbe, és hiába kapod őket ömlesztve, mindegyikre emlékszel.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése