2016. augusztus 10., szerda

Amikor a végigszenvedett kötelező olvasmányod gondolatokat ébreszt benned

Nos, igen, ilyen jellegű cikk is régen volt már a blogon, és tudom, nyolcvan más dolgot kéne hoznom a blogra - a várólistán kókadozó blogok kritikáját, a blogverseny nyerteseinek kritikáit, stb. -, de még friss bennem ez az olvasmányélmény, és szeretném minél előbb megosztani veletek.
A cím maga nem véletlen, és amikor megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy ezt a bejegyzést meg kell írnom, valamiért kapásból, gondolkodás nélkül ezeket a szavakat pötyögtem a cím-rubrikába. Ahhoz viszont, hogy eláruljam, ez mit akar jelenteni, mesélnem kell egy kicsit - visszatérve egészen a tanév végére, ami lassan két hónapja volt, és mégis perceknek tűnik az azóta eltelt idő.
A mi osztályunkról tudni kell, hogy kilencedikesek voltunk, és az évfolyam legrosszabb osztálya (lehet, hogy az egész iskoláé is, de erre nem vennék mérget; mindegy, a lényeg, hogy hiányzásban és bukásban is vezetők voltunk az évfolyamunkon). Az irodalomtanárunk egy év alatt kiismert bennünket annyira, hogy rájöjjön: hiába fenyegetőzik bármivel, a kötelező olvasmányokat legfeljebb hat embernél több biztosan nem fogja elolvasni. Végső elkeseredésében előre összeírta nekünk a tizedikes kötelező olvasmányokat, lediktálta tanév végén, hogy a jövő tanév közben ne hivatkozhassunk az időhiányra, ha nem olvastuk el az épp aktuálisat, hiszen ott volt rá az egész nyár.
A tizenegy mű közül kilencet megtaláltunk itthon, a másik kettőt ki kellett venni könyvtárból. Nyár elején  mindenki nagy terveket sző, hogy majd mi mindent fog csinálni ebben az évszakban - aztán persze semmi nem lesz belőle. Ezért gondoltam nyár elején, hogy majd az összes kötelezőt el fogom olvasni.
A mai napig összesen egyet olvastam el, azt is azért, mert már az összes hosszabbítás lejárt, vissza kellett vinni a könyvtárba. Nem tudom, pontosan mikor kezdtem, de júliusban már biztosan olvastam, és ma délelőtt szántam rá magam, hogy kivégezzem az utolsó fejezeteit.
Ötszáz oldalon keresztül szenvedés volt az egész. Tömény. Életkedvelszívó. Unalom. Imádok olvasni, gyorsan is tudok, de ennek az elolvasása valamiért iszonyatosan hosszú idő alatt jött csak össze. És megint az történt, amit a kötelező olvasmányok többségének a végére érve érezni szoktam. Bár az utolsó percig pocskondiáztam, hogy mekkora szar, semmi értelme, a végére érve megfogott. Nem értettem még belőle mindent, úgyhogy kerestem a neten róla egy kidolgozott érettségi-tételt, és elolvastam a mögöttes jelentését. Elállt a szavam, hogy az írója mekkora zseni.
Ez az író, akiről csak ma tudtam meg, hogy egy ikon, miután már jó ideje szidtam, nem más, mint Stendhal; a könyv pedig, amivel egy hónapig szenvedtem, és csak az utolsó öt oldala környékén ébresztett bennem magasztaló gondolatokat, a Vörös és fekete.

Ez a "valami", bár könyvajánlónak sem nevezném, az egyebek közé, nem a cikkek közé fog kerülni. Nem tudom, mi értelme volt leírnom, mégis megtettem, és akinek ez nem tetszik, már úgysem olvassa ezeket a sorokat. :)
Legyetek rosszak!
Nessa voltam, ciao!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése