Noémi blogja

Noémié, akit összekevertem az előző Noémi nevet viselő kritikarendelőmmel, és megrémültem, hogy augusztus elsején rendelt, és kifelejtettem a listából... Anna tanúsíthatja, hogy ez így volt, itt is egy képernyőkép a rémületem bizonyítékául. Hát igen, amikor én összezavarodok, az idegölő tud lenni. xD

Na, de hírem is van a kritikákkal kapcsolatban, mégpedig az, hogy mostantól minden kritikázott blog kritikájának a végére fogok írni egy hosszabb-rövidebb ajánlót, ami, gondolom, tudjátok miről szól. Ezt egy kritikablog ihlette, de már nem tudom, melyik, és tudtommal nincs szerzői jogdíj ezen az ötleten, szóval nyugodt szívvel nyúlom le. xD Egyébként, akinek a blogjáról már írtam kritikát, de ajánlót is szeretne, az ne habozzon szólni kommentben, chatben vagy e-mailben.
(Ebben a bejegyzéseben már kétszer is leírtam, hogy ikszdé, pedig még el sem kezdtem írni a kritikát... Frak.) Mindegy. Lássuk a kritikát!

Álomfelhő

Szerzője: Lukács Noémi

A kinézet

1. A fejléc. Csodálatos. A füstös, szürke színvilág tökéletesen illik a verseid és a novelláid hangulatához, és a bloghoz is úgy általában. A lány a pillangókkal a hajában hibátlanul lett beillesztve, és ezt azért is leírom, hiába nem a te munkád a fejléc. A cím szépen van ráírva, a háttér nagyszerű, semmi baj vele, úgy jó, ahogy van. (6/6)

2. A háttér. A sötétszürke teljesen rendben van, a hangulata is passzol. Mást, azt hiszem, nem mondhatok rá. (2/2)

3. A bejegyzések és modulok háttere. Mindkettő a blog alaphátterénél valamivel sötétebb árnyalatokban pompázik, amire ismételten nem mondok semmit, mert tökéletesen rendben van. (2/2)

4. A betűszín, betűtípus. A letisztult típusú, világosszürke a domináns, amit nem váltogatsz, és semmi baj vele. (3/3)

5. A modulok. Tökéletesen meg vagyok elégedve velük. Hetet számoltam. Az oldalaid kódja illik a bloghoz. A bemutatkozó szövegnek én kicsit érdekesebb címet adtam volna, tekintve, hogy a blogod témája ezt teljes mértékben lehetővé teszi; nem tudom konkrétan, hogy mire gondoltam, ezt te találd ki. A kép a leírás felett lenyűgöző, imádom. Tökéletesen illusztrálja a blog hangulatát és témáját. A chat színeit én egy kicsit sötétebbre állítanám, mert meglehetősen kilóg a világosszürke árnyalatával. Az olvasóim és az archívum rendben van; a szerkesztők modult én legalább átnevezném, elvégre te vagy az egyetlen szerkesztő. A népszerű bejegyzéseket két okból is feleslegesnek tartom: még nincs annyi bejegyzésed, hogy ez jelentős legyen, plusz az ilyen modulokat sosem szerettem, mert, ha egyszer már van a többinél népszerűbb bejegyzésed, akkor miért azt népszerűsíted, akkor már miért nem azt, ami kevésbé népszerű? Szóval azt én levenném a helyedben, de ez csak javaslat, és nem baj, ha marad. (12/9)

6. Ötletesség, egyediség. A bemutatkozó szöveg feletti kép abszolút lenyűgözött. Azonkívül, ne nevess ki érte, de szerintem még soha nem jártam olyan blogon, ahol a blogarchívumnak ez a formája volt beállítva, épp ezért egyenesen felüdülés volt végre ezt látni. Már csak ezért piros pont, elvégre ez is egyediség! (5/5)

7. Az összhatás. Nagyon közel áll hozzám a blogod hangulata (és a témája is egyébként, de arról majd a tartalomnál bővebben), épp ezért egy rossz szavam sem lehet. Gratulálok, még akkor is, ha nem te hoztad össze a dizájnt! Igazán tetszik, hibátlan, és a témához is illik. (5/5)

A kinézet összesen: 35/32 Gratulálok! :)

A tartalom

1. A cím. Már az is kivívta a tiszteletemet, hogy magyarul van, elvégre ritkán találkozom mostanában olyan magyar bloggal, ami magyar címet kapott. Mi több, ez a cím gyönyörű! Zseniális, nem tudom, hogy találtad ki, de tökéletes. Ez a két szó együtt, hogy álom és felhő, nagyon megfogtak. Nagyon jól eltaláltad. (6/6)

2. A fülszöveg. Kimondhatatlanul megfogott. Tökéletesen megírtad, figyelemfelkeltő, érdekes, egyedi, ráadásul, mintha a szívemből írtad volna. Hivatalosan is a rajongód vagyok. Van benne pár vesszőhiba, amit bátorkodtam kijavítani, hogy nehogy más köthessen bele, inkább magamnak hagyom ezt a szuper kritizálási lehetőséget: Érezted már azt, hogy két világ közt lebegsz? Azt, hogy ébren vagy, mégis álmodsz? Vagy esetleg az álmod tűnt nagyon valóságosnak tűnt? Egy álomfelhőben élsz szerinted? El vagy szigetelve a valóságtól, mégis ebben a világban élsz? Ha igen, akkor olyan vagy, mint én, aki ábrándozok és írok, leírom a gondolataimat és minden más dolgot! Csatlakozz hozzám, hogy az álmod folytatódjon! Ennyi. Ezeket is csak azért vettem észre, mert alaposan szemügyre vettem, de azért javítsd ki, hogy tökéletes lehessen helyesírási szempontból is. (5/4)

3. Az oldalak. Az 'egyéb' az ilyen nevű címkével ellátott bejegyzésekre mutat, amikről majd beszélek lentebb a novella-rovatban. A novelláidat és a verseidet szépen összeszedted, hogy az oldaladra tévedő könnyedén megtalálhassa őket, szóval ismételten kritikus szó nélkül maradtam. (4/4)

4. A versek. Lehet, hogy elszámoltam, de azt hiszem, 24 darab van belőlük. Én egész életemben összesen nem írtam ennyi verset (bár lehet, hogy nem így lenne, ha volna hozzá legalább egy cseppnyi érzékem vagy tehetségem), szóval már ezért is leesett az állam. Aztán ott vannak a versek címei, amikhez hasonlókkal még sosem találkoztam. Először csak általánosítással akartam letudni az egészet, de a verseid megérdemelnek egy-egy rövid, saját elemzésszerűséget.

Kísértetként bolyongnék: Nem fogom minden versnél külön elmondani, de mindegyiknek zseniális és egyedi a címe. A kép a végén tetszik. A vers témája közel áll hozzám, át tudom érezni minden sorát. Néhol vannak benne apróbb hibák, de azt úgyis látod a helyesírásos pontban.

Fölösleges lenne minden versnél egyesével leírni, hogy csodás, hogy tetszik a kép a végén, és, hogy mennyire közel áll hozzám a témája. A helyesírási és elgépelési hibákról meg úgyis elég bőbeszédűen tanúskodik a helyesírás-pont. (10/8) az apróbb hibák miatt.

5. A novellák. A Mert élj egész jól sikerült, bár néhol extra módon idegesítő a különböző hibák miatt, amiket a helyesírásnál taglalok. Az ezer-látogatós novellának erősen mesés beütése van, és, ne sértődj meg, de dettó olyan, mint amit évekkel ezelőtt egy tízéves osztálytársam írt volna. Olyan érzésem volt, mintha épp a részlet írásának napján jártál volna először állatkertben, ezért kötelességednek érezted, hogy nyolcvanféle állatot beleírj. Ááá... A másik fő zavaró tényező pedig az, hogy azt csinálod, amit minden átlagos diák, ha azt a feladatot kapja, hogy egy mondatban foglalja össze, tudom is én, egy mese tartalmát. Mit csinál a marhája? Nyolc mondatot ír, csak nem ponttal, hanem vesszővel választja el őket. Te is ugyanezt csinálod, de nem értem, miért, hiszen egy regény egy részletéről beszélünk, nem kell takarékoskodni a mondatvégi írásjelekkel, kérem szépen... Aztán úgy a tündérhölgy leírása után az addigi jelenidőről múltra váltasz, ami rettenet zavaró. Őszintén, ezen se sértődj meg, de... aki nem tud írni, az ne írjon regényt se.
A Szeretni könnyű, elveszteni még könnyebb cíművel hasonló a helyzet. Ott is sok helyen fogalmazol úgy, mint egy tízéves, és ez már annyira zavart, hogy, ne haragudj, de nem tudtam végigolvasni, főleg, hogy még valamiért háttérszínt is adtál a szövegnek, amire semmi szükség nem volt, azonkívül kiégeti a retinámat hosszútávon. Pedig ezt nem is olyan régen írtad..! Nem is egy, régebben írt versed nyolcvanszor igényesebb és értelmesebb, mint a novelláid!
A Jól vagy?-ot már annál a megjegyzésednél bezártam, hogy "Ez mint csak a képzeletem szüleménye, ha bármijen valóságos eseményen alapul az csak a véletlen műve lehet"... És ott is raktál háttérszínnek feketét. WHY?! Miért nem volt jó anélkül?
Az Ősszel találkoztunk-ból meg elég volt négy mondat, hogy feladjam, mivel ebben a négy, azaz négy mondatban találtam egy vesszőhibát, egy időváltást (jelenről múltra, milyen meglepő) és egy rettenetesen tízévesre hajazó fogalmazásmódot. Nem cseszegetésből, tényleg őszintén érdekel: hány éves vagy? Csak érdekel, tényleg, hogy tudjam, mihez kéne tartanom magam.
Szögezzük le: a novella fényévekkel rosszabbul megy neked, mint a vers. Erre mondhatnám azt is, hogy nyolcszor olvasd át a leírt szöveget, mielőtt közzéteszed. Mondhatnám azt is, hogy egy ember nem lehet mindenben jó, szóval próbálj meg csak a versekre szakosodni. És mondhatnám azt is, hogy fogj a kezedbe egy helyesírási szótárt, vagy olvass el negyven könyvet a jövő nyárig. Esetleg szerezz bétát. Akármelyik lehetőség megteszi, de mindet erősen javaslom. (10/3)

6. Stílus, fogalmazás. A stílusod nagyszerű. Ha jól számoltam, két versedben találkoztam azzal a kifejezéssel, hogy "szenvedtettél", pölö embereket. Mi az? Érteném, ha azt írtad volna, mondjuk, hogy kínoztál, de a szenvedtettél-szóval még nem találkoztam, és furán hangzik. (Az, hogy én nem ismerem ezt a szót, persze nem jelent semmit.) Egyébként mást nem tudok mondani, szépen fogalmazol, ötletesen vezeted a sorokat egymás után, ügyes vagy. (5/4)

7. A helyesírás, szókincs. A szókincseddel semmi bajom, de rögtön találtam pár helyesírási/elírási hibát a Kísértetként bolyongnék-ban. Az első versszak első és harmadik sorában van egy-egy fölösleges vessző, a negyedik sorából viszont hiányzik egy. A harmadik versszak harmadik sorából kettő vessző is hiányzik, azonkívül a versszak végén szerintem elgépelted, mert úgy nincs értelme, hogy "És nem kellene sokáig néznem, hogy mást ölelsz és engemet." Szerintem nem "engemet" kéne oda, és elég lenne, ha "engem"-nek írnád. Nem kell erőltetetten ragaszkodni a régies írásmódhoz, mert nem illik a versedbe szerintem. Ha kísértet lennék, nézhetnélek, és nem fájna. Az éveket percekben mérném. Mert, ha nem látom két szemed. Mert kísértetként bolyonganék, édesem.

A suttogó lélek (aminek egyébként a versek nevű oldalon nagybetűvel írtad az utolsó szavát, de a bejegyzésben meg, amelyikben közzétetted, kicsivel van; most akkor melyik a helyes?):  Halk esőkopogásra riadok fel, Nincs, ki sikolyom hallatán megrémülne. A ház kong az ürességtől, Csak én és egy lélek rettegünk a sötétségtől. Hideg szél fúj be ablakomon A többi árny kopogtat ajtómon. Vacogva ölelem a törékeny lelket, Kit félelmem teremtett. "Ha te nekem nem lennél, Ki lenne, akit  megölelhetnék, Kivel társalognék órákon át, Kinek suttoghatnám a szívem dalát? Nem lenne, ki megvédene a szörnyektől, Az utálkozó emberektől. A szörnyű, szörnyű szavaktól, A gonosz, csúnya hangoktól.", súgom a sötét léleknek, Mintha ő megvédhetne, Védhetne rosszalló pillantásoktól, Óvhatna tenyerek csattanásától. "Nem vigyázhatok rád örökre, Bár sokszor láttam könnyes szemed, Sokszor láttam sajgó arcod, S még többször hallottam remegő hangod.", szól a lélek és lefekszik az ágyra A puha párnámra. Átölel gyengéden, és fülembe súgja Édesen, halkan, mintha ez lenne utolsó mondata: "Tudod, hogy valójában én ki vagyok, Ki az, aki hallgatja síró hangod?" Megrázom a fejem, De hisz ő a félelmem! "Egy elhagyott szerelmed, Egy ember, ki sokat jelentett neked, Az az alak, kinek szíved adtad, Az a halott fiú a sínek alatt. De muszáj végleg elengedned, Vedd észre, hogy nem csak én vagyok neked, Figyelj fel a kedves szavakra, Ne csak a rosszra és haragra!" A lélek még utoljára egy csókot nyom ajkamra, Mely édesebb, mint torták hada, Ajka puha, mint a felhő, Haja simogatja arcom, mint a tavaszi szellő. Elengedi fáradt kezem, Eltűnik a semmiben, De emlékeimben él, Mert elfelejteni őt nagy vét.

ha nem lenne szó, mi számon kijönne. vagy lenne, ki emlékezetébe vésne?

Réges-régen egy álmodban. Könnyebb volt valamit alkotni.  Nem láttad a repülő szilánkokat, Melyek arcodba mélyedtek, S elmesélték az életed. Nevettél, és kacagtál, Majd megláttad, milyen is a világ, álomfelhőbe burkolóztál, Elfelejtettél, elhagytál. Hozzásimulsz nyakamhoz. Csak egy ember, ki szerethető.

Csurom vizesen az esőben, Nincs senki, ki megvédjen, Emberi törékenységem, Az én legnagyobb vétkem. Csurom vizes hajam, Nem engedi, hogy meghalljam. Az emberek kiáltozását, Mert elnyomja őket a mohóság. Az emberek mindig többet akarnak, Mint amit el tudnak érni - ez van. Az álomfelhő felettem, Nem engedi, hogy megvédjem.

A testem lebeg a semmiben. A vérem meg van buggyanva, A sokfajta sikoly, Egy vércsepp az ajkamról, A földre ér.
Senki sem tudja, merre repültek a madarak, Senki sem tudja, milyen volt, mielőtt megüzenték volna a hadat. Senki sem él úgy, ahogy akar, senki sem teszi azt, amit akar, Senki sem tudja már, milyen boldogan élni, De hiába siránkoztak, nem jött senki, a segítségükre, Nem akartak az emberek mást, csak elbújni, A háborút kellett folytatni
Piros pír arcomról, Szép lassan lekopott.  Ruhámat molyok rágják, Agyam még nem reagál
Keveset szóltam, a lelekem elszórtam, elnyomva tartottam testem sötétjében, elátkoztam életem, elfutott a végzetem, ajtó sarkán vér csöpög, lábamra hullik egy csöpp, tündéri leány mosolyog reám, azt suttogja a : Itt a halál. Futva keresem bánatom,  mit a végzet rám hagyott, s rálelek egy sarokban:  lelkem tartja fogban. A mosolygás mit ér
hangosabban, mint egy vadló. A folyosó végén ott a lelkem
Évek nehezednek rád, de te sétálsz, Aranyló homok szemcséin, Tenger hullámzó kék vizén. Nap simogatja orcádat, Eső mossa ruhádat. Gondolataid valahol egy másik világban, Elkeveredtek egy vitában, Gondolataid a csillagokat súrolják, Majd lezuhannak a föld alá. Elképzeled a világot szebben, Olyat, ahol nincs sok ember ,Ahol mindig csönd van, Nincsenek idegesítő, szép ruhák, Nem kell cipőben járni, Minden virágot letaposni, Embereket szenvedtetni, Életeket lerombolni. Elképzeled ezt a világot
Mint egy csillag, feltűnök, majd elalszom. Lépek egyet, majd eltűnök évekig.
Reménytelenül járok-kelek, Nem tudom, merre, de megyek és megyek. Reménytelenül alszom el,
Mert, ha utunk elválik, Együtt mondjuk: Ég veled!
Szeretnék álmodni, Felhők felett repülni, Szeretnék szeretni, Szenvedélyesen csókolni, Kézenfogva sétálni. Szeretnék nevetni, Önfeledten kacagni, Szeretnék zuhanni, Leugrani, és csak repülni, Csak várni és várni, A szakadék mélyére érkezni.
Leszúrtuk egymást kézenfogva.
Ovis voltam,/:/; iskolába akartam járni, Iskolába jártam,/:/; munkát akartam vállalni, Munkába jártam,/:/; nem akartam mást, csak pihenni, Megvárni, míg kislányom felnő, Míg lesz belőle szép nő
Mind azt súgja: indulj haza. Vörös rózsám megszúrja ujjam, Gondolkozás nélkül elhajítottam (ne váltogasd a jelen- és a múltidőt), Pocsolyába esettett (ezt a szót is többször használtad, mi a jó eget jelent?)
Szürkén kelek, szürkén fekszem, S te annyit mondasz: Elhagylak! Szürkén rejtem el igaz volóm (megint nem tudom, hogy elírtad, vagy ilyen szavakat találsz ki) 
Könnyebb lenne elmenni, mindent otthagyni, elszállni és mindenkit elhagyni. Ébenfekete szárny, méltóságról kiált.
Gondolkodom, töröm fejem
Nézek reá, Ő csak egy lány.
Papírra vetett érzelmek, Ó, mondd, mit ttettetek Nevetnek rajtatok, És csak kacagnak a sorokon, Játékos nyevtrörőkön, És szellemes költőkön. Szabad szavak, szabad világ. Ha papírra illesztem a tintát, Szívem majd megáll. Szívem a papíron, Boldog fénysugár. Az angyal a mennyekből Tündökölve leszáll;/: Zúdítja az ihletet, Amely oly mennyei, Hogy elvesztem eszem, S csak írok hajnalig. Tollam hegye kopik, S a tintám is elfogyik (tényleg ne alkoss új szavakat csak azért, hogy kijöjjön a rímelés, könyörgöm!). Az ihlet erlszáll, De a boldogság még vár rám. Mintha selyemre írnék, Úgy akadozik a tintám. Rózsa hullik papíromra, A verset elteszem holnapra.
Zauhanok alája. Felkér egy táncra, Pokoli románcra. E férfi, ki, Szemembe néz, Olyan édes, mint a méz. Vétkeim örökre, Neheztelnek lelkemre.
Hogy mire, csak később tudom meg... De én itt szenvedek! Látok sok eszközt, Velem szemközt. Kést tart nyakamhoz
Lomboznak (lomboz kapcsán csak a lelombozást ismerem, a fák nem lomboznak, oké?) a fák! S, ha színek kifakulnak? Mert már fakulóban állnak (ilyen kifejezés nem létezik). Színes szivárvány veszti színét, Elajándékozza annak, kinek adta szívét. Én ez ellen mit tehetnék? Már nem olyan, amilyennek -e (ezzel mit akartál?) emberek szerették. A világ festményén, kifakulnak a színek. Nem marad más, csak, Fehér és fekete. (és itt a vers címét Az föld vászna-nak írtad, nem A föld vászna kéne, hogy legyen?)
Ott a tőr a kezedben, forgasd meg a szívemben! Forgasd úgy, ahogy csak te tudnád, Forgasd úgy, ahogy egy valaha volt barát! Jóvátehetetlen bűnöm, Kínnal, s keservvel tűröm...
Arcomba hulló csillagok, Fogadd el,/;/: én ilyen vagyok. Szembenézek a széllel, Táncolok a veszéllyel. Képzeletem, mint apró madár, Repül a szél hátán, s messze száll. Úgy látom az életemet ,Ahogy csak a nekem legkedvesebbek.
Mivel a verses oldalon a legfrissebb verseket tetted előre, ahogy itt a javításnál én is, ezért látszik, hogy a legelső feltöltött verseid óta mennyit fejlődtél. Azonban az még jobban látszik, hogy nem szoktad átolvasni a verseidet, mielőtt közzéteszed, éppen ezért van benne a legfájóbb j-ly-os hibától a legbutább elgépelésen keresztül az idióta vesszőhibákig minden, amit el tudsz képzelni. Ezt nem szidásból mondom, elég sok időmbe is került, hogy az összes hibádat kipirosozzam, és nem a saját érdekemben, hanem a tiédben tettem, mert a verseid tényleg zseniálisak mind, csak tele vannak javítható, otromba hibákkal, amik nélkül tökéletesek lehetnének mind! ;)
A novellákból van három, amit a novellás oldaladra linkelgettél, és van kettő, amit az egyéb-címkével láttál el, és igazából az egyik csak egy részlet egy regényedből, a másodikat pedig inkább idézetszerűségnek nevezném, nem novellának. Ezzel a legutóbbival kezdem, most nem szarakodom a piros színnel, leírtam hibátlanul, ha akarod, bemásolod így, ha nem, akkor csak újraolvasod azt az idézetedet, és átírod magadtól, aztán összeveted ezzel, amit ide írok. Egyébként egy apróbb szóismétlésen, pár szóköz- és vesszőhiányon és elgépelésen kívül semmi különösebb probléma, csak szeretem mindenben felnagyítani a hibákat, hogy legyen mit kritizálnom, és alapos legyek.
Szeretem az életem. Soha nem mondtam, hogy nem szeretek élni... Csak néha nem a legjobb dolog élni. Néha legszívesebben kiugranál az ablakon, vagy felpofoznál valakit. Ismerem az érzést, mindenki ismeri az érzést, amikor nem tudja, hogy ordítson, vagy sírjon. Amikor az érzések felülkerekednek rajtunk és nem tudjuk, hogy mit teszünk. De vannak jó pillanatok is az életben. Ha hallod egy régi barát nevetését vagy átöleled azt, akit nagyon szeretsz, és örökké ölelnéd. Élni érdemes, mindenki másért él, de mindenkiben van egyvalami, ami közös: mindenkinek van, vagy volt egy célja, egy célja, amit el akart érni... Az életben mindenért meg kell küzdeni; semmit sem kínálnak aranytálcán, kivéve, ha egy nemesi család leszármazottja vagy, akik dúsgazdagok... De persze erre nincs nagy esély, úgyhogy harcolnod kell, harcolni kell a végsőkig, és nem feladni. Ne dobd el az életed, ne hagyd, hogy elvegyék azt, ne engedd, hogy megváltoztassák! Éld az életed!
A másik pedig az ezer-látogató tiszteletére közzétett regényrészlet, amivel már voltak bajaim. Szóismétlések, vesszőhibák, elírások tömkelege, ráadásul idegesítően nem vagy képben azzal, hogy mikor kéne j-t, és mikor ly-t írnod! A folyosó például egyértelműen nem pontos jé, és ennyit, nem bántásból, de ennyit igazán tudnia kéne valakinek, aki novellaírásba fog. Képzelem, milyen lehet a regény, aminek ez csak egy részlete. A szóismétlésekre már nem is mondok semmit. A 'lesz' pedig, könyörgöm, nem két sz-szel írandó, a 'belőle' és az 'utána' pedig véletlenül sem belőlle és utánna.
Sötétség mindenhol. A sötétségben állok, egy fehér hálóingben, amin egy vérfolt helyezkedik el, annyira pontosan a közepén, hogy még körzővel és vonalzóval se lehetne ennyire pontosan bemérni a közepét egy ruhának. Hajamon végigcsurog a... vér, és ebből kifolyólag az arcom szélére is rászárad. Lábaim alatt mintha egy bolyhos szőnyeg lenne, bár a sötétségben nem látok semmit. Azt tervezem, hogy leülök a szőnyegre, amikor hirtelen felkapcsolódik a villany; ekkor látom, hogy egy folyosón állok, azt is látom, hogy nem egy szőnyegen állok, hanem emberi  hajon, ami szépen el van rendezve. A folyosó végén egy szék helyezkedik el, ami felett egy villanyégő pislákol. Hirtelen fáradság nehezedik rám és úgy érzem, mintha négy téglát és egy autót cipelnék a hátamon. Az agyam csak azt akarja, hogy leüljek, ezért elindulok a szék felé. Hosszú ideig megyek, de a székhez csak nem érek közelebb; már kezdem feladni, amikor egy hangos csattanással elpattan a villanykörte, és a fény megszűnik. Az árnyak elő kezdenek bújni a sötétségből, érzem a merev, hátborzongató pillantásokat a hátamon. Lerogyok a földre, és annak ellenére, hogy nem futottam, lihegve nézek körbe. Hosszú ideig kémlelem a feketeséget; mikor rájövök, hogy teljesen egyedül vagyok, felállok. Egy fehér villanást követően véres hálóingem ezüstszínű báliruhává változik, hajamat összefogva  találom és egy vörös rózsa van a konty tetején, arcomon smink, lábamon egy magassarkú, ami annyira kényelmes, hogy minden nő ilyen cipőről álmodik. A folyosó, ahol az előbb voltam, változatlan marad, bár mostmár elegánsan fel van díszítve, a falról 18. századi családi portrék lógnak, a fal be van fedve anyagtapétával, a folyosón itt-ott nehéz bútorok vannak elhelyezve, kanapék, asztalkák, néhol egy szekrény is. A sok változás ellenére a szék a folyosó végén még mindig ott van, és a fölötte lógó lámpa még mindig az egyetlen világítás. Egy kevés időbe telik, míg a szemem teljesen megszokja a világosságot, és csak utána látom meg, hogy valaki ül a széken. Egy férfi alakját látom kirajzolódni, aki frakkot és cilindert visel, fekete haja eltakarja bal szemét, a jobb szeme az élénkebbnél is élénkebb kék; még messziről is látni lehet. Feláll a székből és közeledni kezd felém. Amint végigsétál a folyosón, folyamatosan  lámpák jelennek meg a falon, és így még fényesebb lesz a folyosó. Már csak pár méter hiányzik, hogy  ideérjen hozzám, de ebben a pillanatban lekapcsolódik az összes lámpa, az elegáns 18. századi berendezésnek feketeség veszi át a helyét. Érzem, hogy a falak megmozdulnak. Különböző lények kezdeni kiolvadni a sötétségből. Először egy fekete, füstszerű, bár enyhén pikkelyes lény tűnik fel; hogy jól láthassam, reflektorfénybe kerül, utána egy szőrös, farkasszerű  ember kap reflektorfényt: ezt felismerem, egy vérfakas. Utána egy vámpír következik, majd egy ember lép ki az árnyékok. Először furcsállom is, majd a férfi körül füst kezd el gomolyogni, miután a füst eltűnik, a férfi helyén egy oroszlán áll, majd egy puma, majd egy főnix, egy ideig még változtatja az alakját, utána leáll és újra férfi lesz belőle. A következő lény, ami kilép az árnyékból, egy zöld kobold, tűhegyes fogakkal. A kobold után egy nő lép ki kecsesen a sötétségből - arany koronát visel, fehér ruhája szét van szaggatva, s arany karkötők csilingelnek a csuklóján, mint száz kis harang, fogai emberiek, bár hegyesebbek, mint amilyennek lenniük kéne, bőre olyan fehér és tiszta, mint a porcelán, szeme fekete és  érzelemmentes, száját vörös rúzs emeli ki. Ahogy egyre előrébb lép, előtűnnek arany-fátyolos szárnyai, amik úgy meg vannak tépve, mintha egy medve támadta volna meg őket. Ekkor rájövök, mi ő: egy tündér. A nagy csodálkozásban, amit ez a lény vált ki belőlem, észre sem veszem, hogy a felsorolás folytatódik, egy kisebb tündér bukkan elő az árnyékból, ami olyan méretű, akár az arcom, ezüstös színnel fénylik és röpköd zavarodottan körbe-körbe. A tündér után egy sellő hánykolódik a reflektorfényben, egy csuklyás alak lép ki a sötétségből, teljesen hangtalanul. A sort zárja egy angyal, egy fenséges fényt árasztó angyal, ami tiszteletet követel minden élőlénytől, ami él és mozog. Az angyal összecsapja a tenyerét, és újra teljes a sötétség. A villany ismét felkapcsolódik. Ugyanaz a fehér ruha, ugyanazzal a vérfolttal a közepén, van rajtam, hajam ugyanolyan véres,  bár  egyvalami változott: egy kést tartok a kezemben, amiről vér csöpög, lábam előtt annak a férfinak, jobban mondva fiúnak a holtteste hever, aki az előbb frakkban és cilinderben elegánsan közeledett felém; oldalra van fordulva, és így ismét nem láthatom a bal szemét. A másik szeme ridegen és egyben rémülten néz előre, arcán is ugyanolyan rémület van, mint a szemén, csak egy fehér ing van rajta, vértől átitatva, és egy farmer, amin tépések éktelenkednek; fekete haja kócos csomókban áll. A vértócsa, ami a fiú alatt van, céltudatosan közeledik felém, és eláztatja cipő nélküli lábaimat. Sikítok. Lihegve ébredek fel a rémálomból, a fiú arcát még mindig látom, bár már kezd elhalványulni...
A többi novelládban ehhez hasonló típushibákat láttam, azokat is olvasd át, ha nem akarod, hogy rajtad röhögjön mindenki, aki elolvassa őket. Nem bántásból mondom, ne értsd félre, csak... hát... nehéz komolyan venni valakit, aki a bármilyen-t pontos j-vel írja. A szókincseddel pedig nincs problémám, de nem leszel beteg tőle, ha elolvasol pár könyvet. (Egyébként meg átolvastam a Szonideáról kapott kritikádat, hátha pár dologgal én is egyetértek, és igen, én is észrevettem, hogy nem Magyarországon élsz, talán azért használsz néha szokatlan ragozásokat és kifejezéseket.) (5/1)

8. Ötletesség, egyediség. A verseid témája lehengerlően egyedi, hasonlókkal még sosem találkoztam blogok között, de nagyon közel áll hozzám ez a hangulat. A novelláidat nem szeretem annyira, de ez nagyrészt a sokszor gyerekes hangvétel és a tonnányi helyesírási hiba bűne. Az ötletesség mindenesetre csillagos ötös, nagyon élénk a fantáziád, gratulálok! (5/5)

A tartalom összesen: 50/35 Van hova fejlődnöd, de hidd el, menni fog! ;)


Ajánlom...
Ajánlom, hogy nézz körül ezen a blogon, ha álmodozó, merengő típus vagy, aki időnként legszívesebben elzárkózna az egész világ elől. Ha sokat szoktál elmélkedni, nem mindennapi, esetleg depresszióba-hajló témákon töprengeni, az ezen a blogon található versek és novellák remek utazásul szolgálnak, távol a világtól. Könnyen lehet, hogy te is kedvet kapsz a versíráshoz, ha ezeket a műveket átböngészed. Ha rosszkedved van, lehet, hogy még jót is tesz, ha tudod, hogy nem csak te érezhetsz így. Talán majd ezektől jön meg az ihleted, hogy te is versbe öntsd az érzéseidet.


Kritikát továbbra is bárki nyugodtan rendelhet, akármilyen blogra, novellás és/vagy verses blogra, designblogra, kritikablogra, és persze történetes blogra is! Svea kritikáját igyekszem max egy héten belül megírni, addig is legyetek rosszak! :) Ciao.