A Tél Szelei - Alayne

Épp egy mesét olvasott az úrfijának a Szárnyas Lovagról, amikor Szikla Mya kopogtatott a hálószobája ajtaján, csizmába és lovaglóbőrbe öltözve, erősen bűzölögve az istállótól. Myának szalma volt a hajában és mogorva kifejezés az arcán. Azért mogorva, mert Mychel Redfort a közelben van, Alayne tudta.
 – Uraságod – értesítette Robert nagyurat Mya –, Waynwood úrnő zászlóit látták egy órára innen az úton. Hamarosan itt lesz, az unokatestvéreddel, Harryvel. Szeretnéd köszönteni majd őket?
   Miért kellett megemlítenie Harryt? – gondolta Alayne. Így sosem fogjuk kirángatni Madárkát az ágyból. A fiú egy párnára csapott. – Küldjétek el őket! Én sosem hívtam őket ide.
   Mya meghökkentnek tűnt. A Völgyben senki nem bánt nála jobban az öszvérekkel, de az uracskák más tészták voltak. – Meghívást kaptak – ellenkezett bizonytalanul – a tornára. Én nem…
   Alayne becsukta a könyvét. – Köszönjük, Mya! Hadd beszéljek Robert nagyúrral, ha lennél olyan szíves.
   Mya egy szó nélkül kimenekült, szemmel látható megkönnyebbüléssel az arcán.
 – Utálom azt a Harryt – jelentette ki Madárka, mikor kiment. – Kuzinnak hív, pedig csak arra vár, hogy meghaljak, és elvehesse a Sasfészket. Azt hiszi, nem tudom, pedig igen.
 – Uraságodnak nem kéne ilyen badarságokban hinnie! – mondta Alayne. – Biztos vagyok benne, hogy Ser Harrold nagyon szeret téged. – És, ha az istenek kegyesek, engem is szeretni fog. A hasa alig érezhetően megrándult.
 – Nem – tartott ki Robert nagyúr. – Az apám kastélyát akarja, ez minden, ezért színészkedik. – A fiú kiütéses mellkasához szorította a takarót. – Nem akarom, hogy hozzámenj, Alayne. Én vagyok Sasfészek ura, és megtiltom! – Úgy hangzott, mintha közel állna a síráshoz. – Inkább hozzám kéne jönnöd! Aludhatnánk minden éjszaka egy ágyban, és olvashatnál nekem történeteket.
   Engem senki nem vehet el, amíg a törpe férjem még él valahol ebben a világban. Petyr állította, hogy Cersei királynő tucatnyi törpe fejét begyűjtötte, de egyik sem Tyrioné volt. – Madárkám, nem szabad ilyeneked mondanod! Te Sasfészek Ura és a Völgy Védelmezője vagy, és egy nemesi születésű hölgyet kell elvenned, és fiút kell nemzened, aki az Arryn-ház Nagytermében ül majd, ha te elmész.
   Robert megtörölte az orrát. – De azt akarom…
   Az ajkaira tette az egyik ujját. – Tudom, mit akarsz, de azt nem lehet. Én nem vagyok alkalmas feleség számodra. Fattyúszületésű vagyok.
 – Nem érdekel! Téged szeretlek a legjobban.
   Olyan kis bolond vagy! – A zászlósuraidat érdekelni fogja. Néhányan felkapaszkodottnak és becsvágyónak hívják atyámat. Ha elvennél feleségül, azt mondanák, hogy ő vett rá; hogy nem te akartad. A Nyilatkozattévő urak talán megint fegyvert fognának ellene, és mindkettőnket megölnének.
 – Nem hagynám, hogy bántsanak titeket! – szólt Robert. – Ha megpróbálják, megreptetem mindet. – A keze reszketni kezdett.
   Alayne megsimogatta az ujjait. – Így, Madárkám, nyugodj meg. – Amikor a reszketés abbamaradt, így szólt: – Alkalmas feleség kell neked, egy nemesi születésű, törvényes szűz.
 – Nem. Téged akarlak elvenni, Alayne!
   Egyszer a saját édesanyád akarta ugyanezt, de akkor még törvényes születésű voltam, és nemes. – Kedves nagyuramtól, hogy ezt mondja. – Alayne megsimította a haját. Lysa úrnő soha nem engedte, hogy a szolgák hozzáérjenek, és mióta ő meghalt, Robert állandóan reszketőrohamot kapott, ha valaki pengével közelített felé, így hát hagyták, hogy nőjön, míg már egészen a kerek vállára és a petyhüdt, fehér mellkasa feléig ért. Tényleg szép haja van. Ha az istenek jók, és megéri, hogy megházasodjon, a felesége biztosan imádni fogja a haját. Legalább ezt az egyet szeretni fogja benne. – Minden gyermekünk törvénytelen születésű volna. Csak egy törvényes gyermek válthatja fel Ser Harroldot örökösödként. Atyám talál majd neked alkalmas feleséget, egy nemesi születésű lányt, aki sokkal csinosabb nálam. Együtt fogtok vadászni és solymászni, és neked adja majd a zálogát, hogy viseld a tornákon. Nemsokára egészen elfelejtesz majd.
 – Nem foglak!
 – El fogsz. Muszáj lesz. – A hangja határozott volt, de gyengéd.
 – Sasfészek ura azt tesz, amit akar. Nem szerethetlek akkor is, ha elveszek mást? Ser Harroldnak is van szeretője. Benjicot azt mondja, a fattyát várja.
   Benjicot megtanulhatná csukva tartani azt a bolond száját. – Hát ennyit akarsz tőlem? Egy fattyút? – Kihúzta a kezét a szorításából. – Képes lennél így megszégyeníteni?
   A fiú lesújtottnak tűnt. – Nem. Nem úgy értettem…
   Alayne felállt. – Ha megengeded, nagyuram, el kell mennem megkeresni atyámat. Valakinek üdvözölnie kell Waynwood úrnőt. – Mielőtt az úrfija tiltakozhatott volna, gyorsan pukedlizett egyet neki és elhagyta a hálószobát, végig az előcsarnokon és át egy fedett hídon a Védelmező lakosztályába.
   Mikor aznap reggel otthagyta Petyr Baelisht, éppen az öreg Oswellel étkezett, aki előző éjjel érkezett Sirályvárosból egy agyonhajszolt lovon. Remélte, hogy talán még mindig beszélgetnek, de Petyr szobája üresnek bizonyult. Valaki nyitva hagyott egy ablakot, és egy köteg papírt a padlóra fújt a szél. A nap bekandikált a vastag, sárga ablakokon, és porszemcsék táncoltak a fényben, mint aprócska aranyrovarok. Bár a hó betakarta az Óriás Lándzsájának csúcsát a magasban, a hegy lábánál továbbra is ősz volt, és téli búza ért a mezőkön. Kintről a mosónők nevetését hallotta a kútnál, és acél összecsapásának lármáját, ahogy a lovagok épp gyakorlatoztak. Jó hangok.
   Alayne szeretett itt lenni. Újra úgy érezte, hogy él, először azóta, hogy az apja… hogy Eddard Stark nagyúr meghalt.
   Becsukta az ablakot, összeszedte a földre hullott lapokat és az asztalra tette őket. Az egyik a versenyzők listája volt. Hatvannégy lovagot hívtak meg, hogy versengjenek Robert Arryn nagyúr új Szárnyas Lovag Testvériségének tagságáért, és hatvannégy lovag el is jött, elnyerni a jogot, hogy sólyomszárnyakat viselhessen a harci sisakján és őrizhesse az urát.
   A versenyzők a Völgy minden pontjáról érkeztek, a hegyi völgyekből és a partról, Sirályvárosból és a Véres Kaputól, még a Három Nővérről is. Néhányan el voltak ígérkezve ugyan, de csak hárman voltak házasok; a nyolc győztestől elvárták, hogy a következő három évet Robert nagyúr oldalán töltsék, személyes őrségeként (Alayne hetet javasolt, mint a Királyi Testőrségben, de Madárka ragaszkodott hozzá, hogy neki több lovag kell, mint ahány Tommen királynak van), úgyhogy idősebb embereket, feleséggel és gyerekekkel, nem hívtak meg.
   És eljöttek, gondolta Alayne büszkén. Mind eljöttek.
   Minden pontosan úgy történt, ahogy Petyr megjósolta aznap, mikor a hollók elrepültek. – Ifjak, túlbuzgók, éheznek a kalandra és a hírnévre. Lysa nem engedte őket háborúzni. Ahelyett ez is megteszi. Egy esély, hogy szolgálják az urukat és bizonyítsák vitézségüket. El fognak jönni. Még Örökös Harry is. – Végigsimított a haján és megcsókolta a homlokát. – Micsoda okos lányom vagy!
   Valóban okos voltam. A torna, a díjak, a szárnyas lovagok, mind  az ő ötlete volt. Robert nagyúr édesanyja csupa félelmet ültetett a fiába, de a mesékből, amiket Alayne olvasott neki Ser Artys Arrynról, a legendák Szárnyas Lovagjáról, vérvonala alapítójáról, mindig bátorságot merített. Miért is ne vehetnénk körül Szárnyas Lovagokkal? – ötlött eszébe egy éjjel, miután Madárka végre álomba merült. A saját Királyi Testőrségével, akik megvédik és bátorságot adnak neki. És amint előadta az ötletét Petyrnek, ő indult, és megvalósította. Ott akar majd lenni, hogy üdvözölje Ser Harroldot. Hova tűnhetett?
   Alayne lement a torony lépcsőjén és az oszlopos galériára lépett a Nagy Csarnok hátuljában. Alatta szolgálók állították fel az állványos asztalokat az esti lakomához, míg a feleségeik és a lányaik összeseperték a régi szirmokat és újakat szórtak szét. Nestor nagyúr Waxley úrnőnek mutogatta a drága faliszőnyegeit, amik vadászatokat ábrázoltak. Ugyanezek valaha a királyvári Vörös Erődben függtek, amikor Robert ült a Vastrónon. Joffrey levetette őket, és egy kamrában árválkodtak, amíg Petyr Baelish el nem intézte, hogy a Völgybe hozassák őket ajándékba Nestor Royce-nak. A szőnyegek nemcsak gyönyörűek voltak, de a Főintéző örömmel újságolta el boldog-boldogtalannak, hogy egykor egy király tulajdonát képezték.
   Petyr nem volt a Nagyteremben. Alayne áthaladt a galérián és lement a lépcsőn, amit a vastag nyugati falba vájtak, mielőtt kilépett a belső udvarra, ahol a tornát fogják tartani. A nézőtér már fel volt állítva azoknak, akik látni akarták az eseményt, középen négy hosszú bajvívókorláttal. Nestor nagyúr emberei épp lemeszelték a korlátokat, élénk zászlókkal díszítették az állásokat és pajzsokat függesztettek a kapura, amelyen keresztül a versenyzők belépnek majd.
   Az udvar északi végén három bábot állítottak fel, és néhány versenyző azokon gyakorolt. Alayne megismerte őket a pajzsaikról; Belmore harangjait, a Lynderlyk zöld viperáit, Breakstone vörös szánját és a Tollett-ház fekete és szürke máglyáját. Ser Mychel Redfort épp felborította az egyik bábot egy tökéletes szúrással. Ő egyike volt azoknak, akikről feltették, hogy szárnyakat fog szerezni.
   Petyr nem volt a báboknál, sem máshol az udvaron, de ahogy megfordult, hogy távozzon, egy női hang utánaszólt. – Alayne! – kiáltotta Myranda Royce egy bükkfa mögött lévő faragott kőpad felől, ahol két férfi között ült. Úgy tűnt, megmentésre szorul. Alayne mosolyogva sétált barátnője felé.
   Myranda egy szürke gyapjúruhát viselt, zöld csuklyás köpennyel és elég elkeseredett pillantással. Mindkét oldalán egy-egy lovag foglalt helyet. A jobbján ülőnek őszülő szakálla, kopasz feje és olyan pocakja volt, amely áttüremkedett a kardövén és befedte a helyet, ahol az ölének kellett volna lennie. A bal oldalán ülő nem lehetett több, mint tizennyolc éves, és sovány volt, akár egy lándzsa. Vörös színű borostája csupán részben rejtette el az arcát pöttyöző haragosvörös pattanásokat.
   A kopasz lovag sötétkék köpenyt viselt, amin címerként egy hatalmas pár rózsaszín ajak díszelgett. A pattanásos, vörös fiú kilenc fehér sirályt viselt barna mezőn, ami arra engedett következtetni, hogy a sirályvárosi Shettek közül való. Olyan elszántan bámulta Myranda kebleit, hogy szinte észre sem vette Alayne-t, amíg Myranda fel nem állt, hogy megölelje. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – suttogta a fülébe Randa, mielőtt megfordult és így szólt: - Serek, hadd mutassam be nektek Szikla Alayne úrnőt!
 – A Védelmező leánya – jelentette be a kopasz lovag, csupa szívélyes gálánssággal. Nehézkesen felállt. – És pont olyan gyönyörű, ahogy mesélték, látom.
   Hogy nehogy lepipálják, a pattanásos lovag felpattant és így szólt: – Ser Ossifer igazat beszél, te vagy a leggyönyörűbb leány a Hét Királyságban. – Talán édesebb udvariasság lett volna, ha nem a mellkasának címezi.
 – És te az összes leányt láttad már, ser? – kérdezte tőle Alayne. – Fiatal vagy ahhoz, hogy ennyi helyet beutazhattál volna.
   Elpirult, amitől csak még haragasobbnak tűntek a pattanásai. – Nem, úrnőm. Sirályvárosból jöttem.
   Én viszont nem, pedig Alayne ott született. Ezzel óvatosnak kell lennie. – Szeretettel emlékszem Sirályvárosra – jegyezte meg, bizonytalan és egyben kellemes mosollyal. Myrandához így szólt: - Nem tudod véletlenül, hol van atyám?
 – Hadd vigyelek el hozzá, hölgyem.
 – Remélem, megbocsátotok, amiért megfosztalak Myranda úrnő társaságától – fordult a lovagokhoz Alayne. Nem várt választ, rögtön az idősebb lányba karolt és elvezette a padtól. Csak amikor már hallótávolságon kívül kerültek, suttogta: – Tényleg tudod, hol van atyám?
 – Hát persze, hogy nem. Lépdelj gyorsabban, új udvarlóim talán követnek. – Myranda elfintorodott. – Ossifer Lipps a legunalmasabb lovag a Völgyben, de Uther Shett is a nyomába ér. Remélem, párbajt vívnak a kezemért, és megölik egymást.
   Alayne kuncogott. – Nestor nagyúr biztosan nem fogadna el ilyen embereket kérőidül!
 – Ó, talán mégis. Atyámuram neheztel rám, amiért megöltem az előző férjemet, és ennyi kellemetlenséget okoztam neki.
 – Nem a te hibád volt, hogy meghalt.
 – Emlékeim szerint nem volt senki más abban az ágyban.
   Alayne nem tudott mit mondani. Myranda férje akkor halt meg, amikor épp szeretkeztek. – Azok a nővérekiek, akik tegnap jöttek, lovagiasak voltak – mondta, hogy témát váltson. – Ha nem tetszik neked Ser Ossifer vagy Ser Uther, menj hozzá közülük valakihez inkább! Szerintem a legfiatalabb nagyon jóképű.
 – A fókabőr-köpenyes? – kérdezte Randa, hitetlenkedve.
 – Akkor valamelyik fivére.
   Myranda megforgatta a szemeit. – A Nővérekről jöttek. Hallottál már olyan nővérekiről, aki tudott vívni? Tőkehalolajjal tisztítják a kardjaikat és hideg tengervízzel teli kádakban fürdenek.
 – Nos – vetette ellen Alayne –, legalább tiszták.
 – Néhányuknak háló van a lábujjai között. Inkább mennék Petyr nagyúrhoz. Akkor én lennék az anyád. Mennyire kicsi az ujja, kérdem én?
   Alayne nem tisztelte meg ezt a kérdést válasszal. – Waynwood úrnő nemsokára itt lesz a fiaival.
 – Ez egy ígéret, vagy fenyegetés? – tudakolta Myranda. – Az első Waynwood úrnő minden bizonnyal egy kanca volt, úgy gondolom. Mi mással magyarázható, hogy minden Waynwood-férfi lóarcú? Ha valaha hozzámennék egy Waynwoodhoz, meg kéne esküdnie, hogy valahányszor meg szeretne baszni, felveszi a sisakját és lehajtja a rostélyt. – Megcsípte Alayne karját. – Viszont az én Harrym is velük lesz. Látom, őt kihagytad. Soha nem bocsátom meg, hogy elloptad őt tőlem. Ő az a fiú, akihez hozzá akarok menni.
 – Az eljegyzés atyám műve volt – tiltakozott Alayne, ahogy már százszor is tette. Csak ugrat, győzködte magát… de a viccek mögött érezte a sértettséget.
   Myranda megállt, hogy átbámuljon az udvaron a gyakorló lovagokra. – Na, ott van az a fajta férj, aki kell nekem!
   Néhány lépéssel arrébb két lovag küzdött, tompa gyakorlókardokkal. A pengéik kétszer csaptak össze, aztán elcsúsztak egymáson, hogy a feltartott pajzsokba ütközzenek, de a nagyobbik férfi meghátrált a becsapódás elől. Alayne nem láthatta a pajzsa elejét onnan, ahol állt, de a támadójáé három repülő hollót ábrázolt, akik egy-egy vörös szívet markoltak a karmaik között. Három szív és három holló.
   Akkor már tudta, hogyan fog végződni a küzdelem.
   Pár pillanattal később a nagydarab férfi kábán elterült a porban, ferde sisakkal. Amikor az apródja kioldotta a szíjakat, hogy levehesse, vér csordogált a feje búbjáról. Ha nem életlen kardok lettek volna, az agya is ott lenne. Az az utolsó fejcsapás olyan kemény volt, hogy Alayne együttérzőn összerezzent, amikor célba ért. Myranda Royce elmélázva méregette a győztest. – Gondolod, hogyha szépen kérném, Ser Lyn megölné az udvarlóimat a kedvemért?
 – Talán, egy kövér zsák aranyért. – Ser Lyn Corbray mindig kétségbeesetten szükséget szenvedett aranyban, ezt mindenki tudta a Völgyben.
 – Sajnos nekem csak egy pár kövér mellem van. Bár Ser Lyn esetében egy kövér kolbász a szoknyáim alatt jobb szolgálatot tenne.
   Alayne kuncogása felkeltette Corbray figyelmét. Faragatlan apródja kezébe nyomta a pajzsát, levette a sisakját és steppelt főkötőjét. – Úrnők. – Hosszú, barna haja a szemöldökéhez tapadt az izzadságtól.
 – Szép csapás, Ser Lyn – kiáltott oda neki Alayne. – Bár attól félek, szegény Ser Owen eszét vesztette.
   Corbray hátrapillantott, oda, ahol ellenfelét az apródja segítette elmenni az udvarról. – Eleve nem volt esze, mert akkor nem próbálkozott volna velem.
   Ebben van igazság, gondolta Alayne, de valami csintalan démon volt benne ma reggel, ezért ő is csipkelődött Ser Lynnel. Édesen mosolyogva így szólt: - Atyámuram azt mondta, a bátyád új felesége gyermeket vár.
   Corbray megajándékozta egy sötét pillantással. – Lyonel sajnálatát küldi. Szívvárban marad a házaló leányával, hogy figyelje a hasát egyre nagyobbra dagadni, mintha ő lenne az első férfi, aki teherbe ejtett egy némbert.
   Ó, ez egy nyílt seb, tűnődött Alayne. Lyonel Corbray első felesége csak egy törékeny, beteg gyermeket adott neki, aki csecsemőkorában meghalt, és az évek alatt Ser Lyn maradt a bátyja örököse. Amikor azonban a szegény asszony végre meghalt, Petyr Baelish közbelépett és elrendezett egy új házasságot Corbray nagyúrnak. A második Corbray úrnő tizenhat éves volt, egy gazdag, sirályvárosi kereskedő leánya, aki óriási hozományt hozott, és a férfiak azt mondták, magas, erős és egészséges leány nagy mellekkel és jó széles csípővel. És termékeny is, mint kiderült.
 – Mind imádkozunk, hogy az Anya könnyű szülést és egészséges gyermeket ajándékozzon Corbray úrnőnek – mondta Myranda.
   Alayne nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mosolygott, és megszólalt: – Atyám mindig örül, ha szolgálatára lehet Robert nagyúr hű zázslósurainak. Biztos vagyok benne, hogy el lenne ragadtatva, ha segíthetne tető alá hozni egy házasságot számodra is, Ser Lyn.
 – Milyen kedves tőle. – Corbray ajkai valami mosolynak szánt dologba torzultak, de Alayne-t kirázta tőle a hideg. – De mi szükségem örökösökre, ha földnélküli vagyok, és a jelek szerint az is maradok, a Védelmezőnknek köszönhetően? Nem. Mondd meg atyádnak, hogy nincs szükségem egyik tenyészkancájára sem.
   A hangjában csengő méreg olyan erős volt, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy Lyn Corbray az apja bérence volt, akit megvásárolt és fizetett. De vajon tényleg az volt? Talán ahelyett, hogy Petyr embereként Petyr ellenségét játssza, valójában az ellensége volt, aki azt tettette, hogy az ellenségének tetteti magát.
   Már a gondolat is összezavarta a fejét. Alayne hirtelen elfordult az udvartól… és beleütközött egy alacsony, markáns arcú férfiba, akinek egy kevés narancssárga haja volt. A keze kinyúlt és elkapta a leány karját, mielőtt eleshetett volna. – Úrnőm. Elnézést, ha megrémítettelek!
 – Az én hibám volt. Nem láttam, hogy itt állsz.
 – Mi, egerek, csöndes teremtmények vagyunk. – Ser Shadrich olyan alacsony volt, hogy akár apródnak is elmehetett volna, de az arca egy jóval idősebb férfihoz tartozott. Hosszú szövetségeket látott a szája sarkában lévő ráncokban, régi csatákat a füle mögötti hegben és keménységet a szemekben, amelyek egy fiúéi sem lehettek. Ez egy felnőtt férfi volt. Bár még Randa is fölé magasodott.
 – Te is szárnyakért küzdesz? – érdeklődött a Royce-leány.
 – Egy szárnyas egér buta látvány lenne.
 – Akkor talán a párbajjal próbálkozol inkább? – javasolta Alayne. A párbaj egy utógondolat volt, egy kis mulatság az összes testvérnek, nagybácsinak, apának és barátnak, akik elkísérték a versenyzőket a Hold Kapuiig, hogy lássák, amint megnyerik az ezüst szárnyakat, de voltak nyeremények a bajnokoknak és lehetőség, hogy díjat nyerjenek.
 – Egy jó párbaj a legjobb, amit egy kóbor lovag remélhet, hacsak nem botlik egy zsák sárkányra. És az nem valószínű, ugye?
 – Nem hinném. De most bocsáss meg nekünk, ser, meg kell találnunk atyámuramat.
   Kürtök hangzottak fel a fal tetejéről. – Túl késő – mondta Myranda. – Itt vannak. Magunknak kell tiszteletünket tennünk. – Vigyorgott. – Aki utoljára ér a kapuhoz, annak hozzá kell mennie Uther Shett-hez.
   Versenyeztek; hanyatt-homlok átrohantak az udvaron és túl az istállókon, csapkodó szoknyákkal, miközben lovagok és szolgálók egyaránt megbámulták őket, s malacok és tyúkok szóródtak szét előttük. Egyáltalán nem volt hölgyhöz méltó, de Alayne arra eszmélt, hogy nevet. Csak egy kis időre, amíg rohant, elfelejtette, ki is ő, és hol van, és azt vette észre, hogy a fényes, hideg reggelekre emlékezik Deresben, amikor a barátnőjével, Jeyne Poole-lal versenyzett, és Arya rohant utánuk, próbálva tartani a tempót.
   Mire megérkeztek a kapuházhoz, mindketten vörösek voltak és ziháltak. Myranda elveszítette a köpenyét valahol útközben. Épp időben voltak. A hullórostélyt felemelték, és húsz lovag kelt át alatta oszlopban. Az élen Anya Waynwood lovagolt, Vastölgy Úrnője, szigorú és karcsú, szürkésbarna haja egy sállal hátrafogva. Lovaglóképenye súlyos, zöld gyapjúból készült, barna szőrmével szegélyezve, és egy, házának törött kerekét formáló, niellós bross kapcsolta össze a torkán.
   Myranda Royve elélépett és pukedlizett. – Anya úrnő. Isten hozott a Hold Kapuinál!
 – Myranda úrnő. Alayne úrnő. – Anya Waynwood sorra fejet hajtott mindkettejük felé. – Szép tőletek, hogy üdvözöltök. Hadd mutassam be az unokámat, Ser Roland Waynwoodot! – Bólintott a lovag felé, akiről beszélt. – És ő a legfiatalabb fiam, Ser Wallace Waynwood. És természetesen a gyámfiam, Ser Harrold Hardyng.
   Örökös Harry, gondolta Alayne. A jövendőbelim, ha elfogad. Hirtelen rémület fogta el. Tűnődött, vajon vörös-e az arca. Ne bámuld, emlékeztette magát, ne bámuld, ne tátsd a szád, ne stíröld! Nézz félre! A haja bizonyára egy rémisztő kuszaság lehet ennyi futás után. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne próbálja helyrerakni a kilazult tincseket. Ne törődj a hülye hajaddal! A hajad nem számít. Ő számít. Ő, és a Waynwoodok.
   Ser Roland volt a legidősebb a három közül, bár nem volt több huszonötnél. Magasabb és izmosabb volt Ser Wallace-nál, de mindketten elnyúlt arcúak és előreugró állúak voltak, dús barna hajjal és pisze orral. Lóarcúak és egyszerűek, vélte Alayne.
   De Harry…
   Az én Harrym. Az uram, a szeretőm, a jegyesem.
   Ser Harrold Hardyng tetőtől talpig úgy nézett ki, mint egy jövendőbeli nagyúr; formás és jóképű, egyenes, akár egy lándzsa, és kemény az izomtól. Tudta: azok, akik elég idősek voltak ahhoz, hogy ismerjék Jon Arrynt fiatalkorában, azt mondták, Ser Harrold úgy néz ki, mint ő. Homokszín, szőke haja és fakókék szemei voltak, és sasorra. De Joffrey is bájos volt, emlékeztette magát. Egy bájos szörnyeteg, az volt. A kis Tyrion nagyúr kedvesebb volt, bármilyen torz is.
   Harry őt bámulta. Tudja, ki vagyok, jött rá, és nem úgy tűnik, mintha örülne, hogy láthat. Csak ekkor vette észre a címerét. Bár a köpenye és a lószerszáma a Hardyng-ház piros-fehér gyémántjaival volt teleszórva, a pajzsát felnegyedelték. A Hardyng- és a Waynwood-címer foglalt helyet az első és a harmadik negyedben, de a második és a negyedik negyed az Arryn-ház holdját és solymát viselte, égkékkel és krémszínnel. Madárkának ez nem fog tetszeni.
   Ser Wallace megszólalt. – Mi vagyunk az u-u-utolsók?
 – Igen, serek – felelte Myranda Royce, észre sem véve a dadogását.
 – Mi-mi-mikor kezdődnek a v-v-versenyszámok?
 – Ó, remélem, hamarosan – felelte Randa. – Pár versenyző már majdnem két hete itt van, atyám húsán és sörén osztozva. Mind jó emberek, és nagyon bátrak… de elég sokat esznek.
   A Waynwoodok nevettek, és még Örökös Harry is megeresztett egy halvány mosolyt. – Esett a hó az átkelőknél, egyébként hamarabb ideértünk volna – mondta Anya úrnő.
 – Ha tudtuk volna, hogy ilyen szépség vár ránk a Kapuknál, repültünk volna – tette hozzá Ser Roland. Bár a szavait Myranda Royce-nak címezte, rámosolygott Alayne-re, miközben kimondta őket.
 – Ahhoz, hogy repülj, szárnyakra lenne szükséged – felelte Randa –, és van itt pár lovag, akinek talán lenne ehhez egy-két szava.
 – Várom azt a túlfűtött értekezést. – Ser Roland lepattant a lováról, Alayne-hez fordult, és mosolygott. – Hallottam, hogy Kisujj nagyúr lányának szép arca van, és csupa báj, de senki nem mondta, hogy tolvaj is.
 – Rosszul ítélsz meg, ser. Nem vagyok tolvaj!
   Ser Roland a szíve fölé tette a kezét. – Akkor hogyan magyarázod ezt a lyukat a mellkasomban, ahonnan elloptad a szívem?
 – Csak t-tréfál veled, úrnőm – dadogta Ser Wallace. – Az u-u-unokaöcsémnek sosem volt sz-sz-szíve.
 – A Waynwood-keréknek van egy törött küllője, és itt van a nagybátyám is. – Ser Roland megpaskolta Wallace-t a füle mögött. – Az apródoknak csendben kellene maradniuk, amikor a lovagok beszélnek.
   Ser Wallace elvörösödött. – Már nem vagyok a-apród, úrnőm! Az u-unokaöcsém jól tudja, hogy l-l-lo-l-l-lov…
 – Lovaggá ütöttek? – javasolta Alayne gyengéden.
 – Lovaggá ütöttek – ismételte hálásan Wallace Waynwood.
   Robb egyidős lenne vele, ha még élne, gondolta akaratlanul, de Robb királyként halt meg, ez pedig csak egy fiú.
 – Atyám előkészíttette a szobáitokat a Keleti Toronyban – mondta Myranda úrnő Waynwood úrnőnek –, de félek, a lovagjaidnak egy ágyon kell osztozniuk. A Hold Kapuit nem arra építették, hogy ennyi nemes látogatót szállásoljon el.
 – Te a Sólyom Toronyban leszel, Ser Harrold – szólt közbe Alayne. Jó messze Madárkától. Ez szándékosan történt így, tudta jól. Petyr Baelish ilyesmiben nem kockáztatott. – Ha nincs ellenedre, én magam vezetlek el a szobádhoz. – A tekintete ezúttal találkozott Harryével. Csak neki mosolygott, és egy csendes imát mondott a Szűznek. Kérlek, nem kell szeretnie engem, de hadd kedveljen legalább, csak egy kicsit, egyelőre az is elég lenne!
   Ser Harrold hidegen bámult le rá. – Miért ne lenne ellenemre, hogy Kisujj fattya bárhova is elkísérjen?
   Mindhárom Waynwood rosszallóan nézett rá. – Te itt vendég vagy, Harry – emlékeztette Anya úrnő fagyos hangon. – Próbáld ezt észben tartani!
   Egy hölgy páncélja az udvariasság. Alayne érezte, hogy a vér az arcába tódul. Csak ne könnyezzek, imádkozott. Kérlek, kérlek, nem szabad sírnom! – Ahogy kívánod, ser. És ha most megbocsátasz, Kisujj fattyának meg kell találnia az atyját, és tudatni vele, hogy megérkeztetek, hogy holnap elkezdhessük a tornát. – És botoljon meg a lovad, Örökös Harry, hogy az első körben az ostoba fejedre ess! Érzelemmentes arccal nézett a Waynwoodok felé, miközben azok kínosan próbálkoztak elnézést kérni a társuk miatt. Amikor befejezték, megfordult és elsietett.
   Az erőd közelében egyenesen Ser Lothor Brune-ba rohant, és majdnem feldöntötte. – Örökös Harry? Segg Harry, én azt mondom. Csak egy felkapaszkodott apród.
   Alayne annyira hálás volt, hogy megölelte. – Köszönöm! Láttad atyámat, ser?
 – Lenn a pincében – válaszolta Ser Lothor –; ellenőrzi Nestor nagyúr magtárait Grafton nagyúrral és Belmore nagyúrral.
   A pincék nagyok, sötétek és mocskosak voltak. Alayne gyertyát gyújtott és felcsípte a szoknyáját, ahogy leereszkedett. Az alja közelében meghallotta Grafton nagyúr dörgő hangját, és azt követte. – A kereskedők tülekednek, hogy vásárolhassanak, az urak pedig tülekednek, hogy eladhassanak – mondta a sirályvárosi, amikor megtalálta őket. Bár nem volt magas ember, Grafton vaskos volt, széles karokkal és vállal. A haja piszkosszőke sörény volt. – Hogy állíthatnám ezt meg, uram?
 – Állíts őröket a dokkokra! Ha szükséges, foglald le a hajókat! A hogyanja nem számít, mindaddig, amíg semennyi élelem nem hagyja el a Völgyet.
 – De ezek az árak – tiltakozott a kövér Belmore nagyúr –, ezek az árak többek, mint tisztességesek!
 – Azt mondod, több, mint tisztességes, uram. Én azt, hogy kevesebb, mint kívánnánk. Várj! Ha kell, vedd meg magad az élelmet, és raktározd el. A tél közeleg. Az áraknak emelkedniük kell.
 – Talán – ismerte el kétkedve Belmore nagyúr.
 – Bronz Yohn nem fog várni – panaszkodott Grafton. – Nem kell áthajóznia Sirályvároson, megvannak a maga kikötői. Míg mi felhalmazzuk a terményünket, Royce és a többi Nyilatkozattévő úr ezüstre cserélik a sajátjukat, ebben biztos lehetsz.
 – Reméljük – mondta Petyr. – Amikor már üresek a magtáraik, minden egyes darab ezüstjükre szükségük lesz, hogy élelmet vásároljanak tőlünk. És most ha megbocsátotok, uraim, úgy látom, a lányomnak szüksége van rám.
 – Alayne úrnő! – szólt Grafton nagyúr. – Csillog a szemed ma reggel.
 – Kedves tőled, hogy ezt mondod, nagyuram. Atyám, sajnálom, hogy megzavartalak, de gondoltam, szeretnéd tudni, hogy a Waynwoodok megérkeztek.
 – És Ser Harrold is velük van?
   A borzalmas Ser Harrold. – Igen.
   Belmore nagyúr nevetett. – Sosem hittem, hogy Royce engedi eljönni. Vak talán, vagy pusztán ostoba?
 – Becsületes. Néha ez a kettő ugyanaz. Ha megtagadta volna a fiútól, hogy megmérettesse magát, az szakadékot képzett volna kettejük között, így miért ne hagyta volna, hogy vívjon? A fiú semmiképpen sem elég képzett ahhoz, hogy helyet nyerjen a Szárnyas Lovagok között.
 – Szerintem sem – mondta kelletlenül Belmore. Grafton nagyúr megcsókolta Alayne kezét, majd a két nagyúr távozott, egyedül hagyva őt az apjával.
 – Gyere – kérte Petyr –, sétálj velem! – Belékarolt, és mélyebbre vezette a pincékben, el egy üres börtön mellett. – És hogy ment az első találkozásod Örökös Harryvel?
 – Borzasztó ember.
 – A világ tele van borzalmakkal, édes. Mostanra ezt már tudnod kéne. Eleget láttál belőlük.
 – Igen – felelte –, de miért kell ilyen kegyetlennek lennie? A fattyadnak hívott. Pont az udvaron, mindenki előtt.
 – Amennyire ő tudja, az is vagy. Ez a jegyesség sosem az ő ötlete volt, és Bronz Yohn kétségtelenül figyelmeztette a fortélyaimra. A lányom vagy. Nem bízik benned, és úgy hiszi, alávalóbb vagy nála.
 – Hát, nem vagyok. Talán azt hiszi, hogy valami nagyszerű lovag, de Ser Lothor azt mondja, csak egy felkapaszkodott apród.
   Petyr átkarolta. – Az is, de Robert örököse is egyben. Harry idehozatala az első lépés volt a tervünkben, de most muszáj megtartanunk őt, és erre csak te vagy képes. A csinos arcok a gyengéi, és kinek van csinosabb arca, mint neked? Bájold el! Bűvöld meg! Kápráztasd el!
 – Nem tudom, hogyan kell – mondta nyomorultul.
 – Ó, szerintem tudod – cáfolt rá Kissuj, egy olyan mosollyal, amely a szemeit nem aranyozta be. – Te leszel a leggyönyörűbb nő a csarnokban ma éjszaka, pont olyan szép, mint az édesanyád volt a te korodban. Nem ültethetlek téged a pódiumra, de tiszteletteljes helyed lesz egy fali gyertyatartó alatt. A tűz megvilágítja majd a hajadat, s így mindenki látni fogja, milyen szép az arcod. Tarts egy  jó hosszú kanalat a kezed ügyében, hogy elpáhold a tolakodó apródokat, aranyom! Nem akarsz zöld ifjakat körülötted lábatlankodni, amikor lovagok jönnek hozzád, hogy a zálogodért könyörögjenek.
 – Ki akarná viselni egy fattyú zálogát?
 – Harry, ha van annyi esze, amennyit az istenek egy kecskének adnak… de ne neki add! Válassz egy másik vitézt, és őt részesítsd benne inkább! Nem akarsz túl mohónak tűnni.
 – Nem – ismerte el Alayne.
 – Waynwood úrnő ragaszkodni fog hozzá, hogy Harry táncoljon veled, ezt megígérhetem. Az lesz a te lehetőséged. Mosolyogj a fiúra! Érintsd meg, amikor beszélsz! Csipkelődj vele, hogy sértsd a büszkeségét! Ha úgy tűnik, viszonozza, mondd neki, hogy rosszul érzed magad, és kérd meg, hogy vigyen ki egy lélegzetnyi friss levegőért! Egyetlen lovag sem tagadhat meg egy ilyen kérést egy szép szűztől.
 – Igen – ismerte be –, de azt hiszi, fattyú vagyok.
 – Egy gyönyörű fattyú, és a Védelmező leánya. – Petyr közelebb húzta magához, és mindkét orcáján megcsókolta. – Az éjszaka a tiéd, édesem. Ezt tartsd észben, mindig!
 – Megpróbálom, atyám – mondta.
   A lakoma mindenben olyan volt, amilyennek az apja jósolta. Hatvannégy fogást szolgáltak fel a hatvannégy versenyző tiszteletére, akik ilyen messzire jöttek, hogy megmérkőzzenek az ezüst szárnyakért az uruk előtt. Pisztráng, csuka és lazac érkezett a folyókból és tavakból, a tengerekből rák, tőkehal és hering. Kacsák is voltak, és kappanok, pávák a tollazatukban és hattyúk mandulatejben. Ropogósra sült szopós malacokat szolgáltak fel almával a szájukban, és három hatalmas bölényt sütöttek meg egészben a kastély udvarának tábortüzei felett, mivel túl nagyok voltak, hogy átjussanak a konyhaajtókon. Meleg kenyércipók töltötték meg Nestor nagyúr csarnokának állványos asztalait, és súlyos sajttekercseket hoztak fel a pincékből. A vajat frissen köpülték, és volt még póré és répa, sült hagyma, cékla, fehérrépa, paszternák. És ami a legjobb, Nestor nagyúr szakácsai egy csodás finomsággal is készültek, egy citromtortával, ami az Óriás Lándzsáját mintázta, és tizenkét láb magas volt, egy cukorból készült Sasfészekkel feldíszítve.
   Nekem, gondolta Alayne, ahogy előhozták. Madárka is szerette a citromos süteményt, de csak mióta elmondta neki, hogy az a kedvence. A torta a Völgy összes citromját megkövetelte, de Petyr megígérte, hogy küldetni fog Dorne-ba még többért.
   Ajándékok is voltak, gyönyörű ajándékok. Minden versenyző kapott egy ezüstszín köpenyt és egy lazuli brossot, amely egy pár sólyomszárnyat formázott. Nagyszerű acélból készült tőröket adtak a fivéreknek, apáknak és barátoknak, akik a tornát jöttek megnézni. Az édesanyjuknak, lánytestvéreiknek és hölgyeiknek csavart selymeket és myri csipkét adtak.
 – Nestor nagyúr bőkezű – hallotta Ser Edmund Breakstone-tól Alayne.
 – Bőkezű, de kicsi ujjú – felelte erre Waynwood úrnő, miközben biccentett egyet Petyr Baelish irányába. Breakstone hamar felfogta, mire gondol. Eme bőséges ajándék igazi forrása nem Nestor nagyúr, hanem a Védelmező volt.
   Amikor az utolsó fogást felszolgálták és eltakarították, az asztalokat elvitték az állványaikról, hogy helyet csináljanak a padlón a táncoláshoz, és zenészeket hoztak be.
 – Nincsenek énekesek? – kérdezte Ben Coldwater.
 – Az úrfi nem bírja elviselni őket – felelte Ser Lymond Lynderly. – Marillion óta nem.
 – Ah… az a férfi gyilkolta meg Lysa úrnőt, igaz?
   Alayne megszólalt. – Az éneke igazán tetszett neki, és túl nagylelkű volt hozzá, talán. Amikor hozzáment atyámhoz, az énekes megőrült és kilökte a Holdajtón. Robert nagyúr azóta gyűlöli az éneklést. De a zenéért még mindig odáig van.
 – Ahogy én is – közölte Coldwater. Felemelkedett, és Alayne felé nyújtotta a kezét. – Megtisztelnél ezzel a tánccal, úrnőm?
 – Nagyon kedves vagy – mondta, miközben a férfi kivezette a parkettre.
   Ő volt az első táncpartnere az estén, de korántsem az utolsó. Épp ahogy Petyr jósolta, a fiatal lovagok falkába gyűltek körülötte, a zálogáért versengve. Ben után Andrew Tollett, a jóképű Ser Byron, a vörös orrú Ser Morgarth és Ser Shadrich, az Őrült Egér következett. Aztán Ser Albar Royce, Myranda tömzsi, unalmas testvére és Nestor nagyúr örököse. Táncolt mindhárom Sunderlanddel, és egyiküknek sem volt háló az ujjai között, bár a lábujjaik felől nem lehetett biztos. Uther Shett is megjelent, hogy nyálas bókjaival adózzon neki, miközben a lábát taposta, de Ser Targon, a Félvad az udvariasság lelkének bizonyult. Azután Ser Roland Waynwood következett és nevettette meg a teremben jelenlévő lovagok felére tett gúnyos megjegyzéseivel. A nagybátyja, Wallace is táncolt vele, és megpróbálta ugyanezt tenni, de a szavak csak nem jöttek. Alayne végül megsajnálta és boldogan csacsogni kezdett, hogy megkímélje a szégyentől. Amikor a tánc véget ért, kimentette magát és visszament a helyére, hogy igyon egy kevés bort.
   És ott állt ő, Örökös Harry maga; magasan, jóképűen és mogorván. – Alayne úrnő. Felkérhetlek erre a táncra?
   Mérlegelt egy pillanatig. – Nem. Nem hiszem.
   Szín kúszott az orcáira. – Megbocsáthatatlanul undok voltam veled az udvaron. Meg kell bocsátanod nekem.
 – Kell? – A hajába túrt, nyelt egy korty bort, hagyta, hadd várakozzon. – Hogy bocsáthat meg az ember valakinek, aki megbocsáthatatlanul undok volt? Elmagyaráznád ezt nekem, ser?
   Ser Harrold zavarodottnak tűnt. – Kérlek! Egy táncot.
   Bájold el! Bűvöld meg! Kápráztasd el! – Ha ragaszkodsz hozzá.
   Ő bólintott, a karját nyújtotta, és a parkettre vezette. Ahogy várták, hogy a zene folytatódjon, Alayne a pódiumra pillantott, ahol Robert nagyúr ült, őket bámulva. Kérlek, imádkozott, ne kezdjen el rángatózni és reszketni! Ne itt! Ne most! Coleman mester biztosan tett róla, hogy erős dózisú édestejet igyon a lakoma előtt, de akkor is.
   Aztán a zenészek megszólaltattak egy dallamot, ő pedig táncolt.
   Mondj valamit! – ösztökélte magát. Sosem fogod elérni, hogy Ser Harry szeressen, ha nem mersz hozzászólni. Azt kéne mondania, milyen jó táncos? Nem, azt biztosan tucatszor hallotta már ma este. Azonkívül Petyr azt tanácsolta, hogy ne tűnjek túl mohónak. Úgyhogy inkább így szólt: – Hallottam, nemsokára apa leszel. – Ez nem olyasmi volt, amit a lányok gyakran mondtak a majdnem-jegyesüknek, de látni akarta, Ser Harrold hazudni fog-e.
 – Már másodszor. A lányom, Alys két éves.
   A fattyú lányod, Alys, gondolta Alayne, de helyette ezt mondta: – De ő egy másik anyától van.
 – Igen. Cissy csinos teremtés volt, mikor teherbe ejtettem, de a szülés olyan kövérré tette, mint egy tehén, úgyhogy Anya úrnő elrendezte, hogy az egyik katonájához menjen hozzá. Sáfrány más.
 – Sáfrány? – Alayne próbált nem nevetni. – Igazán?
   Ser Harroldban volt annyi méltóság, hogy elpiruljon. – Az apja azt mondja, drágább a számára, mint az arany. Gazdag, a leggazdagabb férfi Sirályvárosban. Fűszerekkel szerezte a vagyonát.
 – Minek nevezitek majd a babát? – tudakolta. – Fahéjnak, ha lány? Szegfűnek, ha fiú?
   Ettől majdnem elbotlott. – Úrnőm viccel.
 – Ó, nem. – Petyr vonyítani fog, mikor megtudja, mit mondtam.
 – Tudd meg, hogy Sáfrány nagyon gyönyörű. Magas és karcsú, nagy barna szemekkel és mézszínű hajjal.
   Alayne felemelte a fejét. – Gyönyörűbb, mint én?
   Ser Harrold tanulmányozta az arcát. – Elég bájos vagy, azt meg kell hagyni. Amikor Anya úrnő szólt erről a házasságról, féltem, hogy úgy nézel ki, mint atyád.
 – Apró, hegyes szakállal meg minden? – nevetett Alayne.
 – Nem úgy értettem…
 – Remélem, a bajvívás jobban megy, mint a beszéd.
   Egy pillanatra rémültnek tűnt. De ahogy a dal a végéhez közeledett, kitört belőle a nevetés. – Senki nem szólt, hogy eszes vagy.
   Jók a fogai, gondolta, egyenesek és fehérek. S amikor mosolyog, nagyon szép gödröcskéi vannak. Egyik ujjával végigsimított az arcán. – Ha valaha összeházasodunk, vissza kell küldened Sáfrányt az atyjához. Én leszek az egyetlen fűszer, amit akarni fogsz.
   Elvigyorodott. – Szavadon foglak, hölgyem. Addig a napig viselhetném a zálogodat a tornán?
 – Nem viselhetnéd. Már elígértem… másnak. – Abban még nem volt biztos, hogy kinek, de tudta, hogy találni fog valakit.

A Tél Szelei - Mercy

Zihálva ébredt, nem tudva, kicsoda, vagy hogy hol van.

   A vér szaga súlyosan ülte meg az orrlyukait... vagy lehet, hogy csak a rémálma kísértette még mindig? Megint farkasokról álmodott; arról, hogy keresztülrohan valamilyen sötét fenyőerdőn, sarkában egy nagy falkával, a zsákmány szagának nyomában.
   Félhomály töltötte be a szobát, szürkén és komoran. Reszketve ült fel az ágyában és simított végig a fején. Tarló szúrta a tenyerét. Meg kell borotválkoznom, mielőtt Izembaro meglátja. Mercy, Mercy vagyok, és ma éjszaka megerőszakolnak és meggyilkolnak. Az igazi neve Mercedene volt, de mindenki Mercynek szólította...
   Kivéve álmomban. Mély levegőt vett, hogy elhallgattassa a farkasüvöltést a szívében, próbálva több mindenre emlékezni az álmából, de annak nagy része már tovatűnt. De vér volt benne, és telihold a feje felett, és egy fa figyelte, ahogy rohant.
   Visszacsukta a zsalugátereket, hogy a reggeli nap ne ébressze fel. De nem sütött a nap Mercy kicsiny szobája előtt, csak egy emelkedő ködfal állt ott. A levegő már csípősen hideg volt... és ez jól is jött, mert máskülönben talán végigaludta volna az egész napot. Az épp olyan lenne, mintha Mercy átaludná a saját megerőszakolását.
   Libabőr terítette be a lábait. A takarója köréje csavarodott, akár egy kígyó. Letekerte magáról, majd a csupasz deszkapadlóra dobta a takarót és meztelenül az ablakhoz surrant. Braavos a ködbe veszett. Látta a kis kanális zöld vizét odalent, a házak között futó, macskaköves utat, a mohás híd két boltívét... de a híd túlsó vége szürkeségbe veszett, és csupán pár homályos fény látszott a csatornán túli épületekből. Lágy loccsanást hallott, ahogy egy kígyóhajó bukkant fel a híd központi boltíve alól. - Hány óra van? - kiáltott le Mercy a férfinak, aki a kígyó felemelt farkánál állt, és a botjával tolta el a hajót a kaputól.
   A csónakos felbámult, a hang forrását keresve. - A Titán üvöltése szerint négy. - Szavai üresen visszhangoztak végig a kavargó, zöld vízen és a láthatatlan építmények falain.
   Nem késett el, még nem, de nem vesztegethette az időt. Mercy boldog lélek volt, és keményen dolgozott, de ritkán volt pontos. Ez ma éjjel nem jönne jól. A westerosi követet ma estére várták a Kapuban, és Izembarónak nem lenne hangulata mentségeket hallgatni, még akkor sem, ha azokat egy édes mosollyal sorolja fel.
   Múlt éjszaka feltöltötte a lavórját a csatorna vizével, mielőtt lefeküdt aludni, mert jobban kedvelte a sós csatornavizet, mint az iszapos, zöld esővizet, ami a kinti ciszternában párolgott. Egy durva rongyot vízbe mártva mosdott meg tetőtől talpig, egyszerre egy lábon egyensúlyozva, hogy lesikálja kérges talpait. Aztán megtalálta a borotváját. Izembaro szerint a kopasz fejbőrön jobban állt a paróka.
   Megborotválkozott, felöltötte a fehérneműjét és átbújtatta a fejét egy ormótlan, barna gyapjúruhán. Az egyik harisnyája foltozásra szorult, vette észre, mikor felhúzta a lábára. Megkérhetné Sügért, hogy segítsen; a saját öltései olyan nyomorultak voltak, hogy a jelmezekért felelős asszony általában megszánta. Vagy inkább elemelhetnék egy szebb darabot a ruhatárból. Habár ez kockázatos lett volna. Izembaro ki nem állhatta, mikor a komédiások az ő kosztümjeit hordták az utcákon. Kivéve Wendeyne-t. Csak egy kis nyalintás Izembaro farkára, és egy lány annyi kosztümöt viselhet, ahányat akar. Mercy viszont nem volt ennyire bolond. Daena figyelmeztette: - Azok a lányok, akik erre az útra lépnek, a Hajón fogják végezni, ahol az összes férfi tudni fogja, hogy bármilyen csinos kis dolgot megkaphat tőlük, amit a színpadon lát, hogyha elég kövér a pénztárcája.
   Viseltes csizmája tele volt sófoltos, barna bőrfoltozásokkal, és már össze is repedezett a sok viseléstől; az öve egy vég kékre festett kender volt. A lány a dereka köré csomózta, egy kést akasztott jobb csípőjére és egy pénzeszacskót a baljára. Legvégül a vállára kanyarította a köpönyegét. Ez igazi komédiás köpeny volt, lila gyapjú, vörös selyemmel bélelve, egy csuklyával, ami távol tartotta az esőt, és három titkos zsebbel. Az egyikben pár érmét rejtett el, a másikban egy vaskulcsot, és a harmadikban egy pengét. Igazi pengét, nem gyümölcskést, mint amilyen a másik volt a csípőjén, de a titkos tőr nem Mercyhez tartozott, nem jobban, mint a többi kincs. Mercyhez a gyümölcskés tartozott. Mercy arra született, hogy gyümölcsöt falatozzon, mosolyogjon, viccelődjön és keményen dolgozzon és hogy azt tegye, amit mondanak neki.

 - Mercy, Mercy, Mercy - énekelte, ahogy leereszkedett a falépcsőkön az utcára. A korlát szilánkos volt, a fokok meredekek, és ötfordulós volt, de pont ezek miatt kapta meg a szobát olyan olcsón. Emiatt, és Mercy mosolya miatt. Talán kopasz volt és sovány, de Mercynek szép mosolya volt, és bizonyos bája. Még Izembaro is elismerte, hogy kecses volt. A varjú röpte szerint nem volt messze a Kaputól, de szárnyak helyett gyalogosan közlekedő lányok számára hosszabb az út. Braavos kanyargós város volt. Az utcák kanyargósak voltak, a sikátorok még kanyargósabbak, és a csatornák a legkanyargósabbak mind közül. A legtöbb napon a hosszabbik utat részesítette előnyben, le Ragman Útján, a Külső Kikötő mentén, ahol előtte terült el a tenger és fölötte az ég, és tiszta kilátás nyílt a Nagy Lagúnán át az Arzenálra és Sellagoro Mezejének fenyves lejtőire. A tengerészek gyakran üdvözölték, ahogy átkelt a dokkon, kátrányos, ibbeni bálnavadászhajók és nagyhasú westerosi koggák fedélzetéről kiáltva le neki. Mercy nem mindig értette a szavaikat, de tudta, mit mondtak. Néha visszamosolygott rájuk, és odakiáltotta nekik, hogy a Kapunál találják, ha van elég pénzük.
   A hosszú út átvezette a Szemek Hídján is, annak faragott, kő arcain. A tetejéről belátná a boltíveket és az egész várost: az Igazság Termének zöld réz kupoláit, a Lila Kikötőből erdőként felmeredő árbocokat, a messzeség magas tornyait, a spirálba forduló, arany mennyköveket a Tengerúr Palotájának tetején… még a Titán bronz vállait is, a sötétzöld víz fölé tornyosulva. De csak akkor, ha nap sütött Braavosra. Ha a köd sűrű volt, nem látszott semmi, csak szürkeség, ezért Mercy ma a rövidebb útvonalat választotta, hogy kímélje szegény, agyonhordott csizmáját.
   Úgy tűnt, mintha a köd szétnyílna előtte, majd újból összecsukódna, mikor elhaladt. A macskakövek nedvesek és simák voltak a talpa alatt. Egy macskát hallott panaszosan nyivákolni. Braavos jó hely volt a macskák számára, és az állatok mindenfelé kalandoztak, különösen éjjel. A ködben minden macska szürke, gondolta Mercy. A ködben minden férfi gyilkos.
   Még sosem látott ilyen sűrű ködöt. A nagyobb csatornákon a révészek kígyóhajói összeütköztek egymással, mivel csupán homályos fényeket láttak az épületekből maguk mellett.
   Mercy elhaladt egy lámpást tartó öregember mellett, és irigyelte a fényéért. Az utca annyira komor volt, hogy alig látta, hova lép. A város szerényebb részein a házak, üzletek és raktárak összezsúfolódtak, egymásra hajoltak, akár az ittas szeretők; a felső emeleteik annyira közel voltak egymáshoz, hogy át lehetett lépni egyik erkélyről a másikra. A lenti utcák sötét csatornákká váltak, ahol minden lépés visszhangot vert. A kicsi kanálisok még veszélyesebbek voltak, mivel a velük határos házak közül sok illemhelye kihajolt a víz fölé. Izembaro szerette előadni a Tengerúr beszédét az A Kereskedő Búskomor Lányából, azt, ami így hangzott: "még mindig itt áll az utolsó Titán, testvérei kővállain lovagolva", de Mercy jobban szerette azt a jelenetet, melyben a kövér kereskedő a Tengerúr fejére szart, amikor áthaladt alant arany és lila színű bárkájában. Azt mondják, ilyesmi csakis Braavosban történhetett meg, és csakis Braavosban bömbölt rajta a nevetéstől Tengerúr és tengerész egyaránt.
   A Kapu közel állt a Vízbefúlt Város széléhez, a Külső Kikötő és a Lila Kikötő között. Egy régi raktár égett le ott, és a föld minden évben süllyedt egy kicsit, ezért a föld olcsóvá vált. A raktár elárasztott kőalapján állt Izembaro barlangszerű színháza. A Kupola és a Kék Lámpás talán divatosabb környezetet élvez, szokta mondani a férfi a komédiásainak, de itt, a kikötők között soha nem lesz hiányuk tengerészekben és szajhákban, akik betöltik a helyiséget. A Hajó közel van, még mindig jókora tömegeket vonz a rakpartra, ahol már húsz éve áll, mondta, és így a Kapu is virágzik.
   Az idő bebizonyította a férfi igazát. A Kapu színpada enyhén megdőlt, ahogy az épület megállapodott, a jelmezeik elterültek a penészben és vízi kígyók fészkeltek az elárasztott pincében, de mindez nem zavarta a komédiásokat addig, amíg telt ház volt.
   A legutolsó híd kötélből és nyers deszkákból készült, és úgy tűnt, semmivé foszlik, de ez csak a köd miatt volt. Mercy átsurrant rajta, a sarkai zörögtek a fán. A köd úgy nyílt meg előtte, mint egy rongyos függöny, amely felfedte a színházat. Vajszínű, sárga fény ömlött az ajtókból, és Mercy hangokat hallott bentről. A bejárat mellett Nagy Brusco hatalmas, vörös betűkkel ráfestette a legutóbbi műsor címére, hogy A Véres Kéz. Épp egy véres kezet festett a szavak alá azoknak, akik nem tudtak olvasni. Mercy megállt, hogy vessen rá egy pillantást. - Szép kéz - mondta neki.
 - A hüvelykujj görbe - bökött rá Brusco az ecsetével. - A Komédiások Királya keresett.
 - Olyan sötét volt, hogy csak aludtam és aludtam. - Mikor Izembaro először nevezte magát a Komédiások Királyának, a társaság gonosz örömet lelt benne, ízlelgette a riválisaik felháborodását a Kupolából és a Kék Lámpásból. Habár újabban Izembaro elkezdte túl komolyan venni a címzést. - Most már csak királyosdit fog játszani - mondta Marro, a szemét forgatva -, és, ha a darabban nincs király, akkor inkább nem is viszi színre.
   A Véres Kéz két királyt ajánlott fel, a kövéret és a kisfiút. Izembaro játszotta a kövéret. Nem volt túl nagy szerep, de a beszéd jó volt, amikor haldokolva feküdt, és előtte egy pompás csatája is volt egy démonikus vaddisznóval. Ezt Phario Forel írta, és neki volt a legvéresebb pennája Braavosban.
   Mercy a színpad mögött találta az összegyűlt társaságot, és besurrant Daena és Sügér között hátul, remélve, hogy késői érkezését nem veszik majd észre. Izembaro épp arról beszélt a többieknek, hogy ma éjszaka színültig telt nézőtérre számít, a köd ellenére is. - Westeros Királya követeket küld, hogy hódolatukat tegyék a Komédiások Királyának ma éjszaka - mondta a színtársulatának. - Nem fogunk csalódást okozni uralkodótársunknak.
 - Mi? - nézett fel Sügér, aki a kosztümöket készítette a komédiásoknak. - Hát nem csak egy van belőle?
 - Elég kövér, hogy kettőnek számítsuk - suttogta Bobono. Minden színtársulathoz kellett, hogy tartozzon egy törpe. Bobono volt az övék. Mikor meglátta Mercyt, rákacsintott. - Ohó - mondta -, hát itt van! Készen áll a kishölgy a megerőszakolására? - Cuppantott az ajkaival.
   Sügér a fejére csapott. - Csend legyen!
   A Komédiások Királya figyelmen kívül hagyta a rövid zűrzavart. Még mindig beszélt, azt magyarázva a komédiásoknak, mennyire pazarnak kell lenniük. A westerosi követeken kívül nagykutyák is lesznek ma este a tömegben, és híres kurtizánok is. Nem szándékozott hagyni, hogy silány véleménnyel távozzanak a Kapuról. - Nem állok jót azért, aki megszégyenít! - ígérte, azzal a fenyegetéssel, amelyet Garin herceg csata előtti monológjából kölcsönzött A Sárkányurak Haragjából, Phario Forel első darabjából.
   Mire Izembaro végre befejezte a beszédet, kevesebb, mint egy óra maradt hátra a kezdésig, és a komédiások mind felváltva voltak dühöngők és bosszúsak. A Kapu Mercy nevétől zengett.
 - Mercy - esedezett a barátnője, Daena -, Gólya úrnő megint rálépett a köntöse szegélyére. Gyere, segíts nekem felvarrni!
 - Mercy - kiáltotta az Idegen -, hozd ide azt a rohadt ragasztót, a szarvam meglazult!
 - Mercy - búgta a Nagy Izembaro maga -, mit tettél a koronámmal, te lány? Nem léphetek színpadra a koronám nélkül! Honnan tudnák úgy, hogy király vagyok?
 - Mercy - vinnyogta a törpe Bobono -, Mercy, valami nincs rendben a csipkémmel, a farkam folyton kilóg belőle.
   A ragacsos masszával visszaerősítette az Idegen bal szarvát a homlokára. Az árnyékszéken megtalálta Izembaro koronáját, ahol mindig el szokta hagyni, és segített neki feltűzni a parókájára, aztán tűért és cérnáért rohant, hogy Sügér visszavarrhassa a szegélyt az aranyszőttes estélyire, amit a királyné fog viselni a menyegzős jelenetben.
   És Bobono farka valóban szabadon lógott. Direkt volt így, az erőszakolás miatt. Micsoda förtelmes testrész, gondolta Mercy, ahogy letérdelt a törpe elé, hogy helyrehozza. A törpe pöcse egy láb hosszú volt és olyan vastag, mint a lány karja, elég nagy, hogy a legmagasabb erkélyről is látni lehessen. Bár a kelmefestő meglehetősen szegényes munkát végzett a cserzett bőrrel: az anyagot rózsaszín és fehér foltok pöttyözték, egy szilvaszínű hagymafejjel. Mercy visszatuszkolta Bobono gatyájába, és visszafűzte. - Mercy - dúdolta a törpe, ahogy szorosra fűzte a gatyáját -, Mercy, Mercy, jöjj a szobámba ma éjjel, és tégy férfivá!
 - Eunuchhá foglak tenni, ha továbbra is folyton kicsomózod a gatyádat csak azért, hogy a farkadon hegedüljek!
 - Mi egymásnak lettünk teremtve, Mercy! - tartott ki Bobono. - Nézd, pont egyforma magasak vagyunk!
 - Csak akkor, ha térdelek. Emlékszel az első sorodra? - Még csak két hét telt el, mióta a törpe fellódult a színpadra és Az Arkhón Kínját a grumpkinbeszéddel nyitotta meg az A Kereskedő Heves Feleségéből. Izembaro elevenen megnyúzta volna, hogyha újabb hasonló baklövést követett volna el, nem számít, mennyire nehéz jó törpét találni.
 - Mit is játszunk, Mercy? - kérdezte Bobono ártatlanul.
   Ugrat engem, gondolta Mercy. Ma éjjel nem részeg, tökéletesen ismeri a darabot. - Phario új Véres Kezét játsszuk, a Hét Királyság követének tiszteletére.
 - Már emlékszem. - Bobono baljós károgássá halkította a hangját. - A hétarcú isten megcsalt engem - mondta. - Az én felséges atyámat a legtisztább aranyból teremtette, és aranyból teremtette a testvéreimet, fiút és lányt. De engem sötétebb tésztából gyúrtak, csontokból és vérből és agyagból, bezárva ebbe az undok testbe, amit magad előtt látsz. - Azzal megragadta a lány mellkasát, a mellbimbóért matatva. - Nincs cicid. Hogy erőszakoljak meg egy lányt, akinek nincs cicije?
   A hüvelyk- és a mutatóujja közé csípte a törpe orrát, és megcsavarta. - Neked orrod nem lesz, ha nem veszed le rólam a kezed!
 - Owwwww - visította a törpe, és elengedte őt.
 - Növesztek ciciket egy vagy két éven belül. - Mercy felállt, hogy a kis ember fölé tornyosuljon. - De neked sosem nő új orrod. Gondolj erre, mielőtt megérintesz ott engem!
   Bobono megdörzsölte érzékeny orrát. - Nincs szükség rá, hogy ennyire félénk légy. Hamarosan megerőszakollak.
 - A második felvonásig nem.
 - Mindig megszorongathatom Wendeyne cicijét, mikor megerőszakolom Az Arkhón Kínjában - panaszkodott a törpe. - Szereti, és a nézők is. Muszáj a nézők kedvére tenni!
   Ez egyike volt Izembaro "bölcsességeinek", ahogy ő szerette nevezni őket. Muszáj a nézők kedvére tenned.  - Fogadok, tetszene a nézőknek, ha letépném a törpe farkadat, és azzal csépelném a fejedet - felelte Mercy. - Ez olyasmi lenne, amit eddig még nem láttak. - Mindig adj nekik valamit, amit addig még nem láttak; ez is Izembaro "bölcsességeinek" egyike volt, és erre Bobono sem tudott mit felelni. - Kész, megvagyunk - jelentette be Mercy. - Próbáld meg a helyén tartani a gatyádat, amíg szükség lesz rá!
   Izembaro ismét érte kiáltott. Most a disznólándzsáját nem találta. Mercy megkereste neki, segített Nagy Bruscónak felölteni a vaddisznóöltönyét, ellenőrizte a műtőröket, hogy nem cserélte-e ki valaki őket valódi pengékre (valaki tett hasonlót a Kupolában egyszer, és egy komédiás meg is halt), és töltött Gólya úrnőnek egy korty bort, ahogy azt minden előadás előtt szerette. Mire nagy sokára az összes "Mercy, Mercy, Mercy" kiáltás elhalt, vetett egy pillantást a nézőtérre.
   Ennyire zsúfoltnak még sosem látta a színházat, és az emberek már most jól szórakoztak, viccelődtek és lökdösődtek, ettek-ittak. Látott egy árust, aki sajtdarabokat kínált, letörve a falatot a sajthengerről, valahányszor vevője akadt. Egy asszonynak egy táskányi ráncos almája volt. Boros flakonokat adogattak kézről kézre, néhány lány csókot árult, egy tengerész pedig vízipipán játszott. A Toll nevű, szomorú szemű kis férfi állt hátul, hogy meglesse, milyen ötleteket lophatna el a saját darabjaihoz. Bűvész Cossomo is eljött, karján Ynával, az egyszemű szajhával Boldogkikötőből, de Mercy őket nem ismerhette, és ők sem Mercyt. Daena felismert néhány Kapu-törzsvendéget a tömegben, és megmutatta őket a lánynak; a kelmefestő Dellonót a beesett, fehér arcával és foltos, lila kezével, Galeót, a kolbászkészítőt a zsíros, cserzett bőr kötényében, a magas Tomarrót a háziállatként tartott patkányával a vállán. - Tomarro jobban teszi, ha nem hagyja, hogy Galeo meglássa azt a patkányt - figyelmeztette Daena. - Azt hallottam, csakis patkányhúst tesz a kolbászaiba. - Mercy a száját eltakarva nevetett.
   Az erkélyek is dugig voltak. Az első és a harmadik emelet kereskedőké és kapitányoké és egyéb tiszteletreméltó népségeké volt. A braavosiak a negyedik, legfelső emeletet preferálták, mert ott voltak a legolcsóbbak az ülőhelyek. Élénk színek lázadása zajlott odafent, míg odalent komorabb árnyalatok voltak többségben. A második erkély privát páholyokra volt felosztva, ahol a hatalmasságok is megfértek egymással, kényelembe és biztonságba helyezve magukat, biztonságos távolra a fenti és a lenti közönségességtől. Ők láttak rá legjobban a színpadra, és szolgák vittek nekik ételt, bort, párnákat, bármit, amire vágytak. A Kapuban ritkán lehetett több, mint félig tele látni a második erkélyt; azok az uraságok, akik élvezték az éjszakai komédiákat, legtöbbször inkább a Kupolába vagy a Kék Lámpásba mentek, ahol az ajánlatok finomabbnak és költőibbnek számítottak.
   De ez az éjszaka más volt, minden kétséget kizáróan a westerosi követ miatt. Az egyik páholyban Otharys három leszármazottja ült, mindegyikük híres kurtizánok kíséretében; Prestayn, a férfi, aki annyira régimódi volt, hogy a lány el sem tudta képzelni, hogy érte el a rangját, egyedül ücsörgött; Torone és Pranelis egy páholyon osztoztak, éppúgy, mint egy kényelmetlen szövetségen; a Harmadik Kard fél tucat barátját látta vendégül.
 - Öt nagykutyát számoltam - mondta Daena.
 - Bessaro annyira kövér, hogy kettőnek kéne számolnod - felelte kuncogva Mercy. Izembaro is pocakos volt, de Bessaróhoz hasonlítva olyan karcsú, mint egy fűzfa. A kulcsár annyira nagydarab volt, hogy különleges ülést igényelt, háromszor akkorát, mint egy rendes szék.
 - Azok a Reyaanok mind kövérek - jegyezte meg Daena. - Akkora a hasuk, mint a hajóik. Látnod kellett volna az apját! Mellette ez kicsinek tűnt. Egyszer meghívták az Igazság Termébe szavazni, de mikor belépett a bárkájába, az elsüllyedt. - Megragadta Mercy könyökét. - Nézd, a Tengerúr páholyánál! - A Tengerúr soha nem látogatta meg a Kaput, de Izembaro azért kinevezett neki egy páholyt, a legnagyobbat és legfényűzőbbet a házban. - Az biztosan a westerosi követ. Láttál már hasonló ruhát egy öregemberen? És nézd, elhozta a Fekete Gyöngyöt!
   A követ kis termetű és kopaszodó volt, és egy nevetséges, szürke szakállkezdemény nőtt az állán. A köpenye és a nadrágja sárga bársonyból készült. A zekéje annyira élénk kék volt, hogy Mercy majdnem könnyezett, ha ránézett. Mellkasára arany szálakkal egy pajzsot hímeztek, rajta egy büszke, kék kakassal, lazurit színű alapon. Az egyik őre segítette a helyére, míg két másik mögötte, a páholy hátuljában állt.
   A nő, aki vele volt, mindössze harmadannyi idős lehetett, mint a férfi. Annyira bájos volt, hogy mintha a lámpások élénkebben égtek volna, mikor elhaladt mellettük. Fakósárga, mélyen dekoltált bársonyruhába volt öltözve, ami ijesztően elütött világosbarna bőrétől. Fekete haját aranyból szőtt hajhálóval fogta össze, és sugárzó fekete és aranyszínű nyaklánc simult telt kebleihez. Miközben figyelték, odahajolt a követhez és súgott valamit a fülébe, mire az nevetni kezdett. - Inkább Barna Gyöngynek kéne hívniuk - mondta Mercy Daenának. - Inkább barna, mint fekete.
 - Az első Fekete Gyöngy olyan fekete volt, mint egy fazék tinta - mondta Daena. - Egy kalózkirálynő volt; egy Tengerúr fia nemzette egy nyár-szigeteki hercegnőnek. Egy westerosi sárkánykirály tette a szeretőjévé.
 - Szívesen látnék egy sárkányt - mondta vágyakozva Mercy. - Miért van egy csirke a követ mellkasán?
   Daena felvonyított. - Mercy, hát semmit nem tudsz? Az a címere! A Hajnal Királyságaiban minden úrnak van címere. Van, akinek virág, van, akinek hal, van, akinek medve vagy szarvas és van még sok más. Nézd, a követ őrei oroszlánt viselnek!
   Ez igaz volt. Négy őr volt; nagy, keménykötésű férfiak sodronyingben, nehéz westerosi hosszúkarddal a csípőjükön. Karmazsinvörös köpönyegüket aranyozás keretezte, és gránátvörös szemű aranyoroszlánok kapcsolták össze a vállukon. Mikor Mercy az aranyozott, oroszláncímeres sisakok mögött rejtőző arcokra pillantott, megreszketett a gyomra. Az istenek megajándékoztak engem. Ujjai erősen Daena karja köré fonódtak. - Az az őr. A szélen, a Fekete Gyöngy mögött.
 - Mi van vele? Ismered?
 - Nem. - Mercy Braavosban született és élt, honnan ismert volna holmi westerosit? Egy pillanatig gondolkodnia kellett. - Csak… hát, jóképű, nem gondolod? - A maga csiszolatlan módján az volt, habár a szemei, akár a sziklák.
   Daena vállat vont. - Nagyon öreg. Nem annyira, mint a többi, de… talán megvan harminc. És westerosi. Borzalmasan vad emberek, Mercy! Jobb, ha távol maradunk a fajtájától.
 - Távol maradni? - vihogott Mercy. Mercy vihogós lány volt. - Nem. Közelebb kell jutnom! - Megszorította Daena kezét, és így szólt: - Ha Sügér keres, mondd, hogy elmentem átolvasni a szövegemet! - Nem volt belőle túl sok, és a nagy része csupán annyiból állt, hogy "Ó, nem, nem, nem", és "Ne, ó, ne, ne érj hozzám!" és "Kérlek, jóuram, még szűz vagyok!", de ez volt az első alkalom, hogy Izembaro egyáltalán adott neki szöveget, tehát lehetett rá számítani, hogy szegény Mercy rendesen akarja tudni azt.
   A Hét Királyság követe magával vitte két őrét a páholyba, hogy ott álljanak mögötte és a Fekete Gyöngy mögött, de a másik kettő az ajtó előtt állt, hogy biztosítsa, hogy urukat senki ne zavarhassa. Halkan beszélgettek Westeros Közös Nyelvén, mikor a lány csendesen felsurrant mögöttük az elsötétített átjárón. Mercy nem értette ezt a nyelvet.
 - Hét pokol, ez a hely nyirkos! - hallotta az őr panaszkodását. - Csontig átfagytam. Hol vannak a rohadt narancsfák? Mindenhonnan azt hallani, hogy a Szabad Városokban narancsfák vannak. Citromok és zöldcitromok. Gránátalmák. Csípős paprikák, meleg éjszakák, meztelen hasú lányok. Hol vannak a meztelen hasú lányok, elárulnád?
 - Lent, Lysben, és Myrben, és Ó-Volantisban - felelte a másik őr. Ő már öregebb volt, nagy hasú és őszülő hajú. - Egyszer elmentem Tywin nagyúrral Lysbe, mikor még Aerys Segítője volt. Braavos északra van Királyvártól, te bolond! Hát nem tudsz térképet olvasni?
 - Szerinted meddig leszünk még itt?
 - Tovább, mint szeretnéd - felelte az öreg. - Ha az arany nélkül tér vissza, a királynő lefejezteti. Egyébként láttam már a feleségét. Vannak lépcsők Kaszter-hegyben, amiken nem tud lemenni, mert fél, hogy beszorul, amilyen kövér. Ki menne vissza ezért, ha már van egy kormos királynője?
   A jóképű őr elvigyorodott. - Gondolom, nem fogja megosztani a hölgyet velünk, ugye?
 - Mi, megőrültél? Szerinted észreveszi ő a magunkfajtákat? A mocskos gazember legtöbbször össze is keveri a nevünket. Talán Clegane idején más volt.
 - A lovag nem volt oda a komédiákért és a csinos kurvákért. Amikor akart egy nőt, magáévá tette, de néha azután nekünk is megengedte. Nem lenne ellenemre megízlelni azt a Fekete Gyöngyöt sem. Gondolod, hogy rózsaszín a lábai között?
   Mercy többet is akart hallani, de nem volt rá idő. A Véres Kéz nemsokára elkezdődik, és Sügér nemsokára keresni kezdi, hogy segítsen a kosztümökkel. Lehet, hogy Izembaro a Komédiások Királya, de Sügér volt az, akitől mindannyian rettegtek. Lesz még idő a csinos kis őrére később.
   A Véres Kéz egy temetőben kezdődött.
   Amikor a törpe hirtelen felbukkant egy fa sírkő mögül, a tömeg sziszegni és átkozódni kezdett. Bobono a színpad elejére kacsázott, és rájuk bámult. - A hétarcú isten megcsalt engem - kezdte, vicsorogva ejtve ki a szavakat. - Az én felséges atyámat a legtisztább aranyból teremtette, és aranyból teremtette a testvéreimet, fiút és lányt. De engem sötétebb tésztából gyúrtak, csontokból és vérből és agyagból...
   Eddigre Marro is felbukkant mögötte, ösztövéren és rémisztően az Idegen hosszú, fekete palástjában. Az arca is fekete volt, a fogai pedig pirosak és fényesek a vértől, míg a homlokába elefántcsontszarvak voltak ékelve. Bobono nem láthatta a férfit, de az erkélyen ülők igen, és már a nézőtér is. A Kapu hirtelen halálosan néma lett. Marro csöndesen lépdelt előrébb.
   Ahogy Mercy is. A jellemek mind fel voltak akasztva, és Sügért lefoglalta az, hogy Daenára erőltesse az udvari jelenethez szükséges ruháját, úgyhogy Mercy távolléte senkinek nem tűnhetett fel. Csendesen, mint az árny, visszasurrant hátra, fel, ahol az őrök álltak a követ páholya előtt.
   Az elsötétített alkóvban állva, mozdulatlanul, mint a szikla, jól rálátott a férfi arcára. Alaposan tanulmányozta, hogy biztos lehessen benne. Túl fiatal vagyok neki? - törte a fejét. Túl egyszerű? Túl sovány? Reménykedett, hogy nem olyan férfival van dolga, aki a nagymellű nőket szereti. Bobono nem tévedett a mellével kapcsolatban. Az lenne a legjobb, ha vissza tudnám csalni őt magamhoz, hogy csak az enyém legyen. De vajon eljön-e velem?
 - Gondolod, hogy ez ő? - mondta a csinosabb.
 - Mi van? A Mások elvitték az eszed?
 - Miért ne? Törpe, vagy nem?
 - Nem az Ördögfióka az egyetlen törpe a világon.
 - Talán nem, de gondolkozz; mindenki azt mondja, mennyire okos, igaz? Ezért talán úgy gondolta, hogy az utolsó hely, ahol a nővére valaha keresné, valami komédia, amelyben saját magát gúnyolja ki. Így hát ezt is teszi, hogy borsot törjön az orra alá.
 - Á, megőrültél!
 - Nos, talán követem a komédia után. Kiderítem. - Az őr a kardja markolatára helyezte a kezét. - Ha igazam van, nagyúr leszek, és ha nincs, bassza meg, ez csak egy törpe. - Rekedtesen felnevetett.
   A színpadon Bobono Marro baljós Idegenjével alkudozott. Elég nagy hangja volt ahhoz képest, hogy milyen aprócska volt a termete, és addigra már rikoltott. - Add ide a poharat - mondta az Idegennek -, hogy lerészegedhessek! Ha arany- és oroszlánvér íze van, még jobb. Ha nem lehetek a hős, hát legyek a szörnyeteg, és félelemmel leckéztessem meg őket szeretet helyett!
   Mercy vele együtt tátogta az utolsó szavakat. Ez jobb szöveg volt, mint az övé, és találóbb is. Vagy kívánni fog engem, vagy nem, gondolta, úgyhogy kezdjük csak a játékot! Halk imát mormolt a Sokarcú Istennek, kisurrant az alkóvjából, és az őrök felé ugrándozott. Mercy, Mercy, Mercy. - Jóuraim - mondta -, beszélitek a braavosit? Ó, kérlek, mondjátok, hogy igen!
   A két őr egymásra pillantott. - Mi ez az egész? - kérdezte az idősebb. - Ki ez?
 - Az egyik komédiás - mondta a jóképű. Hátracsapta szőke haját a szemöldökéből, és rámosolygott. - Sajnálom, édes, nem beszéljük a locsogásodat.
   Hát persze, hogy nem, gondolta Mercy, csak a Közös Nyelvet ismerik. Ez nem volt jó. Add fel, vagy folytasd! Nem adhatta fel. Annyira akarta őt! - Egy kicsit beszélem a nyelveteket - hazudta, Mercy legédesebb mosolyával. - A barátnőm azt mondta, westerosi nagyurak vagytok.
   Az öreg felnevetett. - Nagyurak? Hogyne, azok vagyunk.
   Mercy a lábára pillantott, olyan félénken. - Izembaro azt mondta, tegyek az urak kedvére - suttogta. - Hogyha van bármi, amit akartok, igazán, akármi...
   A két őr megint egymásra nézett. Aztán a jóképű felemelte a kezét és megérintette a mellét. - Bármi?
 - Undorító vagy! - mondta az idősebb.
 - Mert? Ha ez az Izembaro jó házigazda akar lenni, udvariatlanság lenne visszautasítani. - A ruhája szövetén keresztül megcsavarta a mellbimbóját, éppen úgy, ahogy a törpe tette, amikor helyretette a farkát. - A komédiások nem jobbak, mint a szajhák.
 - Lehet, de ez csak egy gyerek!
 - Nem igaz - hazudta Mercy. - Már nő vagyok.
 - Már nem sokáig - mondta a bájos férfi. - Rafford nagyúr vagyok, édes, és tudom, mit akarok. Emeld hát fel a szoknyádat, és dőlj neki annak a falnak!
 - Itt nem - mondta Mercy, félresöpörve a kezeit. - Nem itt, ahol a darabot játsszák. Talán felsikoltok, és Izembaro őrjöngene.
 - Akkor hol?
 - Tudok egy helyet.
   Az öregebb őr felmordult. - Mi van, azt hiszed, csak úgy elhúzol? Mi van, ha az uraság keres?
 - Miért tenné? A műsort nézi. És megvan a saját szajhája, nekem miért ne lehetne? Nem tart sokáig.
   Nem, gondolta a lány, nem fog. Mercy kézen fogta, és levezette a lépcsőkön hátul, ki a ködös éjszakába. - Te is lehetnél komédiás, ha akarnál - mondta neki, ahogy a férfi a színház falának szorította.
 - Én? - Az őr felhorkant. - Én nem, kislány. Az a sok rohadt szöveg, a felére se emlékeznék.
 - Először tényleg nehéz - ismerte el. - De egy idő után könnyebben megy. Megtaníthatnálak egy szövegre. Komolyan.
   Megragadta a csuklóját. - Én foglak tanítani téged. Eljött az első leckéd ideje. - Erősen magához szorította, és szájon csókolta, a szájába préselve a nyelvét. Nedves volt és sikamlós, mint egy angolna. Mercy megnyalta a saját nyelvével, aztán elszakadt tőle, levegő után kapkodva. - Nem itt. Talán valaki meglátja. A szobám nincs messze, de siessünk! Vissza kell érnem a második felvonás előtt, vagy lemaradok a megerőszakolásomról.
   A férfi elvigyorodott. - Ettől ne félj, kislány! - De hagyta, hogy a lány maga után húzza. Kéz a kézben rohantak át a ködön, hidakon át, sikátorokon keresztül, és egyenesen fel öt fordulónyi szálkás falépcsőn. Az őr már lihegett, mire beléptek a lány aprócska szobájába. Mercy meggyújtott egy faggyúgyertyát, aztán kuncogva körbetáncolta a férfit. - Ó, máris kimerültél! El is felejtettem, mennyire öreg vagy, jóuram. Sziesztáznál egy kicsit? Csak feküdj le és hunyd be a szemed, és majd visszajövök, miután az Ördögfióka megerőszakolt engem.
 - Nem mész te sehová! - Durván magára rántotta a lányt. - Dobd le ezeket a rongyokat, és megmutatom, mennyire vagyok öreg, kislány!
 - Mercy - mondta. - A nevem Mercy. Ki tudod mondani?
 - Mercy - mondta. - Az én nevem Raff.
 - Tudom. - A férfi lábai közé csúsztatta a kezét, és a gyapjúnadrágján keresztül érezte, mennyire kemény.
 - A ruhád - sürgette a lányt. - Légy jó kislány, és vedd le őket! - Ehelyett lejjebb húzta az ujját a combja belső felén. A férfi felmordult. - A fenébe, légy óvatos ott, te...
   Mercynek elakadt a lélegzete és ellépett tőle, zavart és rémült arccal. - Te vérzel!
 - He..? - A férfi lenézett magára. - Az istenek irgalmazzanak! Mit tettél velem, te kis picsa?
   A vörös folt beborította a combját, eláztatva a súlyos szövetet.
 - Semmit! - vinnyogta Mercy. - Én soha… ó, ó, olyan sok a vér! Fejezd be, fejezd be, megrémítesz!
   A férfi megrázta a fejét, kábult kifejezéssel az arcán. Mikor a combjához szorította a kezét, vér spriccelt szét az ujjai közül. Lecsorgott a lábán, a csizmájába. Már nem tűnik olyan bájosnak, gondolta a lány. Csak sápadtnak és rémültnek tűnik.
 - Törülközőt! - zihált az őr. - Hozz egy törülközőt, egy rongyot, nyomd rá! Istenek! Szédülök! - Combtól lefelé a lábát átitatta a vér. Mikor megpróbálta ráhelyezni a súlyát, a térde megbicsaklott, és elesett. - Segíts! - könyörgött, ahogy a nadrágja ágyéka egyre pirosabbá vált. - Az Anya kegyelmezzen, kislány! Egy gyógyítót… Fuss, és keress egy gyógyítót, gyorsan!
 - Van egy a következő csatornánál, de nem fog idejönni. Neked kell eljönnöd hozzá. Tudsz járni?
 - Járni? - Az ujjai csatakosak voltak a vértől. - Vak vagy, kislány? Vérzek, mint egy rohadt malac. Nem tudok járni ezen.
 - Hát - mondta a lány -, akkor nem tudom, hogy jutsz el hozzá.
 - Vinned kell.
   Látod? - gondolta Mercy. Tudod a szövegedet, ahogy én is.
 - Gondolod? - kérdezte édeskésen Arya.
   Nyájas Raff élesen felpillantott, ahogy a hosszú, vékony penge előcsúszott az ingujjából. Keresztülszúrta vele a torkát, az álla alatt, megcsavarta, majd egy egyszerű tépéssel oldalirányban kirántotta. Vérfüggöny tört elő, és a férfi szemeiben kihunyt a fény.
 - Valar morghulis - suttogta Arya, de Raff már halott volt, és nem hallhatta. Mély levegőt vett. Le kellett volna segítenem a lépcsőn, mielőtt megölöm. Most egészen a csatornáig kell ráncigálnom, hogy belegurítsam. A többit az angolnák elintézik.
 - Mercy, Mercy, Mercy - énekelte szomorúan. Butácska és szeleburdi lány volt, de jószívű. Hiányozni fog neki, és Daena  és Sügér és a többiek, még Izembaro és Bobono is. Ez majd bajba keveri a Tengerurat és a követet a csirkével a mellén, efelől kétsége sem volt.
   De ezen később is ráért gondolkodni. Most nem volt ideje. Jobb, ha futok. Mercynek még mindig volt pár sora, amit el kellett mondania, az első és utolsó sorai, és Izembaro a csinos, üres kis fejét veszi, ha elkésik a saját megerőszakolásáról.

A Tél Szelei - Arianne II.

Végig a Harag-fok déli partja mentén omladozó kőőrtornyok meredeztek, amiket az ősi napokban emeltek, hogy a tengeren keresztül belopódzó dorne-i fosztogatókra figyelmeztessenek. Faluk nőttek ki a földből a tornyok körül. Néhány várossá virágzott.

   Az Idegen a Könnyező Toronyban kötött ki, ahol az Ifjú Sárkány holtteste egyszer három napig időzött a hazaútján Dorne-ból. A város vaskos fafalain csapkodó zászlók még mindig Tommen király szarvas-oroszlánját mutatták, annak a látszatát keltve, hogy a Vastrón szavának legalább itt még van tekintélye. - Vigyázzatok a nyelvetekre! - figyelmeztette a társait Arianne, miközben partra szálltak. - Az volna a legjobb, ha Királyvár sosem tudná meg, hogy áthaladtunk itt. - Ha Connington nagyúr lázadását levernék, rossz fényt vetne rájuk, ha közismert lenne a tény, hogy Dorne őt küldte tárgyalni vele és a trónkövetelőjével. Ez is egyike volt a leckéknek, amiket az apja vérrel és verítékkel tanított meg neki; gondosan válaszd ki, melyik oldalra állsz, és csak akkor tedd, ha esélyes a győzelemre.

   Nem okozott gondot lovakat venniük, habár az ár ötször magasabb volt, mint előző évben lett volna. - Öreg jószágok, de egészségesek - bizonygatta a lovász. - Nem találtok jobbat Viharvégnek ezen a felén. A griff emberei minden lovat és öszvért elkoboznak, amit meglátnak. Az ökröket is. Néhányuk aláfirkantja a nevét a papírra, ha fizetséget kérsz, de vannak mások, akik ugyanolyan könnyedén felhasítanák a hasadat és egy maréknyival fizetnének ki a saját beleidből. Ha bárki ilyennel találkoztok, vigyázzatok a nyelvetekre és adjátok oda a lovakat!

   A város elég nagy volt, hogy három fogadóval is büszkélkedhessen, és mindegyik közös helyiségében tömegével voltak a pletykák. Arianne mindegyikbe elküldte az embereit, hogy halljanak ezt-azt. A Törött Pajzsban Homok Daemonnak azt mondták, hogy a nagy sekrestyét a Férfiházon tengeri fosztogatók égették fel és rabolták ki, és szűz-szigeti főépületből száz ifjú papnövendéket elhurcoltak rabszolgának. A Fajankóban Joss Hood megtudta, hogy Könnyező Toronyból félszáz férfi és fiú indult útnak észak felé, hogy csatlakozzon Jon Conningtonhoz Griff-fészekben, beleértve Ser Addamet, az öreg Fehérfejű nagyúr fiát és örökösét. De a találó nevű Részeg Dorne-iban Tollas hallott embereket arról sutyorogni, hogy a griff meggyilkolta Vörös Ronnet fivérét, és megerőszakolta szűz húgát. Ronnet maga a szóbeszéd szerint délre sietett megbosszulni a bátyja halálát és a húga megbecstelenítését.

   Azon az éjjelen Arianne útnak indította az elsőt a hollói közül vissza Dorne-ba, beszámolva az apjának mindarról, amit láttak és hallottak. Másnap reggel a kíséretével Fátyolerdőbe indultak, ahogy a kelő nap első sugarai átdőltek Könnyező Torony csúcsos háztetőin és görbe sikátorain. Délelőttre csöpörögni kezdett az eső, miközben zöld mezők és apró falvak földjén haladtak észak felé. Ezidáig nem látták nyomát küzdelemnek, de a kitaposott út mentén az összes többi utazó a másik irányba látszott haladni, és a falvakban, amiken áthaladtak, a nők bizalmatlankodva bámultak rájuk, és maguk mellett tartották a gyermekeiket. Még északabbra a mezők helyét ívelt dombok és vén erdők sűrű berkei vették át, az út ösvénnyé fogyott, és a falvak kevésbé gyakorivá váltak.

   A szürkület a Záporerdő szélén talált rájuk, egy nedves, zöld világban, ahol patakok és folyók rohantak át sötét erdőkön, és a talaj sárból és rothadó levelekből állt. Óriási fűzfák nőttek a folyóvizek mellett, nagyobbak, mint amilyeneket Arianne valaha látott, hatalmas törzsük olyan bütykös és görbe, mint egy öregember arca, ezüstös mohaszakállal feldíszítve. A fák minden oldalon egymáshoz préselődtek, kizárva a napot; bürkök és vörös cédrusok, fehér tölgyek, katonafenyők, amik olyan magasan és egyenesen álltak, mint egy-egy torony, óriási őrfák, nagylevelű juharfák, vörösfenyők, féregfák, itt-ott még egy vad varsafa is. Kusza ágaik alatt páfrányok és virágok nőttek bőségesen; kardpáfrányok, hölgypáfrányok, harangvirágok és dudáscsipke, esthajnalcsillagok és méregcsókok, párlófű, tüdőfű, borzhínár. Gombák sarjadtak lent a fagyökerek között, és a törzsekből is, sápadt, foltos kezekként, amik elkapták az esőt. Más fákat beterített a zöld vagy szürke vagy piros erezetű, egy alkalommal élénklila moha. Különféle zuzmók fedtek minden sziklát és követ. Mérges gombák burjánzottak a rothadó farönkök mellett. Maga a levegő is zöldnek tetszett.

   Arianne egyszer hallotta apját és Caleotte mestert egy septonnal veszekedni arról, hogy miért annyira különböző a Dorne-tenger északi és déli oldala. A septon úgy gondolta, Istenharagja Durran, az első Viharkirály miatt volt, aki ellopta a tengeristen és a szélistennő leányát, ezzel kiérdemelve örök ellenségességüket. Doran herceg és a mester inkább a szél és a víz felé hajlottak, és arról beszéltek, hogyan vesznek fel a lent, a Nyár-tengerben keletkezett nagy viharok nedvességet észak felé tartva, mígnem a Harag-fokba csapódnak. Emlékezett rá, hogy az apja azt mondta, valami furcsa okból kifolyólag a viharok Dorne-ra látszólag sosem csaptak le. - Tudom az okodat - felelte a septon. - Soha egyetlen dorne-i sem lopta el két isten leányát.

   A haladás itt sokkal lassabb volt, mint Dorne-ban. Rendes utak helyett göröngyös csapásokon haladtak, amik erre-arra kígyóztak, hatalmas, mohafödte sziklák hasítékain keresztül és földi szederbe fojtott, mély vízmosásokon át. Néha az ösvény teljesen eltűnt, mocsarakba süllyedve vagy felszívódva a páfrányok között, magára hagyva Arianne-t és a társait, hogy a maguk útját keressék a csendes fák között. Az eső még mindig esett, lágyan és egyenletesen. A levelekről lecsöpögő nedvesség hangja körbevette őket, és nagyjából mérföldenként újabb és újabb kis vízesés zenéje ütötte meg a fülüket.

   Az erdő barlangokkal is tömve volt. Azon az első éjszakán az egyikben húzódtak meg, hogy kiszabaduljanak a nedvességből. Dorne-ban gyakran sötétedés után utaztak, mikor a holdfény ezüstté változtatta a szálló homokot, de a Záporerdő tele volt mocsarakkal, szakadékokkal és víznyelőkkel, és a fák alatt, ahol a hold csupán emlék volt, szurokfeketeség uralkodott.

   Tollas tüzet rakott és megsütött egy pár vadnyulat, amit Ser Garibald szedett le, pár vadhagymával és gombával, amit az út mentén talált. Miután ettek, Homok Elia egy husángból és egy kevés száraz mohából fáklyát csinált és elindult felfedezni a barlang mélyét. - Ügyelj, hogy ne menj túl messzire! - intette óva Arianne. - Ezek a barlangok néha nagyon mélyek, könnyű eltévedni bennük.

   A hercegnő egy újabb cyvasse-játszmát veszített el Homok Daemon ellen, megnyert egyet Joss Hooddal, aztán visszavonult, miközben ők elkezdték megtanítani a szabályokat Jayne Ladybright-nak. Már belefáradt az efféle játékokba.

   Nym és Tyene mostanra talán már elérték Királyvárat, tűnődött, ahogy keresztbe tett lábakkal letelepedett a barlang szájánál, hogy nézze a hulló esőt. Ha mégsem, akkor nemsokára ott kell lenniük. Háromezer harcedzett lándzsás ment velük a Csontúton, túl Nyárodú romjain és fel a királyi úton. Ha a Lannisterek megpróbálták volna bevetni a kis csapdájukat a Királyerdőben, Nym úrnő gondoskodott volna róla, hogy az katasztrófába torkolljon. És a gyilkosok sem találhatták meg a prédájukat. Trystane herceg biztonságban hátramaradt Napdárdában, egy könnyes búcsú után Myrcella hercegnőtől. Ez egy fivérről elszámol, gondolta Arianne, de hol van Quentyn, ha nem a griffel? Elvette már a sárkánykirálynőjét? Quentyn király. Még mindig ostobán hangzott. Ez az új Daenerys Targaryen féltucat évvel fiatalabb volt Arianne-nál. Mit akarna egy ilyen korú hajadon az ő unalmas, könyvmoly öccsétől? A fiatal lányok jóképű lovagokról álmodoztak pajkos mosollyal, nem komoly fiúkról, akik mindig a kötelességüket teljesítették. De Dorne-t akarni fogja. Ha el reméli nyerni a Vastrónt, ahhoz szüksége van Napdárdára. Ha ennek Quentyn volt az ára, akkor ez a sárkánykirálynő megfizeti. Mi van, ha Griff-fészekben volt Conningtonnal, és ez az egész egy másik Targaryenről csak valamiféle körmönfont fortély volt? A fivére már akár vele is lehetne. Quentyn király. Vajon le kell majd térdelnem előtte?

    Abból semmi jó nem sülhet ki, ha elmélkedik rajta. Quentinből vagy király lesz, vagy nem. Imádkozom, hogy Daenerys gyengédebben bánjon vele, mint a fivérével.

   Ideje volt aludni. Másnap hosszú mérföldeket kellett megtenniük. Csak amikor elhelyezkedett, tudatosult Arianne-ban, hogy Homok Elia nem tért vissza a felfedezőútjáról. A nővérei hét különböző módon fognak meggyilkolni engem, ha bármi történt vele! Jayne Ladybright megesküdött, hogy a leány nem hagyta el a barlangot, ami azt jelentette, hogy még mindig ott volt valahol, a sötéten át barangolva. Amikor a kiáltozásaikra sem jött elő, nem volt mit tenni, mint fáklyákat készíteni és a kutatására indulni.

   A barlang sokkal mélyebbnek bizonyult, mint bármelyikük gyanította. A köves bejáraton túl, ahol a társasága tábort vert és megbéklyózta a lovaikat, egy sor kanyargó átjáró vezetett le és le, mindkét oldalt kígyózó fekete lyukakkal. Még beljebb a falak ismét felnyíltak, és a kutatók egy hatalmas mészkőüregben találták magukat, ami nagyobb volt, mint egy kastély nagyterme. A kiáltásaik megzavartak egy denevérfészket, amely lakói zajosan csapkodtak körülöttük, de csupán távoli visszhangok kiáltottak vissza. A terem lassú körbejárása során három további átjárót fedeztek fel, amik közül az egyik olyan kicsi volt, hogy négykézláb kellett volna továbbmenniük. - Először a többit próbáljuk meg - rendelkezett a hercegnő. - Daemon, gyere velem! Garibald, Joss, ti a másikkal próbálkozzatok!

   A járat, amit Arianne választott, száz lábon belül lejtős és nedves lett. A járás bizonytalanná vált. Egy alkalommal megbotlott, és meg kellett kapaszkodnia, hogy ne csússzon el. Nem egyszer latolgatta a visszafordulást, de látta Ser Daemon fáklyáját maga előtt és hallotta, hogy Elia nevét kiáltozza, így hát továbbhaladt. És egyszer csak egy újabb üregben találta magát, ötször nagyobban, mint az előző, kőoszlopok erdejével körülvéve. Homok Daemon mellé lépett és felemelte a fáklyáját. - Nézd, milyenre formálták a követ! - mondta. - Azok a pillérek, és az a fal ott. Látod?

 - Arcok - szólt Arianne. Annyi szomorú, bámuló szem!

 - Ez a hely az erdő gyermekeihez tartozott.

 - Ezer évvel ezelőtt. - Arianne elfordította a fejét. - Hallgasd! Ez Joss?

   Ő volt. A többi kutató megtalálta Eliát, mint azt ő és Daemon megtudták, miután visszaküzdötték magukat a csúszós lejtőn át a legutóbbi csarnokba. Az ő járatuk egy mozdulatlan, fekete tóhoz vezette őket, ahol derékig vízben találtak a lányra, ahogy vak marénát fogott a puszta kezeivel, miközben a fáklyája vörösen és füstölve égett a homokban, ahova szúrta.

 - Meghalhattál volna! - foglalta össze Arianne, mikor meghallotta a történetet. A karjánál fogva megragadta Eliát és megrázta. - Ha az a fáklya elaludt volna, egyedül maradtál volna a sötétben, jóformán vakon. Mit gondoltál, mit csinálsz?

 - Fogtam két halat - felelte Homok Elia.

- Meghalhattál volna! - ismételte Arianne. A szavai visszaverődtek a barlang falairól: - ...volna... volna... volna...

   Később, mikor visszatértek a felszínre és a haragja elpárolgott, a hercegnő félrehívta a leányt és leültette. - Elia, ennek véget kell vetni! - mondta neki. - Most nem Dorne-ban vagyunk! Nem a nővéreiddel vagy, és ez nem egy játék! Azt akarom, hogy a szavadat add arra, hogy eljátszod a cselédlányt, amíg biztonságban vissza nem érünk Napdárdába. Azt akarom, hogy szelíd és jámbor és szófogadó légy. Vigyáznod kell a nyelvedre! Nem akarok többet Dárda úrnőről vagy a bajvívásról hallani, sem atyádról vagy a nővéreidről! A férfiak, akikkel tárgyalnom kell, zsoldosok. Ma ezt a férfit szolgálják, aki Jon Conningtonnak nevezi magát, de holnap ugyanilyen könnyedén szolgálhatnák a Lannistereket. Egy zsoldos szívének megnyeréséhez mindössze aranyra van szükség, és Kaszter-hegy abban nem szenved hiányt. Ha a rossz ember szerez tudomást arról, ki vagy, megragadhatnak és váltságdíjért fogva tarthatnak...

 - Nem - vágott közbe Elia. - Téged akarnak majd váltságdíjért fogva tartani. Te vagy Dorne örököse, én csak egy fattyúleány vagyok. Atyád egy láda aranyat adna érted. Az én apám halott.

 - Halott, de nem merült feledésbe - vetette ellen Arianne, aki egy fél életen át kívánta, bárcsak Oberyn herceg lett volna az apja. - Te Homokkígyó vagy, és Doran herceg bármi árat megfizetne, hogy biztonságban tudjon téged és a nővéreidet. - Ez végre megmosolyogtatta a gyermeket. - Megesküszöl? Vagy vissza kell, küldjelek?

 - Megesküszöm. - Elia nem hangzott boldognak.

 - Atyád csontjaira!

 - Atyám csontjaira.

   Ezt az esküt meg fogja tartani, döntött Arianne. Megcsókolta unokatestvére orcáját és elküldte aludni. Talán valami jó is kisülhet a kalandjából. - Mostanáig sosem tudtam, milyen vad - panaszkodott Arianne Homok Daemonnak később. - Miért tukmálná őt rám atyám?

 - Bosszúból? - vetette fel a lovag egy mosollyal.

   A harmadik nap vége felé érték el Fátyolerdőt. Ser Daemon előreküldte Joss Hoodot, hogy derítse fel nekik a terepet és tudja meg, jelenleg ki a kastély ura. - Húsz ember sétál a falakon, talán több - jelentette, mikor visszatért. - Sok kordé és szekér. Mikor bemennek, alaposan le vannak terhelve, és üresek, mikor kijönnek. Minden kapunál őrök állnak.

 - Zászlók? - kérdezte Arianne.

 - Aranyszínűek. A kaputornyon és az erődön.

 - Mit ábrázoltak?

 - Azt nem láttam, de nem fújt a szél. A lobogók ernyedten lógtak a botjaikon.

   Ez bosszantó volt. Az Arany Kompánia zászlai aranyszőttesek voltak, címer és díszítés nélkül... de a Baratheon-ház lobogói is aranyszínűek voltak, bár az övéik Viharvég koronás szarvasát ábrázolták. Az ernyedt zászló viszont akármelyik lehetett. - Voltak más lobogók? Ezüstszürkék?

 - Én csak aranyakat láttam, hercegnő.

   Bólintott. Fátyolerdő a Mertyns-ház székhelye volt, akiknek címere egy nagy szarvasbaglyot ábrázolt, szürke alapon fehéret. Ha az ő zászlaik nem lobogtak, akkor a szóbeszéd valószínűleg igaz volt, és a kastély Jon Connington és a zsoldosai kezébe került. - Ezt a kockázatot vállalnunk kell - mondta a társainak. Atyja óvatossága jól szolgálta Dorne-t, ezt már elfogadta, de most a nagybátyja merészségének jött el az ideje. - Irány a kastély!

 - Kibontsuk a zászlódat? - kérdezte Joss Hood.

 - Még ne! - válaszolta Arianne. A legtöbb helyen jól szolgálta a hercegnői cím, de volt pár, ahol nem.

   A kastély kapuitól fél mérföldre három, szegecses mellényt és acél félsisakot viselő férfi lépett ki a fák közül, hogy elállja az útjukat. Kettejüknél felhúzott, töltött íjpuska volt. A harmadik csak egy utálatos mosollyal fegyverkezett fel. - És ti mégis hova tartotok, szépségeim? - kérdezte.

 - Fátyolerdőbe, az uradhoz - felelte Homok Daemon.

 - Jó válasz - mondta a vigyorgó. - Gyertek velünk!
   Fátyolerdő új zsoldosurai Ifjú John Muddnak és Láncosnak nevezték magukat. Azt beszélték, mindketten lovagok. Egyikük sem viselkedett úgy, mint akármelyik lovag, akivel Arianne valaha találkozott. Mudd tetőtől talpig barnát viselt, ugyanolyan árnyalatút, mint a bőre, de a fülein egy-egy pár aranyérme fityegett. A Muddok ezer évvel előtt királyok voltak fent a Trident mentén, ezt tudta, de ebben az egyben semmi királyi nem volt. Nem is volt kifejezetten fiatal, de úgy tűnt, az apja is az Arany Kompániában szolgált, ahol Öreg John Mudd-nak hívták.
   Láncos másfélszer olyan magas volt, mint Mudd, széles mellkasát egy pár rozsdás lánc szelte át, ami a derekától a válláig ért. Míg Mudd kardot és tőrt viselt, Láncosnál nem volt más, mint öt lábnyi vas láncszem, kétszer olyan vastagok és súlyosak, mint a mellkasán keresztben lévők. Ostorként forgatta őket.
   Kemény férfiak voltak, nyersek és brutálisak és nem túl kifinomult beszédűek, sebhelyekkel és viharvert arcokkal, amik a szabad kompániákban való hosszú szolgálatról árulkodtak. - Őrmesterek - suttogta Ser Daemon, mikor meglátta őket. - Már találkoztam a fajtájukkal korábban.
   Amint Arianne a tudtukra hozta a nevét és a szándékát, a két őrmester egész vendégszeretőnek bizonyult. - Itt töltitek az éjszakát - jelentette ki Mudd. - Van ágy mindannyiótoknak. Reggel kaptok kipihent lovakat, és bármifajta ellátmányt, amire szükségetek lehet. Úrnőm mestere küldhet egy madarat Griff-fészekbe, hogy hírt vigyen a jöttötökről.
 - És mégis kinek? - tudakolta Arianne. - Connington nagyúrnak?
   A zsoldosok egymásra pillantottak. - A Félmesternek - felelte John Mudd. - Őt találjátok a Fészekben.
 - Griff menetel - mondta Láncos.
 - Hova menetel? - kérdezte Ser Daemon.
 - Nem a mi tisztünk elmondani - közölte Mudd. - Láncos, tartsd a nyelved!
   Láncos horkantott egyet. - Ő Dorne. Miért ne tudhatná meg? Azért jött, hogy csatlakozzon hozzánk, nem?
   Ez még nem dőlt el, gondolta Arianne Martell, de úgy érezte, az lesz a legjobb, ha nem erőlteti a témát.
   Szürkületkor egy kiadós vacsorát szolgáltak fel nekik a nagyteremben, ami fent, a Baglyok Tornyában volt, ahol az özvegy Mertyns úrnő és a mestere is csatlakozott hozzájuk. Habár fogoly volt a saját kastélyában, a öregasszony virgoncnak és vidámnak tűnt. - A fiaim és a fiúunokáim elmentek, amikor Renly nagyúr összehívta a zászlóhordozóit - mesélte a hercegnőnek és a társainak. - Azóta nem láttam őket, de időről időre küldenek egy hollót. Az egyik unokám megsebesült a Feketevízen, de azóta felgyógyult. Gondolom, még időben visszatérnek, hogy felakasszák ezt a tolvajbandát. - Kacsalábával Mudd és Láncos felé intett az asztal túloldalán.
 - Nem vagyunk tolvajok - mondta Mudd. - Rekvirátorok vagyunk.
 - Megvettétek azt a sok ételt lent az udvaron?
 - Rekviráltuk - közölte Mudd. - A köznép majd termeszt újat. A jog szerinti királyodat szolgáljuk, vén banya! - Úgy tűnt, élvezi ezt. - Meg kéne tanulnod udvariasabban beszélni a lovagokkal!
 - Ha ti ketten lovagok vagytok, akkor én még mindig szűz - vágott vissza Mertyns úrnő. - És úgy beszélek, ahogy tetszik. Mit fogtok tenni, megöltök? Már így is túl sokáig éltem.
   Arianne hercegnő megszólalt: - Jól bántak veled, úrnőm?
 - Nem erőszakoltak meg, ha erre vagy kíváncsi - hangzott az öregasszony válasza. - Néhány szolgálóleány már nem volt ilyen szerencsés. Házas vagy hajadon, a férfiak nem tesznek különbséget.
 - Senki nem erőszakolt meg senkit - erősködött Ifjú John Mudd. - Connington nem tűri az ilyesmit. Mi parancsokat követünk.
   Láncos bólintott. - Néhány lányt rá lehetett beszélni, esetleg.
 - Ugyanúgy, ahogy a köznépet rábeszéltétek, hogy adják oda minden termésüket. Dinnyék vagy szüzességek, a ti fajtátoknak ugyanaz. Ha akarjátok, elveszitek. - Mertyns úrnő Arianne-hoz fordult. - Ha találkoznál ezzel a Connington nagyúrral, mondd meg neki, hogy ismertem az anyját, és ő szégyellné magát.
   Talán meg is mondom, gondolta a hercegnő.
   Azon az éjjelen útnak indította a második hollóját az apjának.
   Arianne már úton volt vissza a saját hálószobájába, mikor fojtott nevetést hallott a szomszéd helyiségből. Megállt és egy pillanatig hallgatózott, aztán belökte az ajtót, hogy egy ablak melletti székben összegömbölyödött Homok Eliával találja magát szembe, aki éppen Tollassal csókolózott. Amikor Tollas meglátta, hogy ott áll a hercegnő, talpra ugrott és hebegni kezdett. Még mindketten fel voltak öltözve. Arianne ezzel vigasztalódott, miközben szélnek eresztette Tollast egy éles pillantással és egy "tűnés!"-sel. Aztán Eliához fordult. - Kétszer annyi idős, mint te. Szolgáló. A madárszart takarítja fel a mesternek. Elia, mit gondoltál?
 - Csak csókolóztunk. Nem fogok hozzámenni. - Elia dacosan összefonta a karját a mellkasán. - Azt hiszed, még sosem csókolóztam egy fiúval sem?
 - Tollas férfi. - Szolgáló, de attól még férfi. Nem kerülte el a hercegnő figyelmét, hogy Elia ugyanannyi idős volt, mint ő, amikor Homok Daemonnak adta a szüzességét. - Nem vagyok az anyád. Mikor visszatérünk Dorne-ba, annyi fiút csókolsz meg, ahányat akarsz. Itt és most viszont... itt nincs helye csókoknak, Elia. Szelíd és jámbor és szófogadó, ezt mondtad. Muszáj a szemérmest is hozzáadnom a listához? Atyád csontjaira esküdtél!
 - Emlékszem - mondta Elia, meghunyászkodva. - Szelíd és jámbor és szófogadó. Nem csókolom meg többé.
   Fátyolerdőből Griff-fészekbe a legrövidebb út a Záporerdő zöld, nedves szívén keresztül vezetett, ami legjobb esetben is lassú haladást engedett csupán. Arianne-nak és a társainak nyolc nap jó részébe került az átjutás. Állandó, csapkodó esők zenéjére utaztak, ami a magasban a fák tetején dobolt, habár a levelek és ágak zöld, óriási kupolája alatt ő és a lovasai meglepően szárazon megúszták. Láncos elkísérte őket az útjuk első négy napján észak felé, egy sor szekérrel és tíz saját emberével. Mudd-tól távol kezdeményezőbbnek bizonyult, és Arianne ki tudta bűvölni belőle az élettörténetét. A legbüszkébb dicsekvése egy dédnagyapjáról szólt, aki harcolt a Fekete Sárkánnyal Vörösfű Mezején, és átszelte a Keskeny-tengert Keserűacéllal. Láncos maga a kompániába született, zsoldos apja és egy táborkövető gyermekeként. Habár úgy nevelték, hogy beszélje a közös nyelvet és westerosiként gondoljon magára, mostanáig be sem tette a lábát a Hét Királyságba.
   Szomorú történet, és ismerős is, gondolta Arianne. Az élete az elejétől a végéig darabos volt: egy sor hely, ahol harcolt, ellenségek, akikkel szembenézett és akiket levágott, sebek, amiket szerzett. A hercegnő hagyta beszélni, közben időről időre ösztökélte egy nevetéssel, egy érintéssel vagy egy kérdéssel, elbűvöltséget színlelve. Többet tudott meg Mudd tehetségéről a kockában, Két Kardról és a vöröshajú nők iránti gyengéjéről, arról az időről, amikor valaki elinalt Harry Strickland kedvenc elefántjával, Kiscicáról és a szerencsés macskájáról, és az Arany Kompánia többi emberének és tisztjének tetteiről és gyengeségeiről, mint amennyit valaha tudnia kéne. De a negyedik napon, egy gondatlan pillanatban Láncosnak ez csúszott ki a száján: - ...ha bevesszük Viharvéget... - A hercegnő megjegyzés nélkül hagyta ezt a kiszólást, de jelentős fejtörést okozott neki. Viharvég. Ez a griff egy bátor példány, úgy tűnik. Vagy csak bolond. Három évszázadon át a Baratheon-ház székhelyeként, és azelőtt ezer meg ezer évvel az ősi Viharkirályokéként Viharvégről néhányan azt beszélték, hogy bevehetetlen. Arianne hallott férfiakat arról vitatkozni, hogy melyik a legerősebb kastély a birodalomban. Páran Kaszter-hegyet mondták, mások az Arrynok Sasfészekét, néhányan Derest a fagyott északon, de Viharvéget is mindig felemlegették. A legenda szerint Brandon, az Építő emelte, hogy ellenálljon egy bosszúálló isten haragjának. Függönyfalai voltak a legmagasabbak és legerősebbek az egész Hét Királyságban, negyven-nyolcvan láb szélességükkel. Óriási, ablaktalan dobtornya feleolyan magas lehetett, mint Óváros Héttornya, de lépcsőzetesség helyett egyenesen az ég felé tört, háromszor olyan vastag falakkal, mint az óvárosiaké. Egy ostromtorony sem volt olyan magas, hogy elérje Viharvég oromzatát; sem ostromgép, sem hajítógép nem remélhette áttörni erős falait. Connington egy ostromot kíván előkészíteni? - tűnődött. Hány embere lehet? A Lannisterek már jóval a kastély eleste előtt egy sereget küldenének, hogy leverje az ostromot. Az az út is reménytelen.
   Aznap éjjel, mikor elmesélte Ser Daemonnak, amit Láncos mondott, Istenkegy Fattya ugyanolyan meghökkentnek tűnt, mint ő. - Viharvéget, mikor legutóbb hallottam, még mindig Stannis nagyúrhoz hű emberek tartották. Azt gondolnád, hogy Connington talán jobban tenné, ha közössé tenné az ügyét egy másik lázadóéval ahelyett, hogy háborút vívna őellene is.
 - Stannis túl messze van, hogy a segítségére legyen - mélázott Arianne. - Néhány kisebb kastélyt elfoglalni, amíg az uraik és a helyőrségeik egy távoli háborúban vannak, egy dolog, de ha Connington nagyúr és a házisárkánya valahogy elfoglalnák a birodalom egyik nagy erődjét...
 - ...akkor a birodalomnak komolyan kéne őket vennie - fejezte be Ser Daemon. - És néhányan azok közül, akik nem szeretik a Lannistereket, talán még a lobogóik alá is csődülnének.
   Azon az éjjelen Arianne egy újabb rövid levelet vetett papírra az apjának, és Tollassal útnak indíttatta a harmadik hollóval.
   Ifjú John Mudd is küldött madarakat, mint kiderült. A negyedik napon, szürkület tájékán, nem sokkal azután, hogy Láncos és a szekerei elbúcsúztak tőlük, Arianne társasága egy menetoszlopnyi zsoldossal találkozott Griff-fészekből, a legegzotikusabb teremtés vezetésével, akit a hercegnő valaha látott, a maga festett körmeivel és a fülében szikrázó drágakövekkel.
   Lysono Maar nagyon jól beszélte a közös nyelvet. - Az a megtiszteltetés ért, hogy az Arany Kompánia szeme és füle lehetek, hercegnő.
 - Úgy nézel ki... - Habozott.
 - ...mint egy nő? - Nevetett. - Pedig nem vagyok.
 - ...mint egy Targaryen - fejezte be Arianne. A szemei halvány orgonalilák volták, a haja fehér és arany vízesés. Akárhogy is, volt benne valami, amitől libabőrös lett. Így nézett ki Viserys? - elmélkedett. Ha igen, akkor még jó, hogy halott.
 - Ez hízelgő. A Targaryen-ház asszonyairól azt beszélik, hogy az egész világon páratlanok.
 - És a Targaryen-ház férfijairól?
 - Ó, azok még csinosabbak. Habár meg kell, mondjam, én csak egyet láttam. - Maar a kezébe fogta Arianne-ét, és lágyan megcsókolta a csuklóját. - Fátyolerdő üzent a jöttödről, drága hercegnő. Megtiszteltetés lesz elkísérni téged a Fészekbe, de félek, Connington nagyúrról és ifjú hercegünkről lemaradtál.
 - Háborúba vonultak? - Viharvéghez vonultak?
 - Pontosan.
   A lysi nagyon más ember volt, mint Láncos. Ennek semmi nem fog kicsúszni a száján, döbbent rá pár órácska után a társaságában. Maar kellően nagydumás volt, de tökéletesítette a módszerét annak, hogy rengeteget beszéljen, miközben semmit nem mond. Ami pedig a lovasokat illette, akik elkísérték, akár némák is lehettek volna mindattól, amit Arianne embereinek sikerült kiszedni belőlük. 
   Arianne úgy döntött, nyíltan beszél vele. Az ötödik, Fátyolerdőtől távol töltött napjuk éjszakáján, ahogy egy régi torony zilált romjai mellett táboroztak le, amiket indák és moha nőttek be, letelepedett mellé és így szólt: - Igaz, hogy elefántjaitok is vannak?
 - Néhány - felelte Lysono Maar, egy mosollyal és egy vállrándítással.
 - És sárkányok? Hány sárkányotok van?
 - Egy.
 - Ami alatt a fiút érted.
 - Aegon herceg felnőtt férfi, hercegnő.
 - Tud repülni? Tüzet okádni?
   A lysi nevetett, de orgonaszemei hidegek maradtak.
 - Szoktál cyvasse-ozni, nagyuram? - kérdezte Arianne. - Atyám tanítgatott engem. Nem vagyok túl ügyes, meg kell, valljam, de azt tudom, hogy a sárkány erősebb, mint az elefánt.
 - Az Arany Kompániát egy sárkány alapította.
 - Keserűacél csak félig volt sárkány, és egészen fattyú. Nem vagyok mester, de valamicske történelmet azért tudok. Attól még zsoldosok vagytok.
 - Ahogy kívánja, hercegnő - szólt, csupa selymes udvariassággal. - Mi szívesebben nevezzük magunkat száműzöttek szabad testvériségének.
 - Ahogy tetszik. Ami a szabad testvéreket illeti, a te kompániád jóval a többi felett áll, azt meg kell hagyni. Mégis, az Arany Kompánia minden alkalommal vereséget szenvedett, mikor átkelt Westerosra. Veszítettek, mikor Keserűacél parancsolt nekik, cserbenhagyták a Blackfyre-trónkövetelőket, meginogtak, mikor Rettenetes Maelys vezette őket.
   Ez úgy tűnt, szórakoztatja. - Legalább kitartóak vagyunk, ezt el kell ismerned. És néhány ilyen vereség csak kevésen múlott.
 - Néhány pedig nem. És azok, akiknek a halála kevésen múlik, nem kevésbé halottak, mint azok, akik megsemmisítő vereségben esnek el. Doran herceg, atyám bölcs ember, és csak olyan háborúkban harcol, amiket megnyerhet. Ha a háború áradata a sárkányod ellen fordul, az Arany Kompánia kétségtelenül elmenekül a Keskeny-tengeren túlra, ahogy azt korábban is tette. Ahogy azt maga Connington nagyúr is tette, miután Robert legyőzte őt a Harangok Csatájában. Dorne-nak nincs efféle menedéke. Miért adnánk a kardjainkat és lándzsáinkat a ti bizonytalan ügyetekért?
 - Aegon herceg a tulajdon véred, hercegnő. Rhaegar Targaryen herceg és dorne-i Elia, atyád húgának a fia.
 - Daenerys Targaryen is a vérünk. Aerys király leánya, Rhaegar húga. És neki vannak sárkányai, legalábbis a mesék ezt próbálják elhitetni velünk. - Tűz és vér. - Ő hol van?
 - Egy fél világra innen, a Rabszolga-öbölben - válaszolta Lysono Maar. - Ami pedig ezeket az állítólagos sárkányokat illeti, én nem láttam őket. A cyvasse-ban igaz, a sárkány hatalmasabb, mint az elefánt. A csatatéren inkább adj nekem elefántokat, akiket látok és megérintek, úgy küldj az ellenségeim ellen, mint szavakból és kívánságokból készült sárkányokat.
   A hercegnő méla csendbe merült. És azon az éjjelen útnak indította a negyedik hollóját az apjának.
   És végre előbukkant Griff-fészek a tengeri ködből egy szürke, nedves napon, miközben az eső ritkásan és hidegen hullott. Lysono Maar felemelte az egyik kezét, egy trombitaszó verődött vissza a sziklákról, és a kastély kapui kitárultak előttük. A hercegnő látta, hogy az esőáztatta zászló, ami a kaputorony fölött lógott, fehér és vörös volt, a Connington-ház színeiben, de a kompánia arany lobogói is láthatóak voltak. Kettős menetoszlopban lovagoltak át a griff torkaként ismert hegygerincen, miközben a Hajózúzó-öböl vizeinek morgása mindkét oldalon visszaverődött a sziklákról.
   A kastély előcsarnokában az Arany Kompánia tucatnyi tisztje gyűlt össze, hogy üdvözölje a dorne-i hercegnőt. Egymás után fél térdre ereszkedtek előtte, és a kezéhez szorították ajkukat, miközben Lysono Maar bemutatta őket. A legtöbb nevet szinte már akkor elfelejtette, ahogy meghallotta őket.
   A vezérük egy idősebb férfi volt sovány, barázdált, frissen borotvált arccal, aki hosszú haját egy csomóba fogva viselte. Ez nem harcos, érzékelte Arianne. A lysi megerősítette az ítéletét, amikor Félmester Haldonként mutatta be a férfit.
 - Előkészítettük a szobákat neked és a tieidnek, hercegnő - mondta ez a Haldon, mikor a bemutatkozások végre lezajlottak. - Remélem, megfelelnek. Tudom, hogy Connington nagyurat keresed, és ő is szót kíván váltani veled, minél hamarabb. Ha neked is megfelel, holnap egy hajó elvisz hozzá.
 - Hova? - követelte Arianne.
 - Hát senki sem mondta neked? - Félmester Haldon megajándékozta egy mosollyal, ami vékony és éles volt, mint egy tőrvágás. - Viharvég a miénk. A Segítő ott vár téged.
   Homok Daemon megszólalt mellette. - A Hajózúzó-öböl még egy szép nyári napon is veszedelmes lehet. Biztonságosabb szárazföldön megtenni a Viharvégbe vezető utat.
 - Ezek az esők sártengert csináltak az utakból. Az utazás két napba kerülne, talán háromba - érvelt Félmester Haldon. - Egy hajó fél nap, vagy kevesebb alatt odaviszi a hercegnőt. Királyvárból egy sereg közelít Viharvég felé. Szívesebben lesztek biztonságban a falak között, még a csata előtt.
   Valóban? - tűnődött Arianne. - A csata? Vagy ostrom? - Nem szándékozott csapdába esni Viharvég falai között.
 - Csata - mondta Haldon határozottan. - Aegon herceg szét kívánja zúzni az ellenségeit a csatamezőn.
   Arianne és Homok Daemon összenéztek. - Lennél olyan jó, és elkísérnél a szobáinkhoz? Fel szeretném frissíteni magamat, és száraz ruhát felvenni.
   Haldon hajbókolt. - Máris.
   A társaságát a keleti toronyban szállásolták el, ahol a csúcsíves ablakok a Hajózúzó-öbölre néztek. - A fivéred nincs Viharvégben, ezt már tudjuk - jelentette ki Ser Daemon, amint zárt ajtók mögé kerültek. - Ha Daenerys Targaryennek vannak is sárkányai, ők egy fél világra vannak innen, és nincsenek Dorne hasznára. Semmi sincs számunkra Viharvégben, hercegnő. Ha Doran herceg egy csata közepébe akart volna küldeni téged, háromszáz lovagot adott volna neked, nem hármat.
   Ebben ne legyél biztos, ser. A fivéremet öt lovaggal és egy mesterrel küldte a Rabszolga-öbölbe. - Beszélnem kell Conningtonnal. - Arianne kicsatolta az egymásba illesztett napot és dárdát, ami a köpönyegét kapcsolta össze, és hagyta, hogy az esőáztatta öltözék lecsússzon a vállairól, és a padlón egy kupacot alkosson. - És látni akarom ezt az ő sárkányhercegét. Ha valóban Elia fia...
 - Akárkinek a fia is, ha Connington nyílt csatatéren áll ki Mace Tyrell ellen, akkor hamarosan fogoly vagy hulla lehet belőle.
 - Tyrell nem félnivaló ember. Oberyn nagybátyám...
 - ...halott, hercegnő. És tízezer ember egyenlő az Arany Kompánia egész haderejével.
 - Connington bizonyára ismeri a saját erősségét. Ha meg akarja kockáztatni a csatát, biztosan hisz benne, hogy megnyerheti.
 - És hány ember halt már meg csatákban, amikről azt hitték, hogy megnyerhetik? - kérdezte tőle Ser Daemon. - Utasítsd vissza őket, hercegnő! Nem bízom ezekben a zsoldosokban. Ne menj Viharvégbe!
   Miből gondolod, hogy engedik majd, hogy eldöntsem? Volt egy kényelmetlen érzése, hogy Félmester Haldon és Lysono Maar másnap reggel hajóra teszik, akár akarja, akár nem. Jobb nem próbára tenni őket. - Ser Daemon, te Oberyn nagybátyám apródja voltál - mondta. - Ha most vele lennél itt, neki is azt tanácsolnád, hogy utasítsa vissza? - Nem várta meg, hogy válaszoljon. - Tudom a választ. És ha épp arra akarnál emlékeztetni, hogy én nem Vörös Vipera vagyok, ezt is tudom. De Oberyn herceg halott, Doran herceg öreg és beteg, és én vagyok Dorne örököse.
 - És ezért nem lenne szabad veszélybe sodornod magad. - Homok Daemon fél térdre ereszkedett. - Küldj engem Viharvégbe magad helyett! És ha a griff tervei félresikerülnének és Mace Tyrell visszaveszi a kastélyt, én csupán egy újabb földnélküli lovag leszek, aki ennek a trónkövetelőnek ajánlotta a kardját haszon és dicsőség reményében.
   Míg ha engem fognak el, a Vastrónnak az elég bizonyíték lesz, hogy Dorne összeesküdött ezekkel a zsoldosokkal és támogatta az inváziójukat. - Bátor dolog tőled, hogy védelmezni kívánsz, ser. Ezt köszönöm. - Megfogta a kezeit és talpra állította. - De atyám engem bízott meg ezzel a feladattal, nem téged. Holnap hajóra szállok, hogy az odújában nézzek szembe a sárkánnyal.